Minden nap más – mindennap más

Ah, ezek a félkómás reggelek. Gyanítom, nem egészen úgy festek, mint egy katolikus intézmény megbízható, negyvenes tanerője, de most már késő átöltözni, vár a bánya.

Mielőtt belevetném magam a ppt-gyártásba, elszaladtam péksütiért, ehhez pedig sikerült csupa olyan holmit rángatnom magamra, amelyek egyike se fiatalabb tízévesnél. És amelyektől valószínűleg már évekkel ezelőtt meg kellett volna szabadulnom.

A mai nappal definitíve beszökött az ősz, nem is tervezem, hogy elhagyjam a a lakást. Van mit csinálnom itthon bőven, csak győzzek válogatni. A kép persze nem csal, éppen ilyen aluszékonynak érzem magam, mint amilyennek látszom, de akkor sincs mese, muszáj valahogyan rendet vágni a sűrűjében.

Most már több mint egy hete leadtam azt a szájbavert kötetet, és így a kárfelmérésnek is eljött az ideje. Nos, innen visszatekintve az egész nyaram egyetlen nagy hisztérikus gépelésnek látszik, vakáció sehol, és mindent összevéve fáradtabban kezdtem bele az új tanévbe, mint ahogyan befejeztem az előzőt. A seggelős-gépelős hónapok eredményeként felszedtem két és fél kilót pluszban, a hátam alaposan kivan, a bőröm dettó, a lakás még mindig szalad, a varrógépemen pedig olyan vastagon áll a por, hogy szonetteket lehetne beleírni. Két hét tanítás után már azt is látom, körülbelül mikor mire lesz időm most ősszel – az az öt eddig sose oktatott tantárgy bizony becsületes felkészülést igényel, szóval kedden, szerdán meg csütörtökön tanítok (kedden és szerdán ráadásul reggeltől estig Esztergomban vagyok), hétfőn meg pénteken pedig készülök az óráimra, és közben valamikor a macskákra meg a férjemre is kell szakítanom időt. (Nem kötelezően ebben a sorrendben.) Magamra meg a lakásra meg egyéb szabadprogramokra itt marad a hétvége, mint mint minden rendes bérrabszinak. Na hát ebből kéne a lehető legtöbbet kihozni.

Azon vagyok, azon vagyok.

Csak a szokásos őszi szombat – rukola, koriander, füge, házisör, tojás, padlizsán, hatféle paradicsom. A nő, akitől a fügét vettem, aziránt érdeklődött, hogy ez a szuper hajam ugye igazi. Sajnálkozva közöltem vele, hogy a színe dobozból van, viszont teljesen magától áll égnek.

Aztán a pékségben (sajtos kifli meg belga csokitorta, két szelet) egy pasas rám meredt a pultnál, és megkrdezte, hogy Szentendrén lakom-e. Ööö, igen. Nem én tanítottam neki annak idején stilisztikát?

Nos, mi tagadás.

Ma, mint a mellékelt ábra is mutatja, itthoni szöszmögőnapot tartok.

(Gyanítom, sose lesz már belőlem igazi divatblogger.)

Egy egészen kicsikét túlöltöztem magam a mai időjáráshoz képest, de hát a fene se tudja eldönteni reggel hat órakor, mi lesz aznapra a sok vagy a kevés.

Amikor reggel hét előtt egy pár perccel ellőttem ezt a fotót, még nem sejtettem, hogy fél kilenc és fél tizenkettő között a pendrájvomat véglegesen megeszi a kék halál a mai nap 6×45 percének ppt-anyagával, közte azzal a tíz diával is, amit a buszon gyártottam le Sztendre és Egom, hét és fél kilenc között, hogy aztán fejből próbáljak reprodukálni mindent a magyar bölcsődések számától a spártai nevelés elveiig.
És azt már mondanom se kell, hogy az utolsó órámon volt kréta, de szivacs nem. A kardigánommal töröltem le a táblát, ami a kaposvári szisztémában legalább kétsujtásos taplóság (nem baj, ha ezt nem értitek), és csak azért nem három vagy négy, mert az én kardigánom volt, nem pedig valaki másé. (A négy volt az elérhető maximum, csak mondom.)

Hogy is mondják? Ami nem öl meg, erősebbé tesz. De legalábbis rohadtul fáradttá. Én mindenesetre mindjárt elmegyek aludni.

Merthogy 3.14. Értitek. (Huh, nincs rosszabb a viccnél, ami magyarázatra szorul.)

Vissza a dolgos hétköznapokba, ismét a gép előtt, ppt-ket gyártok a hét óráira, mert ezúttal még a rohadt hosszú buszutakat sem tudom kihasználni, mindegyik rendelkezésemre álló laptop egy tonnát nyom. Ja, meg egy recenziót is le kellett adnom máma, de az már reggel hétre kész volt, éljen soká az inszomnia.

A kép amúgy akkor készült, amikor felciheltem magam, és átlátogattam a szemközti husiboltba vacsora-alapanyagért, de persze menet közben az is kiderült, hogy nuku pipihús, a boltot bezárták, amíg én nem néztem oda. Hogy az a pipipipi.

Azt hiszem, kezdenem kéne valamit ezzel a remek pulcsival, másfél darab is beleférne belőlem, pedig én se vagyok pipipici. Ha esetleg lesz valamikor időm rá, érdekelne bárkit a folyamat, hogyan vágok szét, majd rakok össze egy pulóvert?

Mármint hogy ebben a csudálatosan elegáns áutfitben ma a lábam se fogom kitenni a házból, ehelyett az elmúlt hetek lemaradásait próbálom behozni háztartásügyileg.

Na jó, legalább egy részét.

A mai roppantul izgalmas nap lesz/van/volt, terveim szerint egész nap csak lustálkodni fogok, dixit. Kicsinkét másnapos is vagyok, mi tagadás, egészen fura érzés, szerintem idén még nem is történet velem ilyesmi.

Idén még olyan sem történt velem, hogy délelőtt tízkor keljek fel. Igaz, hétkor lekúsztam a konyhába és megreggeliztettem a macskákat, de utána úgy visszafeküdtem, mint a vöcsök. Poci persze fel volt háborodva az eljáráson, és reggeli után még egy félórán keresztül balettozott rajtam, hátha ettől felkelek, de nem, én továbbra is édes és kajla vigyorral feküdtem az ágyban, és azt mondogattam, hogy leadtam ezt a szart, leadtam ezt a szart.

A piacról persze lemaradtam, de azért péksütiért mégis eltotyogtam. Meg egy kis kefirért.

Most pedig elheverek, mint az alkonyi nap túl a nádas réten, és valami garantáltan agyzsibbasztó sorozatot fogok nézni, talán a MacGyvert.

Ismeritek, ugyebár, azt az anekdotát, amikor Tevje elmegy a rabbihoz arra panaszkodni, hogy kicsi és koszos a ház, nagy és zajos a család, mit csináljanak, erre pedig a rabbi azt tanácsolja, vigyék be a házba a kecskét. Két héttel később Tevje és a család már végképp nem bírja tovább, a kecske hangos, büdös és mozgékony, a rabbi meg erre azt tanácsolja, hát akkor vigyék ki a kecskét. Kecske kint, a család bent, a ház hirtelen tiszta és tágas lett, már csak tizenheten laknak bent, öröm, boldogság, hepiend.

Na így voltam én tegnap, hogy hurrá, kint a kecske, de hát számíthattam rá, hogy mindjárt bejön helyette egy másik kecske, és így is lett. Most viszem szervizeltetni a két hónapos kettőazegyben laptopomat, mert a rohadéknak nem hajlandó tölteni az akkumulátora.

Ha csak egy nappal korábban csinálta volna ezt, itt álltam volna két kecskével meg egy szinte garantált idegösszeropival.

Azt amúgy nem tudom eldönteni, tényleg ennyire hideg van-e, vagy csak én vagyok marhára fáradt, mindenesetre előszedtem a sálacskát meg sapkácskát is.

Tájékoztatjuk, hogy szakmai beszámolója beérkezett. Annak elfogadásáig szíves türelmét kérjük.

a Nemzeti Kulturális Alap igazgatósága”

Ez történt tíz óra tizenkettőkor, miután kétszer megnyomtam a “Szakmai beszámoló benyújtása” gombocskát. És most, két hónap után, valami más is lesz az életemben, mint hogy írok, vagy azért hisztizem, miért nem írok.

Nem is tudnék mit kezdeni a rám szakadt nagy szabadsággal, de szerencsére vár Esztergom és a tanítanivalók. Mára például az integráció és inklúzió közti fontos különbség.

Már megint futok elfele.

Reggel hétkor indultam, este hétkor érkeztem, a fotó még indulás előtti, de nem volt időm feltenni.

A jelenlegi állapotomból visszanézve reggel még friss voltam, üde és bűbájos.

Legalább a gatyarajongóknak legyen jó napja. Megyek, visszahurcolok a könyvtárba pár köbméter könyvet.

Valamikor januárban azt jövendöltem, hogy novemberig nem látjátok ezt a kötényruhát, de én bizony fázom, bakker. Ráadásul kezdek enyhén hisztérikus állapotba is kerülni, a kötet még mindig szétesőben, hiába toldozom és foldozom, a jövő héten leadási határidő plusz félévkezdet, úgyhogy a mai az utolsó, amikor még az egész nap rendelkezésemre áll, hogy felépítsem a szarbólvárat.

Persze még mindig megvan a másik opció is, zokogva bebújni a sarokba, és megenni egy tábla csokoládét.

Engem aztán tényleg nem vádolhat senki se túlzott optimizmussal, de arra még én se számítottam, hogy szeptember 5-én polárruhában, sapkában és negyvendenes harisnyában megyek piacra.

Meglehetősen szomorúcska ma az időjárás, és én sem vagyok különösebben jó hangulatban.