Minden nap más – mindennap más

A tegnap esti találkozó végül úgy alakult, hogy lemondtam az utolsó HÉVről, és hajnali háromkor tértem nyugovóra valami ántik kereveten, fejem fölött szarvasok blondelkeretben, az ablakon túl a Lánchíd, karnyújtásnyira tőlem pedig egy Pomodoro nevű teknős. (Ja, nekem ilyen lakásokban is akadnak barátaim.)

Ma persze álmatag vagyok és bamba, ami önmagában nem lenne gond, de öt percen belül indul a családi hepaj a szomszédban. Viszont legalább a takonykórom, kopogjuk le, igencsak múlóban van.

Miként ez köztudomású, a világot nehéz leállítani, úgyhogy ma is úton vagyok – kerekasztalt kell moderálnom, aztán találkozóm is van barátnőimmel. A táskámban viszont a mebucain mellett megjelent a cataflam is, öröm, bódottá.

A helyzet javítása érdekében még pirosítót is tettem fel, de nem látom azt a pozsgás végeredményt, amiben reménykedtem.

szeretemakihívásokat, szeretemakihívásokat, ugyanmár, kit akarok átverni, rohadtul utálom a kihívásokat

Erre az egészre jön még sál meg kabát meg esernyő, a táskámban pedig két csomag papírzsepi és egy tábla mebucain.

Negyvenéves vagyok. Ezenfelül az erdőben fekszem törött lábbal, és két nyílvessző van a hátamban.

Egyezzünk meg abban: nem úgy képzeltem el a szülinapomat, hogy nyomorultul döglöm a kanapén, és egyetlen vigaszom, hogy a mai óráimat könnyebben tudom pótolni, mint az összes többit.

Mindenesetre elragadóan dekoratív vagyok ezen a nemes napon, az biztos.

Lehet, hogy nem ez a látszat, de hasznavehetetlen vagyok és nyomorult, a reggeli ovilátogatást le is mondtam, éppen arra lett volna még szükség, hogy telibeköhögjem a hároméveseket.

Tanítani ennek ellenére is elmegyek, a múlt félévi betegségkor megfogadtam, hogy amíg nem fekszem az erdőben törött lábbal, hátamban két nyílvessző, nem hagyok ki órát, mert bepótolni egy kínszenvedés. Ma ráadásul három tárgyam is van, hatszor negyvenöt perc, és egyelőre fogalmam sincs, kibírom-e végig.

Elsiettem én ezt a tegnapi optimizmust, feleim, ma megint itt ülünk édes akárhányasban: én, a kanna tea, a papírzsebkendők, a számítógép a ppt-kkel (holnap muszáj tanítani mennem), a macskák meg egy talicska takonymanó.

A helyzet, mondta volna Bridget Jones, icipici bugyit kíván mondom én, tarka és meleg holmikat igényel, hátha ez eltereli a figyelmet a fejemről.

Újabb kísérletet teszek önmagam összevakarására, pechemre/szerencsémre átkozottul türelmetlen beteg vagyok, pláne amíg csak a szokásos taknyolós buli ront rám (évi néhányszor kivétel nélkül megtörténik, és csak remélni tudom, hogy idénre ez volt az utolsó).

Mindenesetre ma reggel belezuttyantottam magam egy nagy kád forró vízbe, hajat mostam és mindenféle dolgokat kenegettem magamra, most pedig bemegyek a Bűnök Barlangjába (aka A Szoba, Ahol Varrni Szoktam, Egyre Inkább Múlt Időben), és mindenféle ruházati merényleteken fogom törni a fejem.

Stay tuned.

Úgy ugatok, mint a kutyák, és úgy festek, mint az ördög öreganyja, de azért megreszkírozom a piaclátogatást, egy próbát megér.

Utána persze valószínűleg visszadöglöm kedvenc kanapémra egy újabb kanna teával meg a papírzsebkendőkkel.

A szervezetem, mint egyik barátnőm rámutatott, évtizedes tanári rutinban létezik, ergo a betegségek szinte kivétel nélkül a szabadnapokra esnek. Tegnap például úgy estem ágynak nyakig takonyban, hogy öröm volt nézni.

Gondolom, nem panaszkodtok, ha ezúttal kihagyom a fotót.

Egészen nyavalyás módon fázom.

Ez is egyike azoknak a dolgoknak, amelyekbe olyan szépen belejöttem, most már nem hagyom abba. Nem mintha bármi értelme is lenne, de hát nem is azért csinálom. Feltűnően látszik egyébként, hogy kiszabadultam a harmncdarabos marháskodásból, egész hónapban alig ismétlődött valami.

Az viszont nagy örömmel tölti el kicsi szívemet, hogy meglehetősen tarkabarka lett ez a hónap.

Jajdeszeretemén, amikor megállok a szekrény előtt, és fogalmam sincs, mit vegyek fel, aztán ilyesmi lesz a végeredmény.

Vadul közeledik az az időszak, amikor keddenként bemondásra kell elhinnetek nekem, hogy fel vagyok öltözve, mert indulás előtt és érkezés után is túl sötét lesz ahhoz, hogy lefotózhassam magam.

Ebben a félévben ez a hét legrosszabb napja, komolyan. Pedig keddenként reggel hétkor indulok, és fél ötig vannak óráim.

Ma rettentőmód vasárnap van, és én ezzel rettentőmód elégedett vagyok.

Ha esetleg bárkiben felmerült volna a kérdés, tulajdonképpen mekkora elszántsággal járok én szombatonként piacra.

Szép zsúfolt nap volt, reggel hattól este tízig nem voltam itthon. De azért fel voltam öltözve, mint ez a mellékelt ábrából kikövetkeztethető.

Nekem legalábbis ezen a héten szinte csupa nyári ruhát sikerült magamra kapnom, ahányszor elindultam tanítani.

Mindig izgalmasabbnak találtam a napéjegyenlőségeket a napfordulóknál; annál, amiről hangosan üvöltözik valaki, sokkal érdekesebb az, amiről halkan suttog.

Na nem mintha ez most egy igazán halkan suttogós áutfit lenne. (Lesz amúgy nálam táska meg dzseki is, de gondoltam, hadd mutatom be inkább teljes pipezöld bájában.)