április 2019 havi bejegyzések

Még mindig a napot lopom és istentelenkedem, mert a tegnapi alatt sem fejeztem be egészen a párnahuzatokat, ehelyett szakdolgozókkal mókáztam, majd egy ábrándos pillanatban újraterveztem Filoméla takaróját. Ez az újratervezés további újratervezéseket és további merényleteket fog igényelni, de a végén majd három(!) takaró lesz az egész irgumburgum eredménye, Csicsóné mindhárom lányának egy. Remélhetőleg még azelőtt, hogy leérettségizne mindegyikük. (A legkisebb királylány épp betöltötte a hármat, csak mondom.)

No de legalább így további jogcímet szereztem magamnak arra, hogy a Bűnök Barlangjában héderezzek ma is. Előbb viszont piac.

Ilyen napom olyan régen volt, hogy már szeri-számát sem tudom, és most is csak lopott idővel gazdálkodom, amit tanulmányok írásától és más hasonló feladatoktól csentem el, de hát tényleg besokalltam, nincs mese.

Ma vakációm van. Pont. És addig ki nem jövök a Bűnök Barlangjából, amíg be nem fejeztem legalább három díszpárna-huzatot a félkész-negyedkész állapotban kallódó projektekből. Tessék várni türelemmel.

Délelőtt szöszmöte és szövegbirkózás, délután szakdolgozók, tudok én élni, hejj. (Nem.)

Ah, azok a régi szép idők, midőn az Úr napját azzal szentelték meg, hogy felvették a legjobb ruhájukat és nem dolgoztak, nem pedig háromféle mintában és égig robbantott kóctömeggel mentek hetibevásárolni két szakdolgozat között.

(Azokban a régi szép időkben én már tragikusan öregasszonynak számítottam volna a magam negyvenpluszával, hacsak el nem visz még korábban valami gyógyíthatatlan, például egy tüdőgyuszi, és a legjobb ruhám egyben az egyetlen tiszta ruhám is lett volna, az is csak akkor, ha valamelyik hajnalban levonulok a patakra kimosni és eközben a tüdőgyuszival kokettálni, és egész héten csak szombat este fürödtem volna, és akkor is csak lavoárban. Elhihetitek.)

Ma délután is tancsitancsi van, pedig elvileg nem lenne, de most próbálok megtartani egy bokornyi májusi levelezős órát, amit akkor majd egy másik kötelező program miatt nem leszek képes. Istenkém, Istenkém, olyan kemény ez a tavaszi félév, mint Tarzan sarka.

Még a vigaszaim is röhejesek mostanság, mint például az, hogy beadtam tegnap konferenciára egy absztraktot, ami toronyórát igényelt lánccal 1500 leütésben, és én ha a láncot nem is, de legalább a toronyórát beleraktam 1492-be. Aztán persze két órával azután, hogy rácsaptam a “küldés” gombra, kiderült, hogy a) meghosszabbították április 15-ig a leadási határidőt, b) felvettek egy olyan egyesületbe, amelynek a tagjaként félárat kell fizetnem a konferencia-részvételért (ergo ha majd a toronyórára áldásukat adják, és elmehetek az inkriminált konferenciára, a helyszínen kell majd azon hercehurcáznom, mennyit is fizessek tulajdonképpen). Na de legalább a toronyóra már elment vándorútra, és így nem kell tovább foglalkoznom vele május közepéig. Mármint ha nem akarok.

Holnap pedig hétvége lesz, héééétvége. Ugyan továbbra is bepotyoghatnak további szakdolgozatok, és gondolnom kell mindenféle tanulmányok megírására is (pl. láncot rakni a toronyórára, és még vannak más feladatok is), de azért mégiscsak vasárnapot fogok tartani valamiképpen. Igaz, még sejtésem sincs, hogyan.

Talán varrok végre esetleg valamit?

Ha csudálatos áutfitemből nem jöttetek volna rá, ma itthon ülök, és szövegekkel szopok. Ezt nem lehet ennél szebben megfogalmazni.

Jelzem, a “kívánd csak, majd jól megkapod!” ezúttal is érvényes, a tegnap folyamán kettő darab kész szakdolgozat esett rá a fejemre. Már legalábbis a küldők azt hitték, ezek készen vannak. Jáj.

Újabb szorgos szép munkanap tancsitancsival meg minden effélével. Megmondva az őszintét, semmi kedvem hozzá, estig el tudnék ődöngeni itthon pizsiben, és még a fejem se fájna. Mivel viszont erre semmi esélyem, jobb híján felvettem a muzsika hangját, az végső soron úgyis egy pizsi. Meg még egyéb hulladékok.

Amióta kétágú vagyok (pontosabban amióta témavezetéssel is tökölök), még sose álltak ilyen csehül a szakdolgozóim. Jelen pillanatban tán háromról tudom elképzelni, hogy elkészül a leadási határidőre, a többiek lesunyt fejjel bujkálnak valahol a kertek alatt, hatótávolságon túl. Idén megint annyi volt a rohanás meg a munkamunka, sem időm, sem lehetőségem nem akadt arra, hogy időnként rájuk dörrenjek, most meg gyakorlaton vannak mind egy szálig. A vicces-öreg búcsúzási formula, miszerint “ha nem írok, ne válaszoljatok”, most különösen érvényes, ugyanis ha nem kapok tőlük anyagot, nem tudok segíteni abban, hogyan folytassák. Patthelyzet. Az egészben persze az a legröhejesebb, hogy én aggódom emiatt. Nekik kéne. De ha esetleg aggódnak is, nem velem osztják meg, akkor meg nem érünk az egésszel semmit.

Eh. Oda lehet vinni a lovat a vályúhoz, de arra kényszeríteni nem, hogy igyon is belőle. Mindez persze rám is érvényes, mert én sem vagyok jobb a Deákné vásznánál. Péntekre megint össze kell kalapálnom egy konferencia-absztraktot, és a mai napon kivételesen éppen akár időm is lenne rá, de olyan nyögvenyelősen megy a meló, hogy valószínűleg tényleg csak pénteken lesz belőle valami.

Oké, nézzük, mi szépet tudok prokrasztinálni máma a konferencia-absztrakt helyett. (Ha jutok valamire, arról természetesen beszámolok.)

Késve, de akkor már legalább duflán: ez volt rajtam ződ hajnalban, amikor elindultam:

és ez akkor, amikor hazajöttem a munkázóból.

Természetesen reggel még fáztam. Úgyszintén természetesen délután már ebben is majd megfőttem.

Klafa idők ezek így április elején, különösen ha még az óraátállítást is belekalkuláljuk. Én keddenként négykor kelek, és a röhej kedvéért általában igen jól tudnék még ilyenkor alukálni, úgyhogy képzelhetitek.