Tegnap végre vettem egy mély lélegzetet, kiborítottam az átabotában behajigált holmikat a szekrényből, és nekiláttam visszarakni, hozzácsapva mindazt, amit a héten kimostam és megszárítottam. Az eredmény éppen az volt, amire számítottam: csak cipőkanállal tudtam begyömöszölni ezer rongyomat. Beférni befért, de aligéppen, pedig azt aztán tényleg nem állíthatom, hogy kevés hely állna rendelkezésemre. Ezek után nem csoda, hogy megint marhaságokon kezdtem törni a fejem.

Valamikor az ujjatlan pólók kupacával való bűvészkedés közben megnéztem a leveleimet. Szpem, szpem, értesítés fb-tevékenységről, szpem, nahát, a PTE doktori irodája. Gratulálnak, felvettek.

Valószínűleg az lett volna a normális, ha ujjongani meg ugrálni kezdek, de én csak beleegyezően nyugtáztam, oké, megvan a pluszprogram meg a pluszkiadás a következő négy évre, ki fogom dolgozni a belem is, mert az nekem a jelek szerint jó, ha nem lenne az, nem ugranék bele ilyesmikbe. Csak a tradíció kedvéért elsóhajtottam magam, hogy “hol volt az én normális eszem”, aztán visszamentem a kupacaimhoz, és ismét beleálltam fejjel előre a ruhásszekrénybe.

Most éppen feszült-méla vagyok és enyhén tanácstalan, az éjjel akkora mázsás marhaságokat álmodtam, hogy az hihetetlen. Ráadásul még azt a szívességet sem tettem meg magamnak, hogy nyöszörögjek hozzá, így hát a Repülő Kutató csak megsimogatott, aztán, mivel nem ébredtem fel, elment nélkülem a piacra.