Már megint abban a viccben vagyunk, amelyben én kis jegesmaci ugyan tudomásul veszem, hogy még az ükanyám is jegesmedve volt, de ez nem változtat azon, hogy bizony én fázom.
Mintegy mellesleg megjegyzem, tavaly tavasz óta fázékonyságom mértéke a szopornyica éppen aktuális számaival korrelál, nem az időjárással. A francba.
Úgy éljek, jobban összehuttyant másfél óra onlájn rutyutyu, mint élőben a duplája vagy triplája.
A nap, amikor már nem odázhatod tovább a beismerést, hogy fodrászra vagy a nagyollóra van szükséged, mert úgy néz ki a hajad, mint egy böjti boszorkányé.
Legalább tényleg böjt van, na.
Csak a szokásos harminc réteg, seggenülős tancsitancsihoz. Drukkoljunk, hogy ezúttal ne essen ki alólam a Teams, miközben a megnyilvánulás céljairól és az azokhoz kapcsolódó stiláris elvárásokról zöngicsélek.
Az oktatási asszisztensem mindenesetre már elhelyezte magát a tancsiszobában.
Rövid, de határozott lépéseket tettem annak erányába, hogy tavaszba rántsam a nappalit (leszarom, milyen hónap van és hány fok, nekem most tavasz kell, és punktum).
Még csak az elején vagyok, de máris gyorsan lőttem egy fotót a párnákról (egy kis régi, egy kis új), mielőtt a családtagjaim mindent összeszőröznek és/vagy szétnyomkodnak a nagy seggükkel.
Kicsikét gombócformába öltöztem a heti nagybevásárláshoz, a fekete polárruha alatt például további három réteg van rajtam, közte egy olyan pitonmintás tunika, amit még sose látott a nagyérdemű, mert mindig csak téli alsóizének hordom rittyegő hidegek esetére.
Ma ún. szabadnapom van, amikor muszáj foglalkozni kicsit derámaian lerobbant lakásunk állapottyával is. A RK tegnap hozott egy csomó dobozt, amibe bele tudom gyömiszkélni a sütőkellékeimet, és elhelyezni őket a komódban, ebben itt:
Mivel a dobozolás nem túl látványos, és én se vagyok hozzá túl elegáns, nesztek egy fotó Pociról meg az újabb készülő takaróról. Eccerű vagyok és repetitív, na.
Mint egy doboz.
Délutáni műszakos leszek az oskolában, ezt pedig akkor is papagájformában oldanám meg, ha nem azt jelentené a délutáni műszak, hogy fél egytől fél hatig ott rohadok a számítógép előtt.
“There was a glitch”, mondta derűsen a Microsoft Teams, mikor már másodszor vágott ki a rittyóba az órám közepén.
Hogy én mennyire vissza akarok már menni az osztályterembe, arra nincs kifejezés.
Pipiros restaurálva és felrobbantva,
(az úri közönség kedvéért még Simone-t is felkentem a számra),
az összes díszpárnahuzat kimosva, épp szárad,
(tényleg nem tudom, miért strapálom magam, a szőrös dögök a jelek szerint így is tök jól elvannak),
fent a vendégszobában pedig a kiskomódon megszáradt másfél réteg festék, most már csak az esztétikai izébizé van hátra.
Igazán nem mondhatjátok, hogy nem törekszem. Oké, valószínűleg nem a legjobb irányba, de akkor is.
Órriási szenzácijóóó, éppen világgá megyünk.
Oké, csak Szegedre, de az így szopornyica idején már valódi világgámenetelnek számít. A húgommal találkozunk, akit nem láttam több mint egy éve, de most átjön könyvtárazni az egyetemre (vannak elhivatott emberek, no), és ennek örömére hozzávágok egy családi méretű és célú szeretetcsomagot.
Ezt itt, ni:
Csokicsók, horgolt takaró, gyermekméretű arcmaszkok, polár kötényruhácskák meg más kedves és értelmetlen cuccok mellett van benne huszoniksz pár vicces zokni is, különböző méretekben. Ez, gondolom, már többé-kevésbé kereskedelmi mennyiségnek számít, de ha van a világon bárki, aki ki tudja magyarázni mindezt a szerb vámosnak, a húgom az.
“Ma te is bemész, nem?… Csokicsókot vinni a barátnőidnek a karanténba?…”
Nos.
De tényleg: ha már úgyis a Képeslapok Irreáliából sorozatban ülünk, miért kéne komolyan venni, hogy február van?
Az már többé-kevésbé ismert ezeken a tájakon, hogy annyi eszem van, mint egy vödör lepkének, de azért még mindig meg tudom lepni néha magam. Ezúttal például éppen az eszemsemmi állapotra való tekintettel még egyszer leellenőriztem, ugye tényleg délután háromtól Van Dógom, mégpedig tanszéki értekezlet. Tényleg háromtól, ezt eltaláltam. De nem ma, hanem holnap.
Ebből kifolyólag ma szabad a délutánom, úgyhogy heroikus lendülettel berohanok a székesfőfaluba Dógokért (ezúttal nem tanszéki értekezlet). Ha megszereztem a Dógokat, természetesen referálok.
A tűzdelt paidagógosz néni hazaérkezése államvizsgáról, 2021., vegyes technika (főként rongy).
Holnap végre útilapuról is szó lesz, de ma még mindig úgy ülök itt a szöszmötében, mint a kopott gyöngy.
Most vagy feladtam, vagy erőt gyűjtök, még nem tudtam eldönteni. Mindenesetre amikor odavonszoltam magam a szekrényhez, és belenéztem, rám jött a nyafoghatnék, hogy mennyi klassz ruhám van, és mennyi fáradságba telik felvenni valamit, amit utána úgyis visszateszek.
Azt hiszem, többé-kevésbé megegyezhetünk abban, hogy amikor itt felnőtt néninek látszom, akkor éppen nagyokat hazudok, amikor meg kissé kótya középcsoportosnak, akkor tényleg kint voltam a világban.
Ma, mint ezt élesszemű olvasóim megállapíthatják, tényleg kint voltam. Heti nagybevásárlás rulez. Valamilyen vidám agyrágóbogárnak engedelmeskedve vettünk még egy majdnem kétkilós lazacfilét is, annyira kirúgtunk a hámból. Emesében ma amúgy rádió szólt (az a gyanúm, a RK kicsit megunta a playlistet, pedig nem is nagyon császkál Emesével olyan hosszú utakon, mint a szopornyica előtti időkben), így kénytelen voltam realizálni, hogy a rádióreklámok az égegyadta világon semmit sem javultak az elmúlt harminc évben. Mindenesetre amikor a reklámbige elhadarta a kellő mennyiségű mű-lelkesedéssel a hangjában, hogyaszongya “Drágám, itt az új év, kell egy új ruhatár! Elugrom a *mittoménhova, nem járok én sehová, max. turkálókba, biztos valami bevásárlóközpont lehetett*!”, odafordultam a RK-hoz, és azt mondám: “Drágám, elfogyott a teljes kiőrlésű rozsliszt, dobjál ki a kereszteződésnél! Elugrom a Halmschlágerhez!”
És így is lett.
 | mák - 13/238 – Bökdös |
 | magyaroramegminden - 13/238 – Bökdös |
| mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
Minden nap más - mindennap más 