újracucc kategória bejegyzései

Az őtözködősbloggeri lét diszkrét bájának egyik fontos eleme, hogy azok között, akik élőben is látnak például egy vasárnapi és egy csütörtöki napon, majdhogynem nulla az átfedés. (Maci, valljuk be, most nem sokat számít.) Úgyhogy ugyanazt a ruhát viszonylag gyors egymásutánban felvehetem kétszer, egy újszülöttnek úgyis minden vicc új.

Az olvasóközönség tiszteletére viszont (nem azért jártok ide, hogy unatkozzatok) átcibáltam a holmijaimat az egyik batár nagy táskából a másikba. Igaz, most meg majd az lesz a nehézség, hogy ebből mikor fogok átpakolni egy újabba.

Ímé, alulírott, amint teljes lilakápuctai pompájában éppen kerekasztal-beszélgetést moderálni igyekszik a “hol volt az én normális eszem” szellemében. Ezt nemhogy a nyakamba sózták volna, de én találtam ki, tök egyedül.

Hol volt az én normális eszem.

Jó, még jön erre blézer-sapka-sál-táska, de az nem javít rajta, higgyétek el.

A mai napot is összeszorított foggal fogom végigcsinálni, előbb az állatkórházba megyek el Poci hamvaiért, aztán tanítani Esztergomba. Jöttömre észak felől számítsatok majd a 19:20-as busszal, a Szentendrei-sziget érintésével.

Isa, mekkora marhaság az élet. Jobb ötlet híján tosszunk bele annyi tarkabarkát, amennyi csak belefér.

A tegnapi nap tömbösített izémicsodája, melynek keretein belül ugyanazzal a végzős évfolyammal töltöttem 6×45 percet, eredetileg azt a következményt vonta volna magával, hogy a buszom indulásáig hátralévő negyven percben berobogok a turkálóba. Ehhez képest a RK, aki épp Esztergomban kolbászolt a gerinc-CT mián, bekanalazott Emesébe, és hazahozott. Nem baj, mint a nyuszika mondja a viccben, ma is oda megyek. És holnap is. Holnapután már legalább nem, mindennek van határa.

Hazajövetel után eltotyogtunk a Mickey’s-hez hamburgerekre váltani a játékpénzeimet, aztán hazamásztunk a kalóriabombákkal, és megvacsoráztunk kettecskén, pontosabban hármacskán, de Maci nem hamburgert evett rántott hagymakarikával, hanem tasakost. Ma reggel a RK érzelmesen búcsút intett mindkettőnknek, majd visszament Bécsbe, mi meg itt maradtunk. Sőt, valójában csak Maci maradt itt, mert én, mint jövendöltem, esmég tanítani megyek.

Mostfele vagyunk abban a stádiumban, hogy nem egészen tudni, milyen időjárásra készüljön az ember, a hírekben folyton húsz fokokról harangoznak, de valahogy mégse látszanak egészen ezek a húsz fokok, én meg kinyitom a szekrényt, belebámulok, aztán azt mondom, hogy “meh”.

Nem szeretem azt mondani a szekrénynek, hogy “meh”. Valójában senkinek és semminek nem szeretem azt mondani, hogy “meh”, de ez most egy ilyen meh időszak, amikor enhajamnál fogva kell kiráncigálnom magam a gödörből, mint Münchhausen bárónak. Ezt pedig minden átok napon megcsinálom.

(Úgy is mint a mamsi plény, aki arról kapta a nevét hogy “fogalmam sincs róla”. Vagy legalábbis nem volt.)

Ezt a bejegyzést kezdhetném úgy is, hogy “a mai nap azzal indult, hogy majdnem beszartam ijedtemben”, de ez speciel nem lenne igaz, a mai nap ugyanis 5:14-kor indult, amikor én átfordultam a másik oldalamra a futonon, Csiriz úr pedig úgy döntött, hogy akkor ez már reggeliidő. Ilyenkor ő cincog és csiripel, amikor pedig úgy látja, hogy ez nem vezet sikerre, felugrik mellém, dorombol és finoman bökdösi a mancsával a nyakszirtemet. Gondolom, mondanom se kell, hogy ilyenkor nem lehet visszaaludni, ezúttal is 5:20-kor már a konyhában álltam begyógyult szemekkel, és a kávém meg Maci tasakosa után tapogatóztam.

A nap a továbbiakban is békésen folydogált tova, hallgatói névsorok nyomtatása meg fogmosás meg zuhi meg egy második kávécigi irányába, amikor hét előtt egy kevéssel úgy döntöttem, hogy ma ezt a ruhát veszem fel az ilyenkor elvárható rétegekkel,

ez pedig a hálószobai szekrényben volt, úgyhogy szépen betotyogtam a hálószobába.

Ott pedig rám köszönt az ágyból valaki.

Természetesen a Repülő Kutató volt az, mert a világ egy hülye hely, de annyira talán mégse, hogy vadidegen férfiak legyenek a hálószobámban. “Hát te?”- kérdeztem én hülyén, miután hozzávetőleg helyreállt a szívverésem. “De hát tudod, hogy ma Esztergomba kell mennem CT-re” – mondta ő magától értetődően. Ezt speciel tudtam. Csak azt nem, hogy előbb hazajön valamikor éjfél után, és én még csak fel sem ébredek erre, aztán reggel hétkor veszem észre.

Ezek után ugyan mit várhatok még a mai naptól, ugye.

Apámnak volt egy olyan kellemetlen szokása, hogy amikor megkérdezte tőle az ember, hogy van, mindig azt válaszolta: “Muszáj lenni”.

Attól tartok, eltanultam tőle.