Most még egész frissnek látszom, de valószínűleg ez nem tart sokáig.
Persze vannak, akiknek bejön ez az időjárás, nédda.
Komolyan, mint egy dagadt, boldog puttó, épp csak a szárnyak hiányoznak a hátáról.
10/311 – Staycation, első hét
A kifejezés, ami annyit tesz, hogy otthon töltöd a vakációdat. Pecsenyére égni, turistáskodni, Szent Heverde napjait tartani itthon is tudok, páviánsegg lakásunkhoz passzoló páviánsegg városban lakom, egy elutazós vakációhoz képest viszont beleférnek olyanok, mint döglés Macival, egy lassan másfél kilós horgolt takaró körbehurcolása összes termeinken és teraszunkon, vagy esetleg éppen a kenyérsütés. Plusz még a szekrényekbe meg a falba is likakat fúrhatok, ha úgy szottyan kedvem. Galéria!
10/310 – Lótifuti
A jövő hétre 35 fokon felüli hőmérsékleteket jövendöltek, és erre én majd nyilván iszonyatos mennyiségű nyávogással fogok reagálni, pedig már most sem egészen piskóta a szituáció, hajnali négykor arra ébredtem, hogy a hold besüt a lábamra, a fülem körül egy szúnyog büzzög, és az oldalamnak dőlve valami szőrös, meleg és szuszogós bundasapka dolgozik azon, hogy tutira ne fázzak. Jobb híján felvakarodtam, enni adtam Macinak, újrahúztam a csatakosra izzadt lepedőt-párnahuzatot (paplan nincs, azt már ilyentájt nem bírom el a habtestemen), aztán visszaájultam ordas nagy marhaságokat álmodni.
Általában álmomban is én vagyok én, de ezúttal valaki más voltam, New Yorkban(!) éltem, éppen monszun idején(!) voltunk, és egy könyvesboltban dolgoztam afféle lótifuti hátramozdítóként. A családom, akik nem a valóságos családom voltak, hanem afféle álombeli família (bundesliga-frizurás mostahapapi meg csavarókkal a hajában mászkáló anya meg rémes redneck bátyák és öcsök) totál megbízhatatlannak tartott, és meg voltak győződve arról, hogy hazudozom nekik arról, mit csinálok általában. Ezt pünkt eltalálták, mert tényleg hazudoztam arról, kivel megyek és hová, pedig nem volt az egésznek semmi sportértéke, a munkatársaimmal lógtam, és tök unalmas dolgokat csináltunk, de nem tudtam nem hazudozni, és amikor igazat akartam mondani, az még a hazudozásnál is kevésbé hangzott hihetően. Jáj. És mindez valamilyen bizarr módon mégiscsak a Sport utcai lakásunkban történt, ami már egy évtizede másé, épp csak ezúttal valahol Brooklynban volt, és a berendezés kábé úgy festett, mintha egy lakókocsiban éltünk volna. Jáj.
Mindenesetre mikor nyolckor újra életképesnek éreztem magam, ismételten összevakarodtam, bekentem magam a héten vett újabb napvédő anyámkínjával, aztán elmentem macskapapiért meg piacra, mert a RK holnap hazatér, és erre az alkalomra rukolás kenyeret rendelt. Ezzel csak egyetlen aprócska probléma volt, mégpedig hogy nem volt a piacon rukola, mert az se rajong ezért az időjárásért.
Na sebaj, majd kitalálok valami mást.
10/309 – Matrica
A Családom és egyéb állatfajtákban van egy mondat arról, amikor lehámlik az éjszaka héja, és ott van alatta egy új nap, olyan tarka és fényes, mint egy matrica, és épp ugyanannyira valószínűtlen. Ez feltehetőleg azért ragadt bele anno a fejembe, mert ugyan tisztában voltam azzal, hogy a matricák létező és valóságos dolgok, de azért értettem, mire gondolhat a költő.
A mai nap matricája fél négykor tarkállott elő, és tényleg olyan volt, mint amilyennek Durrell leírta, rengeteg lehetőséggel és más csuszpájzzal teli, én például egybül nekiestem bedagasztani egy kenyeret, teletömtem a mosógépet, aztán enni adtam Macinak, és most már ki van teregetve, a veknik a harmadik kelesztésben ülnek, Maci alszik, én meg itt vagyok citromos fréziától illatozva, és még alig múlt hat.
Ebben a világban továbbra is rohadtul nehéz derűsnek és aktívnak és kreatívnak maradni, de én addig dolgozom rajta, amíg csak bírok.
Eská 10/31 – “Férkőzzetek, tángyérok!”
Ha nem ismernétek az idézet helyét: ez egy székely népmese az ostoba asszonyról, aki megtalálta a férje dugipénzét, aztán vett belőle egy csomó tányért meg bögrét meg miegymást: Felrakta azokat a polcra körbe-körbe, de egy kis csupornak nem jutott hely, hát felszólította a többieket, hogy “Férkőzzetek, tángyérok, hadd férjen el a kicsi csupor es!” A tángyérok persze rá se hederítettek, így végül az ostoba asszony haragjában egy furkósbottal addig verte őket, amíg darabokra nem estek, és így már jutott hely a kicsi csupornak es. Meg egy csomó tángyércserépnek, persze.
Én nem akartam eljutni ebbe az állapotba, de kezdtünk közel kerülni hozzá. A tángyér- és csuportartó felső szekrényünk már így festett, ni:
Nyilván még elfértek. Sajna csak úgy, hogy egyes tángyérok és csuporok, akiknek szintén itt a szekrényben kellett volna lennie, a mosogatóban voltak koszosan, meg az asztalon tisztán meg a konyhapulton vegyes állapotban, meg még hol nem.
Hát ez így nem maradhatott. Különösen azért nem, mert ezt a szekrényt gyakorlatilag a lakással vettük át, mielőtt még bármi más bútordarabunk lett volna, és ez vala 1999-ben. Én meg azóta nem nyúltam hozzá ezekhez a szekrényekhez, mármint szétverem-összerakom értelemben nem, mert a polcokat néha letöröltem, de még annyi eszem se volt, hogy esetleg átrakjam egy szinttel feljebb vagy lejjebb. Különben is, valójában annál radikálisabb változtatásra volt szükség, mint a feljebb-lejjebb, ugyanis tárhely még volt ugyan, de nem volt eléggé kihasználva, ergo újabb polcok kellettek bele, de nem huszonöt centi mélyek, mint eddig, hanem… á, egyszerűbb, ha megmutatom, mit csináltam vele.
Először is, deszkák. A pincében mindig van pár jobb napokat látott deszka, amiket apósom “egyszer kelljen, s jó, ha van” jelszóval elspájzol. Apósom se jobb nálam, no. Mindenesetre most felhoztam egy 15 centi széles meg egy 10 centi széles darabot, aztán ahoj neki a fűrészgéppel.
A szélesebbikből egy 56 centi hosszú darab kellett a duplaszekrénybe és egy 36 centi hosszú az egyajtósba, a keskenyebbikből csak az egyajtósba jutott, mert a fűrészelés előtti deszkadarab is csak egy negyven centi hosszú darab volt. “Abból élünk, amink van”, határoztam el, mert nekem most speciel semmi kedvem elmászni plusz alapanyagokért, különben is gyalogbékának lenni szívás, az OBI kocsival tizenöt perc, tömegközlekedéssel meg több mint egy óra, és a HÉVen valószínűleg rondán néztek volna rám, ha ott egyensúlyozok egy deszkával. Nix egyensúlyozás, maradunk az itthoni készleteknél.
Mint például a festék esetében is. Amióta a szopornyica ideje alatt vettem pár kübli festéket, az áruk egyharmadával megnőtt, aujnye. No de itthon van még.
Ez amúgy ugyanez a festék, mint a konyha és az étkező közti polcokon, csak itt most ilyen érdekes fényviszonyok vannak. Hé, járhattatok volna rosszabbul is, a festés nagy részét az éjjeli felkuvik idején végeztem.
Festék megszáradt, oké. Akkor most fúrógép,
“az X helyén találni meg a kincset!”, meg a szokásos páncélpöcikék az Ikeából.
Éés, tadááá!
Sőt, TADÁÁ!
Mégdesőt: TADÁÁÁÁÁÁÁ!!!
A korrektség kedvéért csak azt raktam vissza, amit kiszedtem, hogy láthassátok az eredményt. Az akció nagyrészt terveimnek megfelelően alakult, bár a Szilágyi bögréknek ki kell találni egy méltó tárolási módot, azokból ugyanis egyre több van a házban, és csak zsufiban férnének el egymás mellett.
No problemo, majd azt is megoldom. Most viszont elmosogatok, hogy végre berakhassam a szekrénybe az összes tángyérokat.
10/308 – Szlöm
A településszociológia kulcsfogalmai között olyan szószörnyetegek is vannak, mint szlömösödés meg dzsentrifikáció. Ezek közül nagyon leegyszerűsítve a szlömösödés annyit tesz, hogy valaha jobb napokat látott településrészletek (utcák, negyedek, háztömbök, stb.) szép lassan lepusztulnak, mert a népek már más településrészleteket tartanak kívánatosnak. Ennek nyilván ezer oka lehet, de összességében elmondható, hogy a szlömösödést rohadt nehéz visszafordítani, viszont ha nem lépnek ellene éppen akkor és éppen úgy, ahogy kell, akkor olyan lefelé tartó spirált indukál, hogy öröm nézni. Szigorúan csak szociológiai értelemben, persze. Gondoljatok a Rákóczi útra a székesfőfaluban, megvan? Na az a szlömösödés, ami ott folyik.
A dzsentrifikációról majd máskor beszélgetünk, viszont a szlömösödés úgy került elő a fejemből, hogy ha a ruhadarabjaimat településszociológiai szempontból vizsgáljuk, azoknál is nagyrészt hasonló folyamatokat lehet megfigyelni. Ez az izé például, ami most rajtam van, három éve még államvizsgáztató tunika volt, most meg, mi tagadás, barkácsoló ümög.
Ezen a nyáron valószínűleg a kelleténél többet fogjátok majd látni, mivel nekem, mint már említettem, Terveim vannak, de majd megpróbálom változatosan akszeszorizálni, és további szociológiai meg miegymás kitekintéseket fűzni hozzá, hogy ne unatkozzatok nagyon.
Én mindenesetre nem unatkozom cseppet se, tegnap már buliztam a fűrészgéppel, a dörzspapírral meg a pemzlivel, ma a fúrógéppel fogok, és ha kész vagyok a projektemmel, tertmészetesen be is mutatom az eredményét.
10/307 – Olajfaág
És eljövének a boglyafejű napok, és csőrükben vala olajfaág vagy mi. Leginkább “vagy mi”. Egyelőre még nem tudom, hogy a pemzlihez, a fűrészhez, a fúrógéphez, Erikhez vagy Bélához nyúljak hamarabb, de nekem Terveim vannak, és azoktól a jó ég mentsen meg mindent és mindenkit.
Mindent összevéve én békével jöttem ugyan, ahhoz a békéhez viszont sok káromkodáson és ficnin és fűrészporon át vezet az út, most meg éppen olyan szép rendféle van itthon, hogy szinte sajnálom szétdúlni. Szinte.
10/306 – Raffaelló
Csodás csepergős reggel, és nekem nem kell mennem sehová, tegnap ugyanis realizáltam, hogy nincs semmi okom ma elmászni Esztergomig, a megígért anyagokat már elküldtem mindenkinek, a cuccaim pedig tutira megvárnak augusztus végéig, és nincs semmi, amire igazán szükségem lenne odabentről. Úgyhogy írtam egy levelet a tanszéki előadónak, hogy van az asztalomon egy doboz raffaelló*, azt vigye haza szépen magával.
Most pedig, nyamnyam, további vakációs lustikanap. Ezt addig kell kiélvezni, amíg lehet, mert ugyan nem kerget semmiféle tatár, de a RK holnap újólag világgá megy, és én már érzem a “nincs itthon a macska, cincognak az egerek” viszketését valahol a merényletgyártó központomban.
A ruhát, aki tavaly még a Hommage à Fröbel partiban kijárós holmiként fungált, hátraléptettem hálózüngnek, úgyhogy innentől legfeljebb akkor láthatjátok rajtam, ha éppen egy kávéval hedonizálok reggeliben a teraszon. Csepereg is, mondtam már?
* Ajándék volt egy hálás szakdolgozótól, akivel amúgy öröm volt együtt dolgozni, és én igazi megtiszteltetésnek vettem, hogy gondolt rám, de a raffaellót sajnos nem szeretem.
10/305 – Lustika
Jajdenagyon vakációm van, frissen mosott hajak meg sminkeletlen hétfők ideje, plusz még szombaton le is égtem, mint a parancsolat (valószínűleg a lejárt szavatosságú napvédő volt a ludas), úgyhogy az elmúlt napokban már felkentem magamra egy deci aloe verás hidratáló-csillapító anyámkínját, és még nincs vége.
Közben egy adott ponton Mackó úr is rámtehénkedett, hát van ennél csodásabban vakációszerű dolog a világon, ugye hogy nincs.
10/304 – Seregszámla
Hajnal, takaró, szendvicsek, virágok, előkészületek, szívecskék, cipők, Csülök úr, vasárnap, galéria.
10/303 – Unikko
Merje azt mondani valaki, hogy bátortalan vagyok a mintamixhez.
A fotó akkor készült, amikor végre elmosogattam a tegnapi vacsora öszves romját, és lerogytam egy cigire (vagyishát hevítőrúdra) a teraszon.
10/302 – Free To Leave
A mai nap is azzal kezdődik, hogy Tori Amos énekel, mint minden olyan alkalommal, amikor realizálom, hogy vakációm van, és kezdenem kell valamit a történeteimmel meg a szabadidőmmel.
Egyelőre a takarítanivalókkal kell mit kezdenem, mert a RK alvóvendéget szerzett mára, kettőt is, úgyhogy muszáj valamelyest megszelídíteni a kuplerájt. Amilyen redutbáli áutfitben jelenleg éppen az emeleti folyosó káoszát pakolászom, azt inkább nem mutatom meg. Délutánra viszont, mikor a lakást kivakartam a kosz nagyjából, magamat is ki fogom.
Nesztek kép vasárnapról, azt azzal fotóztam, hogy egyszer kelljen, s jó, ha van.
10/301 – Mentés másként
Röhögni fogtok, én most éppen vizsgáztatni megyek háromutcányira innen a könyvtárba, mert a hallgató egy kéthetes babával könnyebben el tud jutni a Szentendrei szigetről ide, mint Esztergomba. Ha viszont ez a vizsga lement, a dolgozatot kijavítottam, és a jegyet beírtam, lényegében végeztem a félévvel. Sok nyivácskolás és ppt-pofozás után a kollégáimnak is elküldtem az őszi félévhez az anyagokat, úgyhogy még mindösszesen annyi harci feladatom van munkáilag, hogy jövő kedden bemásszak az irodámba azokért a cuccokért, amiket nem akarok ott hagyni egész nyárra.
Ihaj, csuhaj, sálálá.
10/300 – Kaniláb
Van egy olyan gyanúm, hogy a vegán cipő tud arról, én húst is eszem (sőt, a sztéket véresen), mert tegnap sunyin megrágcsálta a jobb bokicámat, nesze neked bosszú a pipikért, bocikért és röfikért. Persze, ha jól meggondoljuk, ezzel a vegán cipő is adott magának egy pofont, mert ha valaki (vagy valami) nem eszik húst, akkor embert ennie is tilos, úgyhogy én győztem, sálálá.
A tegnapi nap nem csak a cipő miatt volt mérsékelten rózsás, bár ezúttal csak egy hallgató kapott pánikrohamot, ő is csak azután, hogy végzett a vizsgával. Természetesen ez is egy olyan példány volt, akiről azt emelték ki a zárótevékenysége kapcsán, hogy mindvégig marhára nyugodt volt, és egyáltalán nem zavarta, hogy a gyerekek kezdetben nem akarnak kooperálni, hanem addig-addig mondta nekik, mit csináljanak, amíg végül megcsinálták. Komolyan nem értem, három évig látják rólunk, hogy nem eszünk embert, aztán végül mégis úgy néznek ránk, mint a kanilábokra, pedig tegnap sem mi voltunk azok, hanem a cipőm.
Ma már nincs jelenésem odabent, de még nincs vége a hepajnak, holnap még dolgozatot íratok. Legalább az államvizsgák lejártak, na. Fogalmam sincs, mi a nyavalyát lehetne kezdeni annak érdekében, hogy a diákok ne így éljék meg az egészet – talán összeeszkábálok valamelyik folyosósarokba egy minioltárt Cupertinói Szent Józsefnek, aki a diákok és vizsgázók védőszentje. Meg a pilótáké és űrhajósoké. Meg az értelmi fogyatékosoké is.
Ez így együtt most valahogy elég mélyértelmű árukapcsolásnak tűnik, hm.
Mielőtt viszont minioltárok ácsolására adnám a fejem, felragadom kis kosaram, és elmegyek a szerdai piacra. A RK kilfeldi vendégeket hívott, akiket érdekel a magyar konyha, mi meg azt találtuk ki végtelen eszünkkel, hogy tökfőzeléket adunk nekik fasírttal. Úgyhogy én most elmentem cukkiniért, majd gyüvök.
10/299 – Álmosító
Mivel tegnap tényleg volt mindenféle reszketés és félelem Las Vegasban Esztergomban, kéztördeléssel és zokogással súlyosbítva, máma úgy döntöttem, hogy a már előkészített piros-virágos államvizsgáztató jelmez helyett inkább az indigókék pöttyöskét veszem fel, mert ennél álmosítóbb színű holmim nincs (ez a diákoknak jó), és kényelmes, mint egy pizsi (ez meg nekem).
Hogy mégse maradjatok újdonság nélkül, tessék, itt egy olyan cipő, amit másfél évvel ezelőtt vettem egy nagy El Naturalista leárazáson, aztán valahogy kimaradt a szórásból, de annyira, hogy most van rajtam először. Egyúttal ez fennállásom első vegán cipője is, ami tudtommal kábé annyit tesz, hogy a műállatot, aminek a bőre rajta vagyon, etikusan ölték meg, és a vászonrész alapanyaga is eutanáziát kért. Vagy mi.
A képen amúgy az a pillanat látható, amikor realizáltam, hogy csepereg, én meg itt állok egy eddig hordatlan, félig vászon etikus cipőben. Eh, tudjátok mit, államvizsganapon még a szar is le van szarva.
10/298 – Mozaik
Azt hiszem, évről évre egyre kelletlenebbül megyek államvizsgáztatni, és ha jól megkapargatom, ennek az az egyik oka, hogy nem akarok bőgő nőket látni, akik olyanfajta totális pánikba hajszolják bele magukat, amiről majd öt órával később már maguk is belátják, teljesen kontraproduktív volt. Mindehhez nem is aludtam jól, sok hülyeséget álmodtam gyakori felriadásokkal, egy olyan fürdőszobában kellett összevakargatnom magam, amit valószínűleg Hundertwasser tervezett egy kába pillanatában, mert egyetlen egyenes falszakasz nem volt benne, levendulaszínűre volt mozaikcsempézve az egész, és én csak kapkodtam ide-oda, hol vannak a cuccaim, közben meg folyton bejött valaki megzavarni, pedig nekem egyszerre és egyidőben két helyre kellett volna eljutnom vizsgáztatni. Persze mindkettőt lekéstem.
Na, tegyünk róla, hogy ez csak rossz álom legyen.
Közben ez a ruha is nekilátott a, ha nem is egészen az utolsókat rúgni, de kiszolgálni a kapitulációt, már mosás után is úgy fest, mint akit kiskutya szájából szedtek ki, grr.
10/297 – Ismerős
Makkák meg horgolt takarók, egy utolsó adag idei zöldborsó, ismerős káoszkáink meg még a szombat esti Ivan Dan is, ami a dalmát Szentivánéj. Vagyunk, vagyogatunk.
10/296 – Már, még
Valamikor még a szopornyica idején mondtam, hogy akkor lesz igazi világvége, ha már nincs szombati piac.
Még van szombati piac.
10/295 – Döglet
Kedvenc időjárásom, grr.
Na de komolyan, hát tényleg úgy festek, mint aki citromba harapott.
10/294 – Ösztönző
Folytatnom kéne azt a nemes harci feladatot, ami a tanszékem terheinek könnyítéséről szól, miszerint a jövő félévi óráimhoz minden ppt-t meg dokumentet meg vázlatot meg miegymást aktualizálok, átadok, feltöltöm, satöbbi. Azt hiszem, kábé három-négy órányi munka lenne még azzal az adaggal, amit jövő hétre ígértem.
Nos, ennyi év után elég jól tudom, milyen a tanári munkára ösztönző környezet, és ez itt definitíve nem olyan.
Nyilvánvalóan megcsinálom határidőre (amit magamnak találtam ki) a melót (amit én ajánlottam fel magamtól), mert mindig meg szoktam, viszont éppoly nyilvánvalóan prokrasztinálni fogok, amíg csak lehet. Ne nézzük egymást madárnak.
Minden nap más - mindennap más 