A jelzett mese cipőügyében én valamiképp sose a címszereplő, hanem mindig a gonosz mostohatestvérek szerepébe tudtam beleélni magam – azt az egy apróságot leszámítva, hogy nem kellett nekem magamnak farigcsálnom a lábam, megtették helyettem a cipők is. (Még mindig vannak olyan cipőim, amiket nem láttatok, feltehetőleg nem is fogtok, legfeljebb amikor odaajándékozom majd valaki másnak, mert minek üljenek a szekrényben.)

Na mindegy, Imelda Marcosnak is szüksége van időnként új cipőkre, hát képzelhetitek örömemet, amikor jóanyám vett nekem távollétemben egy pár cipőt csak úgy jólelkűségből, ha úgyis már majdnem egy éve cipőböjtölök. És képzelhetitek bánatomat, mikor kiderült, hogy fél számmal kisebb a kelleténél.

“A szépségért szenvedni kell” az egyik leginkább káros baromság, amit valaha női ember kiejtett a száján, én meg amúgy is túl öreg vagyok ahhoz, hogy fél számmal kisebb cipőkkel szórakozzam, de azért addig forgattam a kezemben, amíg találtam egy megoldást. Kivettem a talpbélését, most már jó. Hurrá, halleluja.

Az persze még meglehet, hogy az önhittség bűnébe estem, és talpbélés nélkül kutyául szenvedni fogok, de ez estére kiderül. Addig is hurrá, halleluja.