Mivel a remény hal meg utoljára, tegnap vettem a piacon egy csokor nárciszt, hátha a két évvel ezelőtti eset óta Pocinak benőtt a feje lágya. Jelentem, nem nőtt be. Kétszer kellett lekergetni az asztalról, ahová egyébként nem jár, de tényleg, egyáltalán nem. (Jó, mondjuk, azt még nem próbáltam ki, hogy esetleg az asztalon hagyjak egy darab kívánatos nyers csirkemájat, de mind a két macska roppant kulturált lakótárs, asztalra nem ugranak, vécé mellé nem szarnak, és nem is nagyon szokták macerálni az embert nyávogással vagy effélékkel.) Úgyhogy a nárciszok a teraszon éjszakáztak, mert nappal még csak-csak képesek vagyunk monitorozni az eseményeket, de éjjel bármikor megcsócsálhatja Poci a dekorációt, aztán majd megint lehányja a frissen mosott szőnyegeket. Ennélfogva Nagyseggű Maruszja nem is hányt. Hányni Anasztázia nagyhercegnő hányt. Kétszer. Csak úgy passzióból. (Hm, talán mégse olyan rettentő kulturált lakótársak ezek. Celofán például rászokhatna, hogy a vécébe okádjon, vagy legalább a padlócsempére, nem pedig mindig valami lakástextíliát tüntetni ki megtisztelő figyelmével. Ezúttal egy szőnyeget meg egy pokrócot boázott le.)

Az optimizmus is a későnhaló akármik közé tartozik, én például nagy vidámsággal megpróbáltam összeházasítani két, külön-külön jól bevált kalácsreceptet, aztán mi lett a vége, na mi – ott álltam hajnali ötkor, és könyékig ragacsosan próbáltam összefonni három darab göcsörtös lóbelet. Krisztus feltámadott, áldott húsvétot mindenkinek, vidulj, világ, én meg mindjárt kivágom ezt az egészet a csába, méghogy halleluja. Végül négy kísérlet után feladtam, bassza meg a szent pék, a sáfrányos kalácscipó is jó lesz, és ha valakinek esetleg kifogása lenne, hát inkább ne legyen.

Szóval, mint látható, itt továbbra is zajlik az élet a maga csendes bolondokházi módján, és ma még szabadnap van meg nyugi, meg halleluja. (A kalácscipó végül eléggé elfogadható formára sikeredett, úgyhogy ebből  a szempontból legalább nem teljesítettem teljesen kétségbeejtően. A sarokból kell nézni, hunyorítva, és akkor majdnem oké. Majdnem.) Holnap viszont újólag belefekszem a félkész szakdolgozatok javítgatásába, mert az elmúlt két napban öt darabbal is megküldtek a drágaszágok, és én előre rühellem azt a holnapi napot. Különösen, hogy a család férfitagjai továbbra is próbálkoznak a bides pacsulikkal.

De az majd holnap lesz.