Itt ugyan mindig minden késésben van, de előbb-utóbb kiforrják magukat a dógok. Alig egy éve pacsmagoltam meg hozzájuk az alapot,
és az egyik mázgálékból már sikerült is egy hozzávetőleges tájképet rittyentenem.
Ne rágjátok le a lábatokat izgalmatokban, lehet, hogy a másik mázgálékra újabb egy évet kell várni, hogy nekiessek.
Az egészet valószínűleg ott rontottam el tegnap, hogy egész napi ábrándos tetyekvetyek után este tízkor egyszer csak azon találtam magam, éppen kenyértésztát dagasztok. Más recepttel bevágtam volna tizenegykor a hűtőbe a tálat, szmöttyögjön ott csendben magának, de ez itt most éppen az a krumplis kenyér volt, amiből a fenti módszerrel már sikerült nagyon aranyos kis lapos bocskorszíjakat csinálnom, úgyhogy fent kuvikoltam egyig, amíg megsültek a veknik, és közben a kétezres évek elejének videojátékaival kapcsolatban végeztem kutatást, vagy minekhíjuk azt, amikor az ember wiki-oldalakat kattintgat, és közben jegyzetel. (Nem, azt nem kutatásnak hívják. Legalábbis tudományos berkekben nem. Mindegy, úgyse tudományos célra kellett.)
Ezek után biztosra vehettem, hogy hajnali ötkor megjelenik az ordító egér, és az ellátásra panaszkodik, úgymint három hete nem evett, és ha ezen nem változtatok, olyan kritikákat fog írni a szállás.hu-ra, hogy attól kódulok. Így is történt. Fél hatig még kihúztam azzal, hogy időnként azt mondtam félálomban, “NEM”, miközben Csülök Úr felváltva vinnyogott és ugrált, majd kipakolta a takarófonalakat a kosárból, és tőle telhető mértékben végig is vuzigálta mindet a Bűnök Barlangja padlóján, de aztán nem volt mese, fel kellett vakarodni.
A tegnapi tetyekvetyek alatt amúgy megint átvette az uralmat a fejemben egy narrátor, akinek nem volt benne semmi keresnivalója, és most már úgy fest, egy ideig nem is akar lelépni innét, de ti ne zavartassátok magatokat, mert amikor Flaubert azt mondta, Bovaryné én vagyok, Bovaryné közben azt mondta, Flaubert én vagyok, szóval nem lesz nagy különbség aközött, éppen én fosom-e itt a szót vagy az a másik.
Szentséges palacsinta, már megint itt vagyok egy olyan szószban, amit magam kevertem. Ha nem mászok ki belőle, a továbbiakban max. arra leszek jó, hogy öreg hacukákban ténferegjek párbeszédeken melózva, és időnként ábrándosan bedagasszak egy kenyeret.
Az esőé, leginkább. Az enyém is, nagyrészt, de mostanra már elkezdte rágicsálni belső részeimet az a fajta lelkifuci, ami még vakációban sem hagyja nyugodni az embert, a “csináljunk valami hasznosat meg tartósat meg értékeset” érzése, és az ilyesminek ritkán van jó vége.
Mint már mondtam, innentől egy teljes hetem van egyedül*, és ez lehet egy nagyon produktív hét is, de lehet az is, hogy mindvégig csak nagyon szar filmeket fogok nézni félszemmel egy kis horgolgatás mellé, közben meg csokit eszem. Ó, ti végtelen lehetőségek!
Ez a ruha viszont valószínűleg repülni fog a szekrényből, hacsak ki nem találok rá valamit, mert ez tényleg rettenetesen idétlen nyakmegoldás. Az anyaga nagyon kellemes pamut, kár lenne teljesen kidobni, viszont ahhoz, hogy mit csináljak vele, gondolkozni kéne. Az marhára fárasztó. Csoda, hogy ennyire tanácstalanul pislogok a jövőbe? (Igen, a jövő továbbra is balfelé fent van.)
* Plusz Maci. Ő viszont (kopogjam le) nem a legproblémásabb lakótársak közé tartozik, napi igénye kimerül húsz óra alvásban, négy étkezésben (két szaftos, két száraz), egy kis futtatásban a lézerpointerrel, plusz némi gügyögésben és simiben. Ha furminálást is kap hozzá, az már a végtelen boldogságba vezető kapu.
A RK tegnap délután feltarisznyálta Emesét, aztán egy teljes hétre lelépett Zebegénybe. Ez így önmagában nem lenne nagy cucc, az a pasi annyit megy körbe, mint egy Hajdú mosógép, csak a csempéket nem veri le a falról olyan szépen. Ámde ez most egy mérföldkő vagy mi, eddigi élete legkomplexebb hepaját zárja éppen, mert idén jár le az a projektje, amiben ő volt a főnök, és amibe belement öt év munka, nyolc válogatott munkatárs a szélrózsa minden irányából meg az Európai Kutatási Tanács számos eurói. Nagyon számosak. Sok nullával.
Ezek után (gondolom), abban sincs semmi meglepő, hogy drága varacskos Emesébe tegnap nem csak a szélrózsa minden irányából érkező kuticsopy tagjait zsúfolta bele, hogy több fordulóval felfuvarozza őket a dombra Zebegényben, hanem tizennyolc üveg bort is. Én, mint hűséges, odaadó és gondoskodó feleség (haha) úgy gondoltam, küldök vele a borhoz pár kenyérrudacskát is, amit tegnap dobtam össze hidegen kelesztett tésztából, ezzel a két kezemmel.
A fél fogukra sem lesz elég, de a gesztus a fontos, nem a mennyiség. Ehhez a gesztushoz viszont akkor már kéne valami hordozóeszköz is, mert ha a RK-ra hagyom, ő belebassza egy vászon konferenciaszatyorba, amit 2019-ben hozott Krakkóból vagy 2015-ben Tamperéből vagy… á, van itt választék húsz évre visszamenőleg, annyi konferenciaszatyor van a házban, mint a nyű.
Én úgy gondoltam, adjuk meg a módját. Igaz, ez az “adjuk meg a módját” nálam úgy kezdődik, hogy “végy egy használaton kívüli konyharuhát, egy fél pár cipőfűzőt, és halászd elő azt a ragasztófátylas anyagdarabot, amiből anno leveleket gyártottál a kerti abroszra”.
A lehető legegyszerűbben akartam megoldani a feladatot, de azért egy ilyen izére ráfér némi dekoráció, és ha kenyérzsák, akkor szívek. Rá is vasaltam a konyharuhára kettőt a kockás anyagból,
aztán kis lépéshosszal lecikcakkoltam őket Erikkel.
A kenyérzsák “korcához” csak visszahajtottam és levarrtam a konyharuha szélét, nem nagy etvasz.
Végül pedig összevarrtam a zsák oldalait, így ni:
Cipőfűzőt bele, aztán a kenyérrudakat.
Nettó félóra munkával nem is rossz.
U. i.: Mivel a kenyérrudakról is érkezett kérdés, íme a recept. Lehet nagyon flancos is, kovásszal meg mindennel, de most egy olyat csináltam, amihez csak instant élesztő kell. Meg idő.
Hozzávalók:
Az összes hozzávalót beledobtam a dagasztógép táljába, simára gyúrattam a géppel, gömbbé formáltam, aztán beletettem egy kiolajozott tálba, aminek fedele is van. Két óra kelesztés után betettem a hűtőbe.
Másnap két órával sütés előtt kivettem a hűtőből a tésztát, hogy felengedjen, majd kétfelé osztottam, hosszú rudakat sodortam mindkét darabból, azokat kábé 15-15 részre vágtam. Begyújtottam a sütőt 230 fokra, bekészítettem egy sütőtepsit. A kenyértészta 30 darabkáját kisujjnyi vastag rudakká sodortam, rápakoltam két szilikonos sütőlapra (valszeg a sütőpapír is megteszi), és amikor a sütő bemelegedett, szilikonostól ráemeltem az egyiket a forró tepsire. (A sütőm ugyan alul-felül süt, de nem akartam betenni mindkettőt egyszerre.) Lepermeteztem a sütéshez használt virágspricnivel a rudakat, majd bedugtam a tepsit a sütőbe, utána fújtam a spricnivel még néhányat. Amikor az első adag megsült, rácson hagytam őket kihűlni, a tepsibe meg beraktam a második adagot.
Sütő- meg liszt- meg időjárás-függő, meddig tart, hogy pirosra süljenek, nekem általában 15-20 percbe telik, de 10 után már megnézem, és kap még a virágspricniből néhány löketet, attól lesz ropogós.
Ne hazudjunk, egy délután-estét a székesfőfaluban töltöttem, de a dolgok nagy rendszerében ez nemigen számít, mert amúgy itthon voltam egész héten. A hetedik takaróval kiegészülve, ráadásul. Galéria!
Nem akarom elkiabálni, de végre mintha-mintha elviselhető lenne az időjárás, 22 fok van a teraszon, és borúcska idő. Akik most próbálnak lelépni valahová, ahol pecsenyére süttethetik magukat, azok persze biztos elégedetlenebbek nálam.
Valójában nekem egész nyáron megfelelne a borúcska huszonkét fok, de a világ trendjei nagyon nem ebbe az irányba mutatnak, úgyhogy akkor örülök ennek, amikor lehet.
Például ma.
Néhány évente elmegyünk reggelizni a Christine-be,
és olyankor mindig megígérjük magunknak, hogy a következő még idén lesz, nem pedig vegyük 2026-ban. Eddig még ugyan sose sikerült betartani, de a remény hal meg utoljára, ugyi.
Következőkor én is rántottázni fogok. Remélhetőleg még idén.
Ez itt most egy tipikus “csak a kezemet nézzétek, mert csalok” eset, de nézhettek itt a kezemen kívül mást is, akkor is csalok. Ez a hacuka tegnap volt rajtam, amikor elmentem tantóképzős baratináimmal találkozni a székesfőfaluba bele, fulladozva a hőségtől és puffadtan, mint egy varangyikos béka.
Ma nem megyek sehová, az otthoni lipityánkáimat meg már mind ismeritek.
Tegnap el kellett búcsúznunk Lócitól is. Egymás után álltak le a szervei, már nem tudott sem enni, sem inni, sem vécézni, és hiába mondogatjuk magunknak, hogy valójában már jó ideje kölcsönidőn létezett, attól még éppolyan szomorú az egész. Szegény anyósom, ő sírt leginkább. Amennyi energiát, szeretetet és törődést kapott tőle ez a macskaállat, amióta három és fél éve kiadtuk neki dajkaságba, annyiból romjaiból is fel lehetett volna építeni Karthágót.
Ez a kép alig egy hónapja készült, miután Lóci megfegyelmezte a kertszomszéd Zsálya nevű kutyáját, és olyan büszke volt magára ettől, mintha talált volna egy új szőnyeget, amit még eddig sose pisilt le.
Ez itt az emberek közé menetelre és a heti nagy bevásárláshoz tartogatott arcom. Azt ne is képzeljétek el, milyen az, amit házi használatra tartogatok.
Ezekből a fotókból olyan kis nyugisnak tűnik, de azért ez elég mozgalmas hét volt, pedig el se hagytam a várost. Galéria!
Az ilyenfajta züllőzésekből nem csinálunk rendszert, mégpedig épp azért nem, hogy értékesebbek lehessenek azok az alkalmak, amikor előfordulnak. Ha volt bármi értelme a Szopornyica Idejének, akkor az a Gnóthi Szeauton! program keretein belül volt – számomra például az volt az egyik felismerés, hogy a komfortzónából való kilépés csak akkor valósítható meg, ha az embernek van komfortzónája, és erősen gyanítom, előbb mindenkinek azon kéne dolgoznia, legyen neki, mégpedig akkor is ott legyen neki az a komfortzóna, ha éppen nincs körülötte mások zaja meg jelenléte. Kábé ugyanarról van szó, mint mikor Jókai aszongya a Fekete gyémántokban, hogy “A csélcsap szerelme kiskutya, de a remete szenvedélye oroszlán”. Én nem vagyok egy partiállat, a tömeget se szeretem, úgyhogy ha odamegyek valahová, akkor tényleg ott kell lennem ahhoz, hogy ez megérje. Jobb az nekem, ha évente csak egy koncertre megyek el, de olyanra ám, amit aztán évtizedekig emlegethetek, mert most például nagyon-nagyon elégedett vagyok, és izomlázam van a sok táncolástól, ráadásul kilencig aludtam, amit csak az szakított meg, amikor Mackó megjelent ötkor a reggelijéért nyikorogni.
A szemetek nem csal, ez megint egy újabb pöttyöske, ezúttal az a petrolkéknek nevezett színű, amit én szívesebben hívok balti-zöldnek, de a lényeg, hogy ezek a ruhák is bekerültek az én komfortzónámba, és piactól koncertig mindenhová ezeket veszem fel, mert nekem az jó.
Piacra ma reggel természetesen nem jutottam el, mert a Repülő Kutató egy megértő ember, és hagyott engem aludni. Ő amúgy a francia nagykövetség fogadásán volt tegnap este, ezért mentem egyedül koncertre, és igazán sajnálhatja, mert a franciáknak minden évben van nemzeti ünnepe meg követségi fogadása, de Európa Kiadó koncert a Barlangban csak egyszer az életben. Legfeljebb kétszer.
Nem csak erre a mívesen megkomponált fotóra (= beállítottam a kis piros fényzőgépen a miniatűr programot, a talaj felé irányoztam a lencsét, majd kattintottam a kattintóval) gondolok,
hanem az idő és a haj olyan bonyolult összefüggéseire is, mint például hogy már öt hete restauráltam utoljára a pipirost, és kezd elég csúnyus módon lenőni. Ma éppen ráérek hajat festeni. Ez az időpont előnyös lenne abból a szempontból, hogy a) túl lennék rajta (utálom), b) a közvetlenül következő időszakban úgynevezett szociális interakciókban veszek részt. Ma este Európa Kiadó koncert a Barlangban, holnap barátok jönnek meglátogatni ha nem is minket, de a Dunát, amin gyertyaúsztatás zajlik majd, jövő héten pedig két különböző barátnői körömmel is találkozom. Ezen programok és szociális interakciók résztvevői közül Menyhárt Jenőéket garantáltan nem érdekli, mennyire van lenőve a hajam, és a többieket is mérsékelten, de azért, na, az én barátaim és -nőim között akadnak igazán tip-top példányok is, akik mégiscsak észreveszik.*
Ámde! Augusztus 10-13. között lesz a Bor, mámor, Bénye, ahová igazi vis maior bekövetkezte nélkül így is, úgy is elmegyek, és az éppen egy olyan időintervallumot képez a két hajfestés között, hogy választásra kényszerüljek: most fogok kinézni yol vagy akkor.
Eh, tudjátok mit, augusztus 10-ig még mindig a fejemre eshet egy fél tégla, és akkor igazán nem érdekel senkit, mennyire van lenőve a hajam. **
Arra már csak pluszban hívnám fel a figyelmet, hogy amíg ezt a bejegyzést megírtam, akár meg is festhettem volna a hajam.
* Nota bene, rettenetes nagyanyáim egyik életviteli tanácsa a sok közül arról szólt, hogy ha kimész a házból, sose legyen rajtad szakadt-foltozott bugyi, mert ha baleset ér, “mitfognakszólni”. Megmondva az őszintét, amikor éppen a véres ruháidat vágják le rólad egy mentőben, senki sem fogja azt mondani, hogy “és még a bugyija is likas volt!”, de az ilyen életviteli tanácsok keményen beleragadnak az emberbe. Azt mellesleg megjegyzem, hogy afféle perverz öröm töltött el, amikor az életrajzából kiderült: Agatha Christie nagyanyáinak is pünkt ugyanilyen életviteli jótanácsai voltak a házból kimenetel és az ép fehérnemű témájában.
** Már legalábbis amíg a bugyim nem likas és nem foltozott. Az nagy skandalum lenne.
A turkálós táskáim előbb-utóbb rám döglenek, ezen az alábbin például lényegében mindenhol hámlani kezdett a műbőr részek felülete, és csúnyán összebolyhosodott a szövetrész.
Na persze én így is találtam rajta reciklálható részeket, két egész maréknyit.
A többi szegecs meg miegymás sajna leszerelhetetlenül oda volt rögzítve, úgyhogy azokat kénytelen voltam a táskával egyetemben továbbítani a kukába. Mindezzel együtt is maradt itt nekem épp elég ahhoz, hogy kedvemre marháskodhassam velük, például varrjak a segítségükkel egy újabb táskát, és gondoltam, ha beblogolom, végül muszáj lesz megcsinálnom. Nem hagyhatom tűkön ülni a közönséget, nemdebár.
Most már csak azt kell eldönteni, egy hasonló táskát próbáljak-e előállítani velük, vagy valami teljesen mást. Ötlet?
Nem tudom, mennyire látszik (dógozom rajta, hogy ne így legyen), de az “indiszponált” nyomokban sem írja le állapotomat.
A férfiak, azok fognak sírba tenni engem. Főként a szőrösök. A mai műszak ugyanis azzal kezdődött, hogy negyed háromkor arra riadtam, Csipa Gyuri (exhibit A) ott orgonál nekem az ágy lábánál.
Ne higgyetek neki, ez egy gaz merénylő.
Az, hogy odakint éppen zuhogott és mennydörgött, valószínűleg jelentősen hozzájárult a rögtönzött orgonakoncerthez, hát jobb híján adtam neki pár jutifalatot (ezek a jutifalatok még elő fognak kerülni a történet folyamán), majd megpróbáltam visszaaludni. Már majdnem összejött, amikor a földszintről az a fajta csörömpölés hallatszott fel, ami annyit jelent, hogy Már Megint Lelökött Valamit A Komódról Az A Dög, Remélem, Mécsestartó Volt, Nem Valami Pótolhatatlan.
Talált. Feltakarítottam a cserepeket, váltottam pár barátságtalan szót exhibit A-val, megnyugtattam a Repülő Kutatót, hogy nincs világvége (erre bezzeg felébredt, viszont amikor leszánkóztam a lépcsőn, arra nem), majd ismételten megpróbáltam visszaaludni, ami annyira nem ment, hogy végül inkább főztem egy kávét, és kiültem a teraszra, épp elállt az eső is, pompás.
Ha nem emlékeznétek erre, a telkünk olyan, mint a Brit Birodalom, mármint abból a szempontból, hogy sose megy le a területén a nap. A hajnali négy például az az időszak, amikor én már fent vagyok, apósom pedig még fent van. Ez általában elég könnyen agnoszkálható, mert ilyenkor minden fényárban úszik, és rendszerint bőget valamit, televízió, rádió, mindegy az, csak szóljon. Ilyenkor nyáron ráadásul minden tárva-nyitva is van, mert szellőztet. (Entre nous, piszok rossz technikával csinálja, a jó stratégia az, hogy öt és hat között kell csinálni egy félórás kereszthuzatot, nem pedig egész éjjel várni, hátha kicserélődik légmozgás nélkül is a lakás teljes levegőege, de mit értek én a lovakhoz, nálunk csak átlagosan három fokkal van hűvösebb, mint náluk. Zárójel bezárva.)
Mindenesetre ekkor volt, hogy a mi teraszunk előtt elgaloppozott valami szürke és csíkos, ami a hajnali négy óra fényviszonyai között vagy Lóci volt (exhibit B), vagy nem.
Na, neki elhihetitek. Ha van macska, aki teljes nyugalmi állapotban is képes arra az arckifejezésre, amit nőben a “resting duckface” szókapcsolattal lehet illetni, akkor tessék, exhibit B. Sajnos a hajnali négy fényviszonyai között nem tudtam megállapítani, hogy az előttem elgaloppozó állatka úgy néz-e rám, hogy nyádpicsáj, ezért követtem a telek határáig, közben időnként próbáltam szólongatni, hogy “Lóci, Lóci”, de ő rám se hederített, hanem odanyargalt a kerítéshez, aztán hupsz, felugrott rá, átszökkent a tetején, és már nem volt sehol se.
Hogy kissé árnyaltabban láthassátok a dolgokat: Lóci rendszerint nem nagyon ugrál fel sehová, a pórázon sétálás igen komótos tempóban zajlik, sok megállással és merengéssel, emellett pedig (ez egyszerre lesz pro és kontra) már két hete nyűglődik egy hasnyálmirigy-gyulladással, amitől igencsak lefogyott, mert annyira nem eszik, hogy volt már itt infúzió is meg minden a búbánat. A környéken (naná) vannak szabadon kószáló macskák is, akik néha átvonulnak az udvaron, és rendszerint épp ugyanonnan ugranak fejest az utcára, ahol ez a mostani csíkos tette. Ergo ahhoz, hogy megtudjam, felverjem-e a RK-t, és elinduljunk-e macskakeresőbe, nem volt elegendő adatom. A megfelelő mennyiségű adat, az nagyon fontos. Épp ezért átlátogattam a szomszédba megkérdezni apósomat, bent van-e Lóci, mielőtt elkezdek hajkurászni a környező utcákon egy ismeretlen cirmost.
Apósom nem volt formában, érdeklődésemre körülbelül úgy reagált, mint aki nemcsak azt nem tudja, ki az a Lóci, hanem azt se, ki vagyok én, ezért én, mint a biztonsági játékok nagy ismerője, visszavonultam palotánkba, és felvertem a maharadzsát azzal, hogy száhib, koronád legszebb gyémántja vagy megvan, vagy nincs, de ha nincs, akkor éppen kint kujtorog a szoborparkban.
Száz szónak is egy a vége, némi pizsiben és hálóingben zajló testgyakorlás után kiderült, hogy az általam látott macska bezony valóban Lóci, aki a szabadságtól mámorosan rohangált egy kicsit a szoborparkban, aztán kegyesen hagyta, hogy a RK fülön fogja, és hazahozza, ölben, mint egy earlöt. Ja, és mindeközben exhibit A úgy gondolhatta, hogy vele nem foglalkozunk eléggé, mert kihányta a jutifalatokat, egyenesen a kávéfőző elé.
Az, hogy most úgy érzem magam, mint akit ledaráltak, az nem kifejezés. A mai nap már feltehetőleg kuka, mert végül ugyan visszaájultam aludni egy keveset, de még most se tudom, hánylábú vagyok, plusz a bal karom, amivel tegnap olyan nagy ragaszkodással indáztam magam a lépcsőkorlátba, csak igen mérsékelten használható.
Mintegy mellesleg (ha nem hülyültem el teljesen) ma van annak a napja is, amikor a húgom meg az anyám Deep Purple koncertre mennek együtt Grazban. Ezt csak azért szeretném kiemelni, mert valahogyan ettől csak még inkább röhögséges a helyzet.
Ma hajnalban anyám megnyugtatóan azt mondta, hogy csak át kell menni az erdőn, ne foglalkozzak vele, hogy úgy fest, mint egy Grimm-mesében, a túloldalon ott lesz a gyógyszertár, és valóban ott volt, ragyogott a sötétben az összes kirakat, mint Salamon töke, amikor meg bementem, kiderült, hogy ez gyógyszertár és ajándékbolt és írószerbolt és még tökömtudja, az egyik sarokban lenvászon ruhák lógtak a plafon alól, egy polcon illatos radírok és neonszínű ceruzák voltak, az állványokon inka cserépedények és cseroki ezüstékszerek energiaitalokkal meg gumicukrokkal vegyest, és én teljesen elfelejtettem, hogy miért jöttem be, csak bámultam, mint borjú az új kapura.
Ekkor persze felébredtem. Ebben a percben fél hat volt, és Maci ott ült az ágyam előtt – türelmesen, de azért kissé sürgetően, és ugyan nem szólt egy szót se, de rá volt írva az arcára, hogy “holakajám”. Nyilván felcihelődtem, belebújtam a papucskámba, megragadtam Fapipát, és elindultam lefelé a lépcsőn.
Aztán legurultam rajta. Oké, a legurulás nem teljesen passzent megnevezés, mert inkább afféle szánkózás volt a lépcsőfordulóban, a papucsom talpa lecsusszant az egyik lépcsőfok élén, és a gravitáció mindenáron azt akarta, hogy a szép nagy buckós fejemmel zúgjak neki a falnak, de én nem hagytam magam, egyik kezemben az a kurva Fapipa, a másikat ráfontam a lépcsőkorlát oszlopára, és félig-meddig bukdácsolva haladtam még térdenállva három fokot lefelé, menet közben extrán belegabalyodva bokáig érő klepetyusomba, valamint igen hangosan emlegetve Jézust és Máriát, ezalatt meg a papucsaim elszálltak ahajt a földszint irányába. Végül az egész akció úgy ért véget, hogy ott feküdtem a lépcsőkorlát köré csavarodva, fejjel lefelé, és azt se tudtam, hogy melyik végtagom hol van, de a tablet még mindig ott volt valamelyik csápomban vagy nyúlványomban vagy mimben, és neki se ütöttem semminek, pompás. Maci ezen a ponton kidugta a fejét az ajtófélfa mögül, és rendkívül megértően azt mondta, hogy “jójó, de HOLAKAJÁM”, én pedig felvakartam magam a lépcsőről, bár még abban a pillanatban sem voltam benne biztos, hol az összes alkatrészem. Most már nagyjából sejtem, hogy érezhette magát nagy általánosságban a lernai hidra, dzsí, hát ez a fej meg honnan került elő, előbb még a hónom alatt volt.
Mint a mellékelt ábra mutatja, természetesen kutyabajom se esett, két mikroszkopikus horzsolástól eltekintve a bal csuklómon. Szintoly természetesen a Repülő Kutató fel sem ébredt a jézusmáriázásra, mert piszok jó alvókája van neki, és emiatt lesz egyszer, hogy én megmurdelek balfaszságból kifolyólag valami lépcsőfordulóban, ő pedig ezt csak onnan fogja megtudni, hogy a macska hozzá fog odamenni azzal, hogy “holakajám”.
Ja, azóta már a piacot is megjártam, és vettem kukoricát meg sárgabarackot. Egy kis szerencsével nem ugyanabba a kajába kutyulom majd bele mindkettőt.
Miután körbemásztam a kész termékkel a kertet meg a parkot, mindenféle vicces beállításokkal kísérleteztem, és gondos válogatással lefaragtam az eredeti negyven fotót hétre, szerintem csak úgy ideteszem ezeket, tessék.
A horgoláshoz azon a nagyon keserves napon kezdtem hozzá, amikor Pocit be kellett vinni a kórházba, hogy aztán másnap elaltassák, úgyhogy ez voltaképpen afféle Poci emléktakaró lett, és most a RK-é, mert már csak ő maradt ki a szórásból takarófronton a legközelebbi családtagjaim közül.
Igen, ez lett a hatodik számú takaró, ami ezzel a mintával és méretben kikerült a kezeim közül. A hetedik már viszont én magam leszek, mert a suszternek sem lehet likas a cipője.
Ma, ha kisbalták és trollasszonyok is potyognak az égből, befejezem ezt a takarót. Már meghorgoltam az utolsó sort, csak a fonalvégek eldolgozása meg a szegély elkészítése van hátra. Ezek közül az eldolgozást olyan mértékben utálom, mint Szélestenyerű Fejenagy a kukoricagölödint, épp ezért csinálom meg még ma.
Persze csak ha a szőrös hátramozdító meg a kánikula is benne van a buliban.
 | mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
 | magyaroramegminden - 13/148 – Ovi |
| magyaroramegminden - Jóleső Január 2026/21 –… |
Minden nap más - mindennap más 