Volt nekem még hetekkel ezelőtt egy olyan jóslatom, hogy abban a pillanatban, mihelyt végetér a félév, én olyan beteg leszek, mint a kutty. Egy ilyen jóslathoz nem kell Püthia papnőjének lenni, bőven elég az a tapasztalat, amit oktatásom hosszú és keserves évei alatt összeszedtem.
Arra mondjuk nem számítottam, hogy a takonykór sunyin beelőz balról, és még az utolsó előtti munkanapomon leüt. Holnap már hálistennek csak onlány konzultálok, de ma még be fogok vánszorogni órákat tartani. Sok-sok papírzsepivel.
Ott még definitíve nem vagyunk, sőt. Itt ebben az enteriőrben ez egy szokásos őszitéli fotó, beleértve az ablaküvegben tükröződő tokás zombit is, de legalább van itt mécses meg pilács meg gumikacsa.
Végy egy drótos műfenyő-girlandot, egy elemes tündérpilácsot meg két pipit és egy plüss szaloncukrot, aztán ragasztózd fel a TéKá klub ajtajának arra a szárnyára, amit nem szoktak nyitogatni, és bízzál abban, hogy senki sem nézegeti a túloldalán lefityegő elemes kapcsolót. Kész.
Ma már szégyenszemre villanyt is kellett gyújtanom a fotómhoz, de így se lett valami hujderutyutyu. Mindenesetre én készen állok a munkanaphoz. A csokicsókok is.
Be kell vallanom, ezt én már nem csak megsütni, de enni is unom, de azért mindig ott a “közkívánatra” elem, úgyhogy most sem úszom meg.
A recept ugyan fent van a blogon, de elő kell ásni az archívumból, meg azóta már változtattam rajta pár apróságot, szóval nesztek, itt a frissített változat.
“Csokicsók
Hozzávalók kb. 80 darabhoz (ez négy tepsi, de tényleg megéri):
30 deka étcsokoládé
10 deka vaj/margarin
egy teáskanálnyi vaníliaaroma
3 tojás
25 deka cukor
10 deka liszt
fél teáskanál sütőpor
csipetnyi só
10 deka étcsoki-dara vagy mini csokicsepp
A darabokra tördelt csokoládét a vajjal és a vaníliával nagyon kis lángon összeolvasztottam, majd hagytam langyosra hűlni. Amíg hűlt, kikevertem a tojást a cukorral, amibe előbb a csokimassza került bele, aztán a sütőporos-csipetnyisós liszt, végül pedig a csokidara/csokicsepp. A kész masszát a lefolpackozott keverőtálban egész éjjelre bent hagytam a hűtőben.
Másnap reggel előmelegítettem a sütőt 180 fokra, aztán kibéleltem sütőpapírral két nagy tepsit, és előkészítettem további két tepsiméretű sütőpapír-darabot. A recept nemes egyszerűséggel annyit mond, hogy “a tésztából egy teáskanállal kis halmokat rakunk ki”, arról viszont egy szót se szól, mennyit ragacsol közben az ember. Ilyenkor már a végeredményre kell gondolni, meg arra, hogy mindenképpen megéri, mert nagyon finom lesz. És amiatt sem érdemes idegeskedni, hogy a kis halmok mennyire göcsörtösek és rondák, a sütőben majd szépen kerekre terülnek szét. Nyolc-tíz perc bőven elég ehhez.
(Mindenképpen érdemes megvárni, amíg teljesen kihűl, melegen ugyanis a sütőpapírhoz ragad az alja, és azt a téveszmét ülteti el az emberben, hogy még nincs megsülve a csokicsók. Ki kell várni, amíg már nem is langyos.)”
Ez most 93 darab lett, de úgy el fog fogyni, mint a huzat, a két héttel ezelőtti nyílt napra is sütöttem belőle, a diákok pedig természetesen rajongói lettek. Idén úgy fest, még az a szégyen is megesik velünk, hogy Neptun-üzenetben fogom kiküldeni nekik a receptet…
Van a munkázó helyemen egy klub/büfé/ücsörgő, ma annak estem neki. Ezzel kezdtem (a zöld tálak mindközönséges papírtányérok, csak lefújtam őket zöld akrilsprével):
És ez lett a vége:
Na, mutatok még képeket.
Egyedül a koszorút nem én hoztam, de abba sunyin beleapplikáltam egy pipit. Koszorút az ajtóra vittem, de azt majd máskor…
Az tele van, de nagyon. Természetesen a képletes és a szószerinti is. Utolsó tancsihét, Mrs. Claus behordja a munkázóba az utolsó adag dekkolós szajrét. Bár persze sohase mondd azt, hogy sohase.
Ma amúgy zárthelyit íratok, utána pedig ún. filmversenyen veszek részt mint zsűri. A világ egy hülye hely, mondtam már?
Azt leszámítva, hogy ezen a héten már támolyogtam a fáradtságtól, amikor sikerült néha kinéznem a munkahelyeim ablakain, időnként egészen pofás színek meg fények vettek körül. Otthon meg persze ott volt Maci.
Viszont levelibéka legyek, ha ez itt akár nyomokban is december második hetének látszik.
Ma reggel nem volt időm se arra, hogy posztoljam az elkészült fotót, mielőtt kirontok a házbul, és csak öt perccel ezelőtt támolyogtam vissza bele.
Ha más időzónában lennétek, mint én: most lesz mindjárt esti kilenc.
Én még ilyen ocsortány módon nem is tudom mikor úsztam el ennyire utoljára, egész nap nem volt öt szabad percem, ami alatt megírhattam volna egy bejegyzést. Az meg csak tortán a hab, hogy ezzel együtt se végeztem el semmit abból, amit ma szerettem volna.
Most már kezd afféle elkefélt módon, de tradícióvá válni számomra, hogy a decemberi utolsó tancsiheteket Mikulás valamelyik hülye manócskájának öltözve abszolválom.
A mai legyen, például, Csámpi.
Viszek még magammal a további retyerutyákon túl két horgolt huzatú párnát is, mert miután kipimpeltem az aulát, búsan pucérnak tűnik az a két műbőr fotel.
Ha lenne rá időm és energiám, tán még huzatot is rittyentenék rájuk.
Az hagyján, hogy úgy festek, mint a Mikulás valamelyik szélütött manócskája, de a lábamnál az a szatyor mind dekorációs elemmel van tele, mintha még nem hurcoltam volna be a munkahelyemre több zsák adventi szajrét.
Kezd már afféle tradícióvá válni, hogy hétfőnként, amikor én levelezéssel és szövegpofozással meg még ennél is pocsékabb feladatokkal foglalkozom, beküldöm helyettesíteni Mackót, aki bezzeg csak azért kap hamit meg simit, mert létezik.
És még a haját sem kell megmosnia, mint nekem, aki már ezt a programpontot is szívéből rühelli.
Az előző bejegyzésben azt állítottam, hogy a koszorú alapját tavalyelőtt ácsoltam össze ficnikből, de tévedtem, az még 2021-ben történt. Marha gyorsan telik az idő, no.
Az idei év elmebeteg rohanásaira jellemző, hogy csak tegnap döbbentem rá, nincs a házban adventre egy négydarabos gyertyacsomag. Az meg erre a kultúrfalura jellemző, hogy csak a harmadik helyen találtam, ott is duplájáért, mint amennyiért az esztergomi kínaibótban lett volna.
Kifejezetten mókás számomra is elnézegetni ezeket a vasárnapi galériákat, sőt, leginkább számomra mókás. Ha ezekre kéne támaszkodni abban, mik történnek velem, azt hihetném, hogy a héten csak zabálás volt, bütykölgetés mindenféle színes micsodácskákkal, és mindehhez feltűnően sokat bámultam az eget.
Tudja a penész, jobb is azt hinni, hogy ebből állt a hetem. A valóság sokkal prózaibb, és sokkal több munka, táblázat, szövegpofozás, buszozgatás, többé-kevésbé átalvatlan éjszaka és korai kelés meg adminisztráció volt benne, mint szeretném. Galéria!
Ma indul az idei “adventi dekkolás” sorozat is, tessék visszanézni majd később, bár elsőre csak a koszorút tudom prezentálni, és ahhoz mindössze elővakartam a két évvel ezelőttit, meg kicseréltem rajta a gyertyákat. Igaz, egy újszülöttnek minden vicc új, hátha van még olyan, aki nem látta.
Mivel úgy gondoltam, nincs igazán szükségem semmire, lementem a piacra.
Mondanom se kell, két órával később jöttem vissza, kosárkámban paprikákkal, kávéval, tojással, kefirrel, kétféle hagymával, mintegy mellesleg egy új ruhával, egy négyes gyertyacsomaggal, kétféle sajttal és egy flakon majonézzel, valamint három akrilfilccel.
A három nyomat (Schall Eszter, Szegedi Katalin és Szimonidesz Hajnalka), amikre a Parti Medve pop up boltjában csábultam el, már nem fértek be a kosárba, úgyhogy azok a hónom alatt voltak.
