Ez volt a tantermem máma. Kafa, mi?
Huh, de nem néz ki jól ez az idei őszi napéjegyenlőség. Ma reggel 8:15-től megint a Teams-en döngicséltem a prepáknak, és közben szép fokozatosan ment a hangom elfele. Most meg fázom, hiába süt kint oly szépen a nap.
Nagyon remélem, hogy ez csak kimerültség, nem valami gedva, ez utóbbit ugyanis nem engedhetem meg magamnak. Mivel viszont mára végeztem a melóval, most pihenünk gyorsan, sokat. És hatékonyan.
Melyik volt az a marha, aki azt mondta, az ember nem léphet kétszer ugyanabba a folyóba? Hérodotosz? Hésziodosz? Végül is mindegy, nem egészen ugyanez a folyó, csak hasonló. Már megint ott ülök a Bűnök Barlangjában, és hallgatók után ciccegek a Teams-en, hogy jöszte, jöszte, mint egy rossz mézeskalács-boszorkány. Sajna nem sütikéket akarok rájuk sózni, hanem tudást, ráadásul technikai háttérrel (haha) megtámogatva. Úgy értem, “megtámogatva”, nézek most megrovóan Fapipára.
Tegnap ugyanis, kellett nekem jósolgatni, rittig be is jelentették, hogy ma reggeltől a 880-as busz csak Visegrádig közlekedik, szóval itt állok meglüve. Pontosabban ülök. Fapipa előtt. És a tradíciónak megfelelően monogramokat bámulok.
Dekoratív is vagyok hozzá, mint a fene, és már megint homályos. Lövésem sincs, mi van ezzel a fényzőgéppel, de hát meglepve ezúttal sem vagyok, miért éppen ez lenne nekem segítségemre.
Én naiva azt hittem, hogy ez a munkahelyi stressz lassan-lassan csökkenni fog, de egy frászt, csak növekszik. Plusz örömként azt se tudom, ezen a héten garantáltan eljutok-e mindennap munkába, a komplett buszút-vonalamon homokzsákokat pakolnak a népek, Pilismaróton már kint vannak katonák is kétéltű járművekkel, és mindenki pánikol, hogy járható lesz-e a 11-es út a hét második felében. Dunakanyar, te csodás.
Ez itt olyan kis békésnek tűnik, ugye?
Nem az. Még egy levél vagy hívás, és sikoltozni fogok.
Olyan hetem volt, de olyan, hogy azt ezekből a képekből el sem lehet képzelni. Szerintem ez már afféle trend lesz ebben a tizenkettedik évben, hogy a hetem egy rohangálós-pánikolós melókupac, a vasárnapi galériám meg napfényes és derűs.
Oké, azért itt-ott látszik a rohanás, másutt meg a romok.
6:27-kor vágtattam ki az ajtón, 16:19-kor vánszorogtam vissza rajta. Közben volt 5×45 perc tanítás, utána meg egy afféle “RK-emlékfutam”, én ugyanis gyalog mentem el a Petőfi híd budai hídfejétől a Rákóczi térig. Ne kérdezzétek, miért. (Ki akartam szellőztetni a fejem, azér.)
A kép már hazaérkezés után készült, bokicámnál azzal a kevéssé csinos, ámde igen praktikus hátizsákkal, amit az Újpest-Városkapu buszállomásnál vettem a Pepcóban, mert már akkor úgy éreztem, leszakad a karom. (A Rákóczi téren van egy igen jó keleti élelmiszer-bolt. A többit már ki tudjátok találni.) Nos, miután bepakoltam a zsákot, és fellódítottam a hátamra, már csak azon lepődtem meg, hogy nem szakadt le tényleg. Mármint a karom.
Most viszont a hétvége hátralévő részét nyafogóruhában óhajtom tölteni, dixit.
Az ősz, mi más. De még milyen hirtelen.
Mivel ezen a héten ez az első (és lényegében egyetlen) szabad napom, a délelőttöt munkahelyi ügyekkel, főként levelek írásával múlattam át, aztán felkerekedtem, hogy emberételt és Maciételt szerezzek, mert a szárazpapi csúnyán fogyóban volt, és a szaftos papi helyzete sem állt túl jól. Az emberpapi igazán sokadlagos jelentőségű már itt ebben a vircsaftban, de azért bementem A Sonkáshoz sajtért, olajbogyóért, hummuszért és három csirkecombért, melyek oly szép sárgák voltak, mint egy napraforgómező.
Mint afféle préda nőszemély, aki egy kis eső miatt már nem akar gyalogolni, oda is és vissza is kocsival utaztam, azám. Hogy a kocsin mások is utaztak, és sok kereke volt, és minden megállóban megállt, az már részletkérdés.
Akkor most mosunk még néhány gépnyit, majd behajintjuk a sütőbe a csirkecombokat. A királyi többes ezúttal királynői, mert természetesen ezeket mind nekem kell megcsinálnom egyedül. Holnap amúgy megint tanítani megyek, mert ennek a mókának már sosincs vége, épp hogy csak elkezdődött.
Ha majd a dolgok valamelyest beállnak a tervezett kerékvágásba (kétlem), ebben a félévben a hétfő lesz a “rendezzük sorainkat” napom, amikor itthon szedhetem rendbe magamat, dolgaimat meg a lakást. Ezzel szemben ma Esztergomban leszek délelőtt, Budapesten délután, mert egyszerre mindkét város gyakorló óvodáinak is ugyanaz az egy nap lett alkalmas a megbeszéléseinkhez.
Mondanám, hogy meg vagyok lepve, de nem.
Meglepve azok lesznek, akik most találkoznak velem először, de, mint tudjuk, én nem árulok zsákbamacskát. Na, nyomás, egyik lábam itt, a másik ott, irány a Bermuda-háromszög.
Mármint az ezévi első tancsinap. Lesz még belőle hatezer.
Kéne nekem valami a túléléshez, terapeuta vagy transzcendentális meditáció vagy mittomén, mert olyan ideges vagyok, hogy a bőröm le tudnám vakarni magamról, de tényleg.
Hadd búcsúztassuk ezt az évet egy megmagyarázhatatlanul homályos fotóval, amit nem fogok újralőni, mert azóta már megjártam a piacot, hazaérkezésem után pedig leszedtem magamról mindent, amit az emberek elé szántam, a mosolytól a civelizált öltözékig bezárólag, és most szolidan izzadok egy szigorúan házi használatú lipityánkában, akit csak akkor mutatnék be, ha piros hó esne.
Marad hát a homályos kép, ez van. Mint a jövő, hehe. Most kellene amúgy évértekelőt tartanom, de igazán nem érzek rá semmiféle késztetést. A blog 11-ik éve számomra igen jól indult, aztán még jobb lett, aztán meredeken elkezdett lefelé tartani, az pedig, hogy a 12-ikben mi várható, el sem merem képzelni.
Mindenesetre idén nem vesztettem el egy napot sem, megvolt mind a 366.
Egyik tervem az volt, hogy ha a RK lelép, végre gatyába rázom a nappalit. Hát nemtom, beüzemeltem az összes új párnahuzatot, meg átcseréltem a szőnyeget, nem beszélve a rettenet mennyiségű koszról és portigrisről, amit eltávolítottam a kukutyinból, de valahogy olyan semmilyenke lett az egész, pedig mindent megcsináltam, amit akartam.
Ha lenne rá időm, valószínűleg újrahúznám legalább a zöld kanapét, de pechemre vagy szerencsémre nincs.
Ismerjük azokat az eseteket, ugyi, amikor én közlöm, hogy ami az arcomon látszik, az nem egészen lelkesedés? Szerintem most mondanom se kell.
Hajnalban a RK távozott összes batyujával egyetemben, december közepéig legfeljebb Zoomon találkozunk. Egyre kevesebb esélyt látok arra, hogy az őszi szünetben kirucogjak hozzá, de még arra is, hogy az én életemben valaha lesz olyan, hogy szünet. (Jó, ez azért túlzás. Bár nem nagyon.)
Azt hiszem, nemes bánatomban most némi takarításba kezdek, amíg kupán nem talál egy újabb munkahelyi e-mail vagy telefon. Amúgy ma falunapok kezdődnek itt Bürgüncfalván, komplett faluhétvége várható, és nekem ugyan nem akaródzik egyedül mulatni, de valamennyire mégiscsak ki kéne kúsznom a házból szórakozási céllal, mert ez az utolsó szabad hétvégém. Mármint tényleg, október végéig minden be van táblázva. Tanítással, naná.
Minden más bajom mellé még azzal is meg kell birkózni, hogy a RK holnap hajnalban elutazik, aztán feltehetőleg nem látom december közepéig. A képen rendezői jobbra két ménkű nagy ruháskosár van, tele cuccal, amit be akar majd pakolni.
Istenkém, Istenkém, miért nem adtál nekem szárnyat vagy mittomén. Mondjuk amilyen mákom van (pun intended), elsőként ütne le a madárinfluenza.
Azt hittem, ha elmegyek fodrászhoz, attól jobb lesz egy pöppet, de nem lett.
Háde komolyan, úgy nézek, mint aki éppen beténfergett egy kamion reflektora elé.
Nincs semmi új, csak a régi, de az egyre nagyobb fordulatszámra kapcsol, legyen szó akár kánikuláról, szorongásról, feladatokról vagy értekezletekről, plusz még a RK is lelép szöme világába péntek hajnalban, szóval képzelhetitek, hogyan vagyok most éppeg.
A tegnapi családi grillezésen viszont felbontottuk az egyik, még Firenzéből hozott panettonét,
és még megvan a fele. (Tudom, tudom, én sem értem. Nagyon sok kaja volt még előtte, ha valamiféle magyarázatra vágyunk.)
Szerintem én most be fogok vágni belőle egy emberes szeletet.
Meg nem mondom, hogy a lófütyibe sikerül, de a napjaim nyomorult hőségben, munkában és szorongásban ketyegnek elfele, a hétvégi galériáim meg ennek ellenére is tele vannak sok szép színes maszattal.
Mondjuk úgy, hogy az én életem kívülről még mindig jobban fest, mint belülről.
Elmásztam a piacig, hogy vegyek cukkinit, paradicsomot, barackot, tojást, kenyeret meg a szokásos kecskekefirt és -krémsajtot.
Attól tartok, ezen az őszön a piacra is csak igenigen elvétve fogok lejutni, alig van olyan szombat, amikor nincsenek óráim.
Biztos vannak olyanok, akiknek rosszabbul telik ez a nemzeti ünnep (gondolok itt pl. a meteorológusokra), de én is csak azt tudom mondani, hogy “we are not amused”.
Akkora mennyiségben fogyasztottam az elmúlt időszakban az 1890-es évek rettenetes szacharinos stílben megírt szövegeiből, hogy minnyá diabéteszt kapok. És még mindig nincs kész ez a rühes tanulmány.
Olyan kemény hét volt ez, mint Tarzan sarka, és a jövő sem kecsegtet semmi kellemesebbel, de azért hadd mutatom nektek a derűsebbik oldalát.
 | mák - 14/37 – Pom |
 | Kriszti - 14/37 – Pom |
| mák - 14/32 – Tűzenergia |
 | magyaroramegminden - 14/32 – Tűzenergia |
| magyaroramegminden - 14/27 – Holdsüti |
