Ilyen velem nemigen szokott történni, de tegnap éjjel fél egykor, amikor már leülepedett a libavacsora, a lakásban pedig nem mocorgott semmi, csak a kialvóban lévő gyertyák lángja,

nekem olyan Ebenezer Scrooge-pillanatom lett hirtelen, hogy a fal adta a másikat.

Nem jelent meg ugyan semmiféle karácsonyok szelleme, de egyszerre csak vadul hiányozni kezdett, hogy valaki felmásszon az ölembe egy mesekönyvvel, és azt mondja, hogy “Eeeezt olvasd!”. A közvetlen családomra nyilván nem számíthattam ebből a szempontból, éppen boldogan horkoltak* egymáson** egy szobával odébb, én meg ülhettem a nagyinégyzetek között csendben hüppögve, és szidhattam magam, hogy nekem is jókor kezd hiányozni olyasmi, ami nem van.

Anyám, borogass, mekkora közhely ez, hogy éppen karácsonykor legyen az embernek hirtelen egy ekkora lik a szívében, de hát ez volt, nincs mit szépíteni. És itt most ugyan ismerem az összes vigasztalást arról, hogy mégiscsak értelmes meg értékes életem van nekem akkor is, ha nincs senki, aki csokimaszatos kézzel mesekönyveket hurcolna nekem felolvasásra, de attól még el vagyok kenődve, és buksisimit kérek.

Nem többet, nem kevesebbet, csak egy buksisimit.

* Mindketten. Leellenőriztem.

** A Repülő Kutató volt alul, nyugi.