És eljövének a boglyafejű napok, és csőrükben vala olajfaág vagy mi. Leginkább “vagy mi”. Egyelőre még nem tudom, hogy a pemzlihez, a fűrészhez, a fúrógéphez, Erikhez vagy Bélához nyúljak hamarabb, de nekem Terveim vannak, és azoktól a jó ég mentsen meg mindent és mindenkit.
Mindent összevéve én békével jöttem ugyan, ahhoz a békéhez viszont sok káromkodáson és ficnin és fűrészporon át vezet az út, most meg éppen olyan szép rendféle van itthon, hogy szinte sajnálom szétdúlni. Szinte.
Csodás csepergős reggel, és nekem nem kell mennem sehová, tegnap ugyanis realizáltam, hogy nincs semmi okom ma elmászni Esztergomig, a megígért anyagokat már elküldtem mindenkinek, a cuccaim pedig tutira megvárnak augusztus végéig, és nincs semmi, amire igazán szükségem lenne odabentről. Úgyhogy írtam egy levelet a tanszéki előadónak, hogy van az asztalomon egy doboz raffaelló*, azt vigye haza szépen magával.
Most pedig, nyamnyam, további vakációs lustikanap. Ezt addig kell kiélvezni, amíg lehet, mert ugyan nem kerget semmiféle tatár, de a RK holnap újólag világgá megy, és én már érzem a “nincs itthon a macska, cincognak az egerek” viszketését valahol a merényletgyártó központomban.
A ruhát, aki tavaly még a Hommage à Fröbel partiban kijárós holmiként fungált, hátraléptettem hálózüngnek, úgyhogy innentől legfeljebb akkor láthatjátok rajtam, ha éppen egy kávéval hedonizálok reggeliben a teraszon. Csepereg is, mondtam már?
* Ajándék volt egy hálás szakdolgozótól, akivel amúgy öröm volt együtt dolgozni, és én igazi megtiszteltetésnek vettem, hogy gondolt rám, de a raffaellót sajnos nem szeretem.
Hajnal, takaró, szendvicsek, virágok, előkészületek, szívecskék, cipők, Csülök úr, vasárnap, galéria.
Merje azt mondani valaki, hogy bátortalan vagyok a mintamixhez.
A fotó akkor készült, amikor végre elmosogattam a tegnapi vacsora öszves romját, és lerogytam egy cigire (vagyishát hevítőrúdra) a teraszon.
Röhögni fogtok, én most éppen vizsgáztatni megyek háromutcányira innen a könyvtárba, mert a hallgató egy kéthetes babával könnyebben el tud jutni a Szentendrei szigetről ide, mint Esztergomba. Ha viszont ez a vizsga lement, a dolgozatot kijavítottam, és a jegyet beírtam, lényegében végeztem a félévvel. Sok nyivácskolás és ppt-pofozás után a kollégáimnak is elküldtem az őszi félévhez az anyagokat, úgyhogy még mindösszesen annyi harci feladatom van munkáilag, hogy jövő kedden bemásszak az irodámba azokért a cuccokért, amiket nem akarok ott hagyni egész nyárra.
Ihaj, csuhaj, sálálá.
Azt hiszem, évről évre egyre kelletlenebbül megyek államvizsgáztatni, és ha jól megkapargatom, ennek az az egyik oka, hogy nem akarok bőgő nőket látni, akik olyanfajta totális pánikba hajszolják bele magukat, amiről majd öt órával később már maguk is belátják, teljesen kontraproduktív volt. Mindehhez nem is aludtam jól, sok hülyeséget álmodtam gyakori felriadásokkal, egy olyan fürdőszobában kellett összevakargatnom magam, amit valószínűleg Hundertwasser tervezett egy kába pillanatában, mert egyetlen egyenes falszakasz nem volt benne, levendulaszínűre volt mozaikcsempézve az egész, és én csak kapkodtam ide-oda, hol vannak a cuccaim, közben meg folyton bejött valaki megzavarni, pedig nekem egyszerre és egyidőben két helyre kellett volna eljutnom vizsgáztatni. Persze mindkettőt lekéstem.
Na, tegyünk róla, hogy ez csak rossz álom legyen.
Közben ez a ruha is nekilátott a, ha nem is egészen az utolsókat rúgni, de kiszolgálni a kapitulációt, már mosás után is úgy fest, mint akit kiskutya szájából szedtek ki, grr.
Makkák meg horgolt takarók, egy utolsó adag idei zöldborsó, ismerős káoszkáink meg még a szombat esti Ivan Dan is, ami a dalmát Szentivánéj. Vagyunk, vagyogatunk.
Folytatnom kéne azt a nemes harci feladatot, ami a tanszékem terheinek könnyítéséről szól, miszerint a jövő félévi óráimhoz minden ppt-t meg dokumentet meg vázlatot meg miegymást aktualizálok, átadok, feltöltöm, satöbbi. Azt hiszem, kábé három-négy órányi munka lenne még azzal az adaggal, amit jövő hétre ígértem.
Nos, ennyi év után elég jól tudom, milyen a tanári munkára ösztönző környezet, és ez itt definitíve nem olyan.
Nyilvánvalóan megcsinálom határidőre (amit magamnak találtam ki) a melót (amit én ajánlottam fel magamtól), mert mindig meg szoktam, viszont éppoly nyilvánvalóan prokrasztinálni fogok, amíg csak lehet. Ne nézzük egymást madárnak.
Az útihorgolásaimat egy ántik Yves Rocher nesszeszerben szoktam magammal hurcolni, márpedig már 2018 óta. Nem csoda, hogy (szopornyicaidő ide vagy oda), ezalatt az öt év alatt egyre ántikabb lett szegényke – mostanra kifejezetten leharcolt állapotba került, muszáj volt pótolni.
Úgyhogy vettem ennek érdekében egy adag ún. “vízálló poliészter” anyagot meg két cipzárt, uccuneki.
Nyilván nem volt szükségem 45 centis cipzárokra, de azt kell szeretni, ami van, márpedig ha ilyen színben akartam cipzárt, választhattam, hogy tizenöt vagy negyvenöt centis példánnyal próbálom megoldani. Egyelőre a negyvenötös nyert, nagy cipzárból bármikor lehet csinálni kicsit, fordítva nehezebb.
Előrebocsátom, hogy én meg Erik még sose varrtunk ilyen anyagot, úgyhogy ez itt többé-kevésbé afféle tesztpéldány is volt – értsd, ha megfelel az eddigi horgolószütyőm pótlására, remek, ha nem, akkor is használni fogom valamire, nem görcsölünk, csak haladunk. (Egyszer majd írok arról is egy töprengőset, hogy vajon miért nem megy ez a hozzáállás az általam ismert GenZ meg alfagenerációs nyuszikáknak, akik mindent azonnal Pinterest- meg Tik-Tok-minőségben akarnak megcsinálni. A Bábkészítés órámon is azonnal összehuttyantak és siránkozni kezdtek, ha nem voltak első kísérletre olyan jók, mint egy tizeniksz éves tapasztalattal rendelkező iparművész. Zárójel bezárva.)
Úgy gondoltam, levágok ebből az anyagból egy 32 centi széles darabot, aztán addig farigcsálom, amíg el nem fogy. Kivágtam belőle két 27 centi magas és egy 23 centi magas darabot, Erikbe bedugtam egy farmervarró tűt, mert azok eddig még nem hagytak cserben, aztán erisszük.
Arra nem is számítottam, hogy elsőre sikerül olyan szép íves varrásokat produkálni, mint a mintapéldányon, ehelyett az egyszerű téglalapokra koncentráltam, és elsőre a külső zsebet készítettem el az alacsonyabb téglalap meg némi farigcsák segítségével. Íme a külső zseb.
A külső zsebet rávarrtam az egyik 27 centi magas téglalapra, amit a fenti módszerrel összevarrtam a másikkal, középre cipzár. Érthető, ugye?
Úgy gondoltam, az lesz a legegyszerűbb, ha felülről kezdem összeállítani a szütyőt, a cipzárakkal mindig csak a baj van. QED.
A kép alsó felét nézzétek inkább, mert ott az látható, hogy a hátlapra belülről készítettem egy zsebet is, amiben az osztások éppen a horgolótüvekre meg a kézimunkaollóra vannak inicializálva. Azok folyton ide-oda lődörögnek a szütyőben, én meg azt ki nem állhatom.
És akkor nekiláttam összeállítani az egészet a visszájáról, utólag keskeny csíkokkal takarva el a varrásszéleket, így, ni. (Ezen a ponton ne felejtsétek el kinyitni a cipzárt! Anélkül nem lehet kifordítani a szütyőt.) A varrásvonalba közben befogtam egy fogantyúnak szánt darabkát is, de erről nincs dokumentászijo, a bejegyzés utolsó képét nézzétek meg, azon ott van a szütyő jobb oldalán fent.
Az aljára az öblösödést a jól bevált háromszög-módszerrel oldottam meg,
majd annak a varrásvonalát is eltakartam egy csíkocskával.
Kifordítottam, helyrepofoztam, majd a képen látható helyre felapplikáltam egy kulcskarikát is a szemjelölő pöcikéknek, mert azok is hajlamosak fel-alá lődörögni a szütyőben. Jobb, ha szem előtt vannak. Meg kéznél.
A végeredmény a mintapéldányomnál öt centivel szélesebb és három centivel magasabb lett, de nekem úgyis akkora minden táskám, hogy beleférjen egy fél disznó, úgyhogy valószínűleg elleszünk.
Ha nem, akkor gyártok egy kisebbet is, most már tudom, hogyan kell.
Nyári napforduló. A pincébe vezető lépcsőfordulóban egy füligvigyorú fiatalember, aki valami kereskedelmi rádióadó lakossági talpalávalóját hallgatja, éppen ménkű nagy likakat robbaszt bele a falba, A Napelemépítés Sagája kábé harmincadik állomásaként. Maci kiütve alszik, a RK pedig elment Konstanzba, de még szombaton visszagyün.
A RK általában is sokat megy és sokfelé, de ősszel három és fél hónapra konkrétan Firenzébe vonul el egy ösztöndíjjal. És ezúttal én is megyek vele. Nem egy hétvégére, nem egy hétre, hanem három hónapra. Macit is visszük.
Hát így néz ki az, amikor nagy nekigyürkőzések és több havi töprengés, aggódás, keresgélés, tervezgetés, kérvényezés ésatöbbi után vizet ér a csukafejes. Nyilván beszélni fogok róla, mit, miért, hogyan és merre, mert én pofázásból (és -ért) élek, de most maradjunk annyiban: ha valami nem szarik bele egy elefántméretűt a palacsintába, én okt. 15. és január eleje között egy fiesoléi alkotóház cselédlakásában fogom keresni a helyet a napifotóhoz. Mindehhez pedig a teljes őszi félévre fizetés nélküli szabadságon leszek.
Kábé ugyanakkora mértékben szorongok és lelkesedem, de ezt most nem hagyhatom ki, mert nem, és kész.
Ez most egy piszok nad calász, a kép még tegnapi arról a pillanatról, amikor agyunk kiszellőztetése érdekében lementünk lődörögni egyet a városba. Ezt a pillanatot persze sok további pillanat előzte meg, készülődések halomszám, én például fél órával előtte már felterítettem magamra az ötvenes faktorszámú anyámkínját, és ez innentől kezdve minden “kimegyekaházból” pillanat előtt így lesz, hozsánna. Gondolom, látjátok rajtam a rendkívüli lelkesedést: minél hatékonyabb az a szar, annál nehezebb felkenni, és utána is ragad, mint a degett*.
Miután egy csomót gimnasztikáztunk Erikkel a fekete ruhán, aminek túl mély a nyakkivágása** végül annyiban maradtam, hogy hű fércszedőm segítségével kiszedem a nyakából a tescós márkajelzést, és felveszem fordítva, mármint hogy az eleje lesz hátul. Így már oké. Az ujjak persze most is idegesítenek, meg az is, hogy nincs zsebe!, de lehet, hogy következő lépésként majd az ujjakat nyissz, plusz más merényletek (zseb!).
Majd.
* Archaikus kifejezés, régi jelentése “zsír”, valamivel frissebb jelentése az én nyelvjárásomban “büdös, ragacsos kőolajszármazék”.
** Próbáltatok gumírozott anyagra gumírozatlan csipkeszegélyt applikálni? Ne próbáljatok.
Nyár van, vagy mi. Epret zabálok dobozból, szatyorról lepotyogott díszeket ragasztok vissza (most, hogy már ragasztópisztolyom is van, sálálá), pipacsokat és naplementéket nézegetek ügyes-bajos dógaim után rohangáltomban, kenyeret sütök, meg Csipa Gyuri nevű lélekállatommal alszunk nagyokat.
Vizsgáztatások, tanulmányírás meg minden más ellenére is folyton figyelmeztetnem kell magam, hogy hóha, hó, még nincs vakációm.
Ha úgy tűnik, hogy kissé riadtan nézek a jövőbe (arra ahajt fent, srévizavi-balfelül), akkor a látszat ezúttal sem csal. Mintegy véletlenül akkor volt rajtam utoljára ugyanez a ruha, amikor épp nekigyürkőztem egy tőlem szokatlan csukafejesnek a némiképp kiszámíthatatlanba, ma pedig annak napja van, amikor pláccs, nekicsapódom a víznek.
Köztünk legyen szólva, én nem tudok úszni.
Tudom, hogy homályos voltam, mint a budi mélye, majd leszek ennél világosabb is, de most még nem állok rá teljesen készen.
Na, mi lesz? Esi vagy nem esi?
Higgyétek el, nem akarjátok látni a fejemet. Már kora reggel óta arra gyúrok, vajon mikor bírom rávenni magam, hogy hajat fessek.
Még eddig nem jött össze, pedig már fél dél.
A mai őtözködős terveim azonmódulag mentek a kukáéba, mihelyt megláttam az időjárást, ami éppen a tetőablakra cseperészett. “Hej, ha én ezt tudtam volna, köpönyeget hoztam volna!” Nos, ezúttal még épp idejében tudtam lecserélni mindent, ami huszonnyolc fokra és napsütésre volt betervezve – valami olyanra, ami megfelel zuhogó esőben és tizenhét fokban.
Mondtam én, amikor Bécsben kiturkáltam ezt a lebernyeget, hogy a lelket is ki fogom majd rétegezni belőle? Hát persze hogy mondtam.
Nyilván az “alkalmassági vizsgára robogok a hetes busszal” eseménynek muszáj egybeesnie a “pontosan tudom, melyik kardigánt akarom felvenni, de nem találom” pechhel. Plusz hétfő.
A mai napra nekem nem az volt a tervem, hogy méhlegelőnek öltözve, enyhén űzött tekintettel nézzek a jövőbe*,
én kérem ma be akartam pendlizni a székesfőfaluba, hogy jóanyámmal találkozzam, aki éppen ott vált vonatot az érettségi találkozójára menet, és mi az efféle alkalmakat a Derby Sörözőben szoktuk abszolválni. Vonattól vonatig három óra, azalatt megbeszéljük a világ dolgait, és elismeréssel adózunk a hetvenes-nyolcvanas évek esztétikájának, ami vagyon a Derby Sörözőben, még mindig.
Terveimet az húzta keresztül, hogy én már a számokat sem ismerem, félrenéztem egy bírálat-leadási határidőt, és emiatt még azt az öt órát sem tudom megspórolni tanári életemből, amibe ez az időutazás kerülne. Pedig az éjjel is valami olyasfélét álmodtam, hogy filmforgatási helyszínekhez kellett gyűjtögetnem nyolcvanas években épült postákat, például azt ott Mátrakovácsháza felé a 65-ös úton, ahol egyszer egy irodalmi versenyre menet végignézhettük, hogy egy elégedetlen trencskós öregúr, akinek túl lassan intézték a táviratát, dühében elkezdte megrágni a postás néni karját.**
Apropó méhlegelő, a Repülő Kutatótól kaptam egy ilyen csomagocskát, ni:
A “Louka” állítólag azt jelenti, hogy “Meadow”, így kapcsolódunk mai témánkhoz. Nem tudom pontosan, a RK vagy a Manufaktura baszarintotta-e el a rendelést, de tusfürdő helyett sampont küldtek, én meg úgy gondoltam, ma lezuhanyzom vele. Ha selymes bundám nő tőle, hát így jártunk.
* A jövő nem elöl van, az egy közkeletű tévedés. A jövő ott van srévizavé balra, kicsit fent.
** Természetesen sose mentem irodalmi versenyre a 65-ös úton, ami egyébként is Siófok és Szekszárd között vezet, direkt megnéztem ébredés után. Ezek után természetesen megnéztem Mátrakovácsházát is. Na, olyan meg éppenséggel nem is létezik.
Nemén: “És mondd, nem unatkozol azokon a hosszú buszutakon?”
Én: “…”
Baloldalt az őszi, jobboldalt a tavaszi félév.
 | mák - 13/238 – Bökdös |
 | magyaroramegminden - 13/238 – Bökdös |
| mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
Minden nap más - mindennap más 