Amíg nem szedem le a dzsuvát az asztalról, nem tudok varrni semmitse, amíg nem pakolok át egy-két-három polcot, addig nem tudom hová tenni a dzsuvát az asztalról, amíg nem szervezem át az egész kuplerájt, nem tudom átpakolni a polcokat.
Ilyen közel vagyok ahhoz, hogy leseperjek mindent a padlóra, aztán beüljek csipszet enni a káosz közepébe.
Már úgy festett, hogy a mai nap bűnös csámcsogós szundikával fog telni, amikor kaptam az egyik diákomtól egy levelet. Ismeritek ti is azokat a leveleket, amiktől instant felkúrja az agyát az ember, “miért nekem írtad”, “mi közöm hozzá”, “haggyálbékén” – na, ez is ilyen volt. Mi közöm nekem ahhoz, hogy mások által oktatott tárgyakkal milyen extra szarai vannak neki (pláne, ha minden jel szerint ő maga tojt bele a palacsintába), oldják meg, nem vagyok őrzője senkinek a kisbaltám kivételével, különben is már vakációba helyeztem magam. Grr.
Summa summárum, úgy felkúrtam az agyam, hogy kimásztam Poci mellől, és nekiestem egy újabb doboz felnőttlegónak.
Azóta már összekalapáltam meg -imbuszkulcsoltam a cuccot, és felfordítottam a Bűnök Barlangját, mindeközben divattervező-műsort nézve, mert csak. (Igen, az új darab felnőttlegó is a Bűnök Barlangjába megy. Mostanra értük el azt a stádiumot, hogy ki kell mennie valaminek ahhoz, hogy bejöhessen valami más, de én nagy vagyok, dicső, vakmerő és dilinyós, ergo mindig kész a megújulásra.)
Poci, mint látható, úgy viselkedett mindeközben, mint a Fekete gyémántok senki által el nem olvasott bevezető fejezetében a lajhár, egy tapodtat se mozdult azóta, hogy szétvertem körülötte a komplett ambianszot.
Ha majd újra gatyába ráztam a diliházat, természetesen bemutatom.
Ma reggel jöttem rá, hogy azóta nem is mutattam be a fejemet, amióta levágtam róla a fele hajat, ami rajta volt.
Nos, tessék.
Olyan álmos vagyok amúgy, mint a fene, a szőrös terroristák nemcsak hogy végigbugizták a fél éjszakát, de egyszer konkrétan végigrohantak rajtam, déltől észak felé. Mondhatnám ugyan azt is, hogy biztos Picur viszi őket bűnbe,
de attól tartok, anélkül is hülyék, mint a tök.
Sikerült megtalálnom a tavaly horgolt gömböket a Bűnök Barlangja egyik horpadásában, de most nem tudom, hova a nyavalyába tehetném, hogy a szőrös terroristák ne hordják szerteszéjjel.
Még egy vizsganap, aztán teljes svunggal fordulhatok rá a kiskarácsony-nagykarácsonyra. Egy szál süti nincs a házban, azazhogy van, de nem én sütöttem. Ezt orvosolni kell mielőbb. Egyszer egyébként juszt is lesz egy olyan év, amikor nem és nem hirdetek meg decemberi vizsgaidőpontokat, ezt veheti mindenki fenyegetésnek.
Mivel az Úr nemigen adott nekem izomerőt, és ami nincs, azt általában én makacssággal pótolom, ennek is ugyanúgy megvan a böjtje, amint minden másnak. Ezúttal konkrétan jajgatnak mindazon alkatrészeim, amelyeket tegnap igénybe kellett vennem a komód összeszereléséhez, többek között mindkét karom, de vállból ám, mert kábé száz csavart kellett betekernem.
És mindeközben néztek is, mert mink macskáksz vagyunk. Naná, hogy nem éghettem le előttük, ezt megérthetitek.
Ismerkedjetek meg az új komódommal. Öt óra meló van benne meg egy valag péz.
Egyelőre csak visszahajigáltam a környéken csellengő dzsuvát a tetejére. Ki lesz ez itt rittyentve, ígérem, de most már csak egy Tuborgot szeretnék.
Képzeljétek el, hogy itt ülünk Macival eltepsenve, és minden csupa dolce far niente.
Egy nagy frászt. Maci éppen nyivákolva lódörög az emeleten, én pedig felgyűrtem a nyafogóruhám ujját, és nekiugrom lécekből komódot gyártani, helló, IKEA.
A vizsgamanóknak állandóan a körmére kell nézni, így hát máris tetemes lemaradásban vagyok az adventi terveimmel, mára is csak annyit tudtam összehozni, hogy a (vasárnap) az Ikeában vett képkeretbe beletettem a (vasárnap) a piacon vásárolt grafikát. Egyszer majd a falra is felkerül. Egyszer. (Sóhaj.)
Egy vasat sem adnak nekem a reklámért, de hadd mondjak ennyit: Parti Medve. Csodás grafikákat tartanak. Ha megérjük, néhányat még idén felrakok a falra. Ha megérjük. (Sóhaj.)
Az egyetemisták körében van egy olyan meggyőződés, hogy a vizsgaidőszak direkte az ő szopatásukra van kitalálva, és vizsgaidőszakban nem dolgozik senki más, csak ők. Úgy gondolják, hogy ebben a másfél hónapban a tanárok csak hédereznek – nyáron függőágyban isszák a pina coladát, télen duplafotelben a habos kakaót, a dolgozatok pedig mindeközben csak úgy megteremnek és kijavítódnak maguktól.
Hadd árulom el nektek a tanári lét legnagyobb titkát: ez mind igaz. Rögtön ki is fejtem, csak előbb hadd löttyintek egy kis Courvoisier konyakot a habos kakaómba, amihez inka szüzek szüretelték a kakaóbabot, és válogatott svejci tehenektől köpülték bele a habot. Mmmm. Máris jobb.
A vizsgaidőszakban mi nem csinálunk semmit. Az, hogy mégiscsak vannak vizsgák (amik ter-mé-sze-te-sen kizárólag a diákok szopatására lettek kitalálva), az egy még az eddigieknél is nagyobb titoknak köszönhető. Hajoljatok közelebb: vizsgamanók.
Bizony. Mindenkinek, aki úgy dönt, hogy a felsőoktatásban fog tanítani, pályája kezdetén kiutalnak fél tucat vizsgamanót. Igénytelen lények ezek, elélnek pormacskán, mohán és zuzmón, ha meg nem akad más, használt papírzsepiken és elszórt félzoknikon. A szorgalmi időszak alatt színüket sem látni, legfeljebb akkor, ha zárthelyit akarunk íratni, főszezonjuk a vizsgaidőszak. Ilyenkor a tanár kiáll a lakás közepébe, füttyent egyet, és máris megjelennek a vizsgamanók. Megkapják az instrukciókat (melyik tárgyból, hány kérdés, hány pont, hány százaléka bukjon meg a diákoknak), és utána mindent ők intéznek, még a habos kakaót is. Amikor egy dolgozatban elpacsálódik valami, és nem áll össze a pontszám, esetleg nem bukik meg elég nagy hányada a hallgatóknak, a vizsgamanók plusz habos kakaót hoznak, és sorba korbácsolják egymást előttem, másként bármikor visszaküldethetem őket a vizsgamanó-ellátóba, ahonnan kiutalnak nekem új, szorgalmasabb, kevésbé balfasz példányokat. (Azt ne kérdezzétek meg, mi történik a visszaküldött manókkal. Nem akarjátok tudni. Tényleg nem. Azt sem akarjátok tudni, mi van beledarálva a virslibe, és ezt most nem csak úgy random példaként mondom, ha értitek.)
Ahá! – mondhatnátok erre -, és akkor hogyan magyarázom el azt, hogy vannak tanárok, akik szóbeli vizsgákat tartanak? Nekik nem utaltak ki vizsgamanókat?… Ó, dehogynem. Drága kincseim, köztünk tanárok között nem csak lusta dögök vannak, akik beérik a habos kakaóval, de vérbeli szadisták is, akik igenis látni akarják a diákok elfehéredett arcát, és kéjjel hallgatni a hebegésüket. (Ezek a tanárok azok, akik nem érik be azzal, hogy a vizsgamanók egymást korbácsolják előttük, ehelyett saját kézbe veszik a feladatot. Blöe.)
Na hát ezt akartam megosztani veletek így a vizsgaidőszak kezdetén. Hé, Putyu vagy minekhínak, hozzál nekem egy újabb bögre habos kakaót!
Ahhoz képest, hogy a délutánt nagyrészt végigaludtam (boldogan és csámcsogva, csupa hülye álom között), mégiscsak sikerült termelnem valamit mára.
Szicíliai Luca-kenyér. Az egyik máris megy a szomszédba, mert amúgy egy hétig ennénk a kettőt…
A Repülő Kutató fél hétkor ébresztett egy csésze kávéval, hogy menjünk el átvenni a click and collect cuccainkat az Ikeából. Azóta voltunk ikeába, lidlibe, szentendrei piacba, és csak félórája értünk haza,
én viszont olyan ólmosan fáradt és szédelgős vagyok, hogy most vízszintbe helyezem magam a futonon, és az sem érdekel, hogy közben így fest éppen a nappali.
Majd az Úr szétválogatja. Vagy Luca, akinek máma épp napja van.
Ez két órája és tizenkét perce történt.
Azóta már több alkalommal eldefiláltam a Repülő Kutató előtt. Beszélgettünk is egymással. Rám is nézett közben.
Érdeklődéssel várom, mikor veszi észre.
Update: Hamarabb olvasta el a blogbejegyzést, mint hogy észrevegye. A pasimnak nincs szeme, de olvasni legalább tud, no.
Hajnali fél egykor akkora ordítás volt odalent, hogy nem lehetett kihagyni az ellenőrzést, egymást eszik-e a macskák vagy mi van. Mikor leértem, Poci meg Maci ott ültek tátott szájjal a teraszajtó előtt, odakint pedig Picur és Berci, a kosztosmacskák verték egymást üvöltve. Jól kinézünk. Nyár elején még ez úgy festett volna, hogy “Berci egy falatra lenyeli ezt a pofátlan bigyót”, ősz elején úgy, hogy “Berci leoszt egy pofont, az egyre pofátlanabb vakarcs pedig berepül az asztal alá”, most meg ott gyepálták egymást teljesen egyenlő felekként. Gőzöm sincs, miért lett ennyire halaszthatatlan a leszámolás, sose voltam macska. Kiléptem az iccakába, hogy rájuk üvöltsek, erre odébb mentek pár méterrel, és folytatták, úgyhogy megint rájuk üvöltöttem, mire a két hülye testületileg átrohant a kerítésen, és odakint verték tovább egymást vernyákolva az utcán. Éppen utánuk kiáltottam, hogy “vigyázzatok magatokra, marhák, nehogy elüssön valaki!”, amikor rájöttem, hogy kijárási tilalom van és fél egy, ötig pedig tán csak abbahagyják ezek a vadszamarak. Mindettől rövid, de heves röhögőgörcsöt kaptam, úgyhogy visszatértem lakásunkba, mielőtt felkacagom az utcának azt a részét, akiket nem vert fel a macskabalhé. Idebent meg persze itt vártak teljesen paff képpel a lokális pitypangfújókák, Pocinak még az is rá volt írva a pofijára, hogy ez összességében very shocking és egyáltalán nem ladylike. Érdekes ez a szociális szukcesszió, Poci mostanra teljesen pótolja mindazokat az arisztokratikus allűröket, amiket anno Anasztázia nagyhercegnő produkált. Rém megvetően tudja például szemlélni Macit, aki a maga lompos módján bárhol elfekszik, bármikor vehető egy kis rohangálásra a lézerpötty után, és bármelyik macskabudiba beleszarik. (Jaj, a macskabudik. Azokat pucolni kell.)
Mivel most itt ülök demobilizálva (Poci rám ült, mert mikor máskor), csak archív képekkel tudom bemutatni, milyen terveim vannak mára: fogni a tavasztól őszig az ablakban héderező manócskákat
aztán varrni nekik új ruhát. Egyelőre még csak homályos elképzeléseim vannak, de annyi biztos, hogy úgy fognak a végén kinézni, mint én, robbantott piros haj és hatszáz fölösleges réteg.
Tudja fene, talán én is úgy fogok kinézni, mint ők. Ki tiltja meg, hogy a babáimnak meg magamnak is ugyanolyan ruhát varrjak? Na ugye.
A mai expedícióm alatt bementem a HÉVnél a turkálóba, és kijöttem mindenféle lakástextilekkel, amikre olyan nagy szükségem volt, mint a Szaharának homokra. Ilyenkor amúgy szinte minden turkálós lakástextil tele van karácsonyi gyertyákkal meg mikulásokkal meg effélékkel, de hát engem nem olyan fából faragtak, hogy az ilyen egyszerű megoldásokat válasszam, hehe.
Nyilván ebből kerülni fog a karácsonyi asztalra is, hajaj. De előbb elmennek szépen mosóba.
Muszáj elhagynom a körletet, mert már kezdek megkukulni idebent, egész héten csak a munkamunka, és ma délután is zárthelyit íratok onlány, plusz vár egy bírálandó szakdolgozat. (Ha ma nem bírok nekiesni, hétfő lesz belőle, mert holnap és holnapután nemnemnem akarok dolgozni.)
Legyünk őszinték, a “ki az utcára, ki a térre” fő indoka (azon felül, hogy tényleg elegem van az itthoncsücsüből) az, hogy Macinak kifogyott a lézerpointeréből az elem. Macskák rabszolgái vagyunk, bmeg.
Mindeközben Maxim, a Kajla éppen kiterült a kanapén.
Piszok nagy hazugság lenne azt állítani, hogy azért tartjuk, mert szép és kecses állatka. Ez egy bornyú. Amióta megjött, Pocit egyre kisebbnek és csinosabbnak látjuk, Poci meg minket kötözni való bolondoknak. Nézzetek csak rá, mennyire megvan a véleménye a világról.
Ezt a véleményt ráadásul az előszobafal aljában felgyűlt holmikon gyakorolja, mert miért ne. Ajj, de rendet kéne rakni már ott is.
Előbb viszont ki az utcára, ki a térre, mert tényleg teljesen be vagyok már pudvásodva.
Mindent sikerült megcsinálnom, amit munkaügyben már nyakamba ejtett a sors, ennélfogva mindenre jutott időm, csak magamra meg a lakásra meg a kreatív izécskéimre nem.
Viszont legalább most kipingálom a szemöldököm.
Rosszul aludtam, sok ébredéssel, az egyiknél ráadásul éppen arra riadtam, hogy köhögök, és nem bírom abbahagyni.* Most is posványul vagyok, mindehhez pedig további dolgozatjavítás dukál, fél tizenkettőtől onlány tanszéki értekezlet, utána pedig a tizenhét már emlegetett kisfilm zsűrizése.
Ez a hét még nehéz, ez a hét még… ehh.
* Nyugi, szagok meg ízek még vannak, és különben is, hol a lócsicsben tudnám felszedni a szopornyicát? Nem járok én már sehova, de sehova. A macskák se. A Repülő Kutató az egyetlen, aki jár valahová, ő is csak katalóguscédulák közé, mert senki más nem tudja elolvasni a cirillbetűseket. (Ő elolvasni elolvassa ugyan, de nem nagyon érti, újabb pofon a szarnak.)
A dolgozatíratás meg -javítás mellé meg kell néznem máma tizenhét kisfilmet is, a hallgatóim produkcióit (nem az én tárgyamhoz csinálták, de zsűritag vagyok), úgyhogy kellő svunggal nekikészültem a feladatnak.
Nézzétek, feleim, én ezt a konferencia előtt kezdtem el idegizgatottságomban, és ha ez így megy tovább, jövő hétre be is fejezem, vagy legalábbis elfogy a drapp fonal, ami nélkül úgysem tudom folytatni. Mindenesetre a kettős munkafolyamat közepébe betelepült Poci őfelsége is,
mert akkor szép a zélet, hogyha zajlik.
Még hátra van két kisfilm. És közben megsül a “pótkenyér” is, aki a tegnapi búsan elpacsált rozsos helyett készül. Összességében nem mondanám, hogy tétlenül folyt a mai nap, no.
 | mák - Jóleső Január 2026/1 –… |
 | Vég Anett - Jóleső Január 2026/1 –… |
| Vég Anett - 13/123 – Mos |
| mák - Adventi dekkolás 2025/7… |
| Vég Anett - Adventi dekkolás 2025/7… |
Minden nap más - mindennap más 