Ez itt az én “majdhogynem optimistán nézek a jövőbe” arcom, csak a látszat csal. Ja, meg nem ártana rápakolnom erre az arcra valami hidratáló maszkot, mert beütött a szokásos istennyila a túlfűtött buszokkal, huzatos utcákkal és recsegősen száraz levegőjű szobákkal, a pofám pedig úgy érzi magát, mintha olyasvalakitől kértem volna kölcsön, aki nem sok gondot viselt rá az elmúlt negyven-ötven évben.
Ma éppen itthoncsücsü napom van, úgyhogy akár a fél fürdőszobát is rákenhetem a képemre. Cserébe holnap és holnapután is maratoni tancsitancsi várható.
Most is erős lesz a kísértés, hogy Kisoroszinál leszálljak, aztán elfussak világgá (rohadt márciusok!!!), úgyhogy extra erőfeszítéseket teszek a feladataim teljesítése érdekében. A pipeződ és csibesárga csak hab a tortán, hajnalban felébredtem, hogy Jókai A kiskirályok című művének megkeressem a pdf-változatát, és kimásoljam belőle a memoritert, amivel a hityimatyimókus a csomagjait számontartja.
Ha nem értitek, nem baj. Én értem, de ettől nekem nem lesz jobb.
Szent Patrik napja van, így hát ezt nyilván nem hagyhatom ki. Sláinte!
Ééés, innentől hivatalosan is ez a legöregebb harisnyám, bár már nem emlékszem, hogy ’98-ban vagy ’99-ben vettem, de ennyi év távlatából ez már nem is nagyon számít, ugye.
Sokadjára vagyok kénytelen rájönni, hogy a lustaság is olyan, mint a csokoládé: rohadt nehéz megállni egyetlen kockánál, na még egyet, na még egyet, hé, ki ette meg az egész táblával. Tegnap olyan trú dögölészőnapot tartottam, hogy tényleg nem csináltam egész nap semmit, de még fel sem vakartam magam a futonomról, kivéve étkezési és tisztálkodási szakaszokat, mert azért mégsem mehetünk le teljesen kutyába.
A baj, hogy ma is tudnám folytatni ugyanezt, de nyilván nem lehet, ha az emberbe valaminő lelkiismeretet is építettek összerakáskor. A piacot elblicceltem, ó, jaj, de még az automatához is a RK-t küldtem le, hogy felvegye a csomagomat az Yves Rocher-től. (Elfogyott a szemránckrémem meg a nappali krémem is, muszáj volt pótolni, és én továbbra is falun lakom, mint tudjuk.) Hálistennek a szakdolgozóimnak azt ígértem, hogy a hétvégén küldök nekik részletes válaszokat, és még holnap is hétvége van, örömbódottá. A lakás (és különösen a fürdőszobám meg a Bűnök Barlangja) viszont némi törődésért és rendrakásért nyafog, úgyhogy ma velük foglalkozom, meg talán Erikről is lefúvom a port, mert félig-meddig kiszabott ruhákkal van tele a kupleráj, és ez már tényleg tarthatatlan.
Amikor tavaly nyáron megvarrtam ezt a pántos zsákot (ez az, ne is tagadjuk), nem is sejtettem, hogy mennyit fogom használni, őtözködős bloggerek szégyene, aki vagyok, esetenként semmi ingerenciával arra, hogy csinos és előnyös ruhadarabokban mutogassam magam.
Ezt most itt leginkább önmagamnak, emlékeztetőül, mert ezeket törvényszerűen elhányom/elajándékozom következő március idusáig, hát legyen honnan visszakeresni.
Attól tartok, bujkál bennem valami gedva, tegnap az óráim után azonnal hazajöttem, mert enyhéden rázott a hideg, ma reggel pedig bőséges takonyban ébredtem, és ehhez mérten kókadt is vagyok. No de azért elkocogok tanítani, mert még talpon vagyok, és a mai nap után hétfőig nincs tancsitancsi.
Igaz, holnap estére találkozót beszéltem meg, de még meglátjuk, merre halad a szekér. Egyelőre bebónyáltam magam yol, oszt az irodámban neocitránom is van.
Ablak, kép, sír, történet, szerkezet, mind keretes. Ezek az én eheti kereteim, szolgálatotokra, a ház előtt egyetlen hét alatt elvirágzott fosókaszilva-bokorral kezdve és a “Vörös Sárkány” fantázianevű teával bezárólag. Galéria!
Reggel piac, délután tanítás, Isten hozott mindenkit az én (többé-kevésbé) átlagos szombatjaimba. Ebben a félévben még viszonylag elviselhető a helyzet, de ősszel már előre látható, hogy aprófát fogok pisilni, miközben hun Budapestre, hun Esztergomba pendlizek. Egen, az ősz ilyen lesz.
Most értem haza az oviból. Vajon mennyire hiszitek el, ha azt mondom, hogy innentől minden nap oviba akarok menni inkább, mint bárhová máshová.
Pláne, hogy a buszon hazafelé rá kellett döbbennem, nagyon elszoktam ám az itteni péntek kora délutáni tömegközlekedéstől, amikor az úri közönségből többen is vannak, akik már nem egészen színjózanok.
Összességében ez most egy “van baj elég” időszak, adminisztrációs szörnyedelmektől kezdve új, még sose tanított tantárgyakig meg a szakdolgozóim, akik basznak a fejemre, ó, jaj. Plusz hőhullámok plusz ez a tavasz, ami a szokásosnál is kegyetlenebb, mert máskor legalább hallod a morgását a sarokból, mielőtt rád támad, de most már ott ül rajtam, a szája szélét nyaldossa, és villog a szeme. Egy hét alatt virágzott ki az Esztergom felé tartó úton az összes minden, ami máskor úgy március végéig tette volna, hát nem csoda, hogy rémült vagyok és elgyötört. Túl gyors ez nekem, túl gyors.
Ezek után ne lepődjön meg senki azon, hogy az öltözködési modzsóm is a bányabéka segge alatt van, cikcakkruhákhoz már túl meleg, pöttyöskékhez még nem elég meleg az idő, és a szekrény tele mindenfélével, de nekem nincs energiám áutfiteket összerakni, így hát maradnak a gyerekmintás futterből készült ruhák színes harisnyákkal meg sivatagi bakancsokkal, és teljes valómban egy emberméretű “jobb híján” vagyok.
A tanítás első hete mindig olyan, mintha az embert egyidejűleg huzigálnák és taszajtgatnák mindenféle irányba, idén pedig ez különösen súlyosnak ígérkezik, hát nem csoda, hogy én is ilyen huzigált-formának látszom, miközben épp soraimat próbálom rendezni, mielőtt holnap belevetem magam a rettenetesbe.
Ma rendkívül lusta piacozást tartottunk, értsd összekötöttük a hasznost a hasznossal, és elmentünk a heti bevásárlásra is egy füst alatt, ami azt jelentette, hogy kocsival vonultunk piacra, mint az urak. Mi. A gyalogbékák. Szerintem ilyesmi úgy három éve fordult elő utoljára.
Azt csak a poén kedvéért mondom el, hogy az autóba beszállás közben vettem észre, nincsenek a blézeremen gombok. Hát persze hogy nincsenek – csaptam a fejemre -, még valamikor tavaly tavasszal vágtam le azokat, hogy újakat varrjak a helyükre, mert megette őket az idő vasfoga.
Ennek a három és fél havi szünetnek, amíg a toszkán dombokon múlattam a szárnyas időt, még lesznek efféle érdekes következményei. Ha itthon lettem volna, nyilván valamikor korábban előveszem a blézert, és agnoszkálom a gombtalanságát. Sebaj, ami késik, nem múlik.
A mai napra igen sajátságos programkínálattal kedveskedtem magamnak, mármint úgy értem, hogy még a szokásosnál is sajátságosabb lesz. Eredetileg ugyan értekezletre kellett volna bependliznem Budapestre, de az elmarad, úgyhogy kihasználom a hirtelen feltáruló lehetőségeket, és a mai nap folyamán
kimászom a zsidó temetőhöz, ahol a szokásosnál hamarabb indult el az ibolyavirágzás, és fotózok orrba-szájba,
sütök egy veknit magunknak meg egy adag kenyérrudacskát a holnapi zsúrfixre,
átlapozom a szekrényt munkába járó áutfitek ügyében
az előző pont miatt előreláthatólag összeütök néhány ruhát (nem röhög! szezonális fekete lyukban vagyok! és más problémáim is vannak!)
a szokásostól eltérően este hajat is mosnom kell, mert holnap ződ hajnalban indulok oviba, ezt a fejet nem vihetem ebben a formában emberek közé, most reggel pedig nem érek rá, várnak az ibolyák,
mindeközben pedig azon töröm a fejem, mi a nyavalyát küldjek be két konferencia-jelentkezésre, melyeknek egyaránt március 10-én van a határideje.
Egen, megint az eszképizmusba menekülés időszaka van, de hát mikor volt más.
Minden nap más - mindennap más 