Ma is olyan nap volt, amikor csak egyetlen hevenyészve lőtt deréktól-lefelé fotóra telik, az is buszon és villanyfényben. Felhívom viszont a figyelmet az új lakkbakancsomra,
amivel olyan esett meg máma, amilyenre asszem eddig még nem volt példa.
Miután felébredtem fél háromkor(!), aztán agnoszkáltam, hogy hűűűűűűdehavazik(!), úgy elvették a vellanyt, mint a sicc. Egy ideig vártam, mi lesz, mert hajat akartam volna mosni, ha már úgyis fent vagyok, de nem lett semmi. A hajmosás itt ezeken a tájakon melegvízhez van kötve, a melegvíz a kazánhoz, a kazán meg… úúúgy van, az se műkszik, ha nincs vellany. Mivel nem volt jobb ötletem, végül felöltöztem a sötétben(!), aztán zsebembe dugtam a ledes rénszarvast, és kimentem 5:56-kor(!), a buszomhoz, közben pedig végigtapodtam ezt:
(Az ott a távolban nem vellany, nem is a Mikulás, hanem az egyik lakó az utca végéről, aki nekilátott beizzítani a kocsiját, mint ezt mindenki tenné ilyen helyzetben, kivéve a hozzám hasonlatos gyalogbékákat.) Na szóval én kiértem ezen a tundrán keresztül a buszmegállóba, aztán derűs várakozásba kezdtem, “egyszer majd csak jön valami” jelszóra. Ebben a percben viszont úgy éreztem, hogy valami nagyon égeti mind a két sarkam.
Még csak kétszáz méter óta volt rajtam az új bakancs, kizárt, hogy ennyi idő alatt feltörte volna a lábam – gondoltam magamban, aztán belenyúltam hátul, hogy lecsekkoljam. Hát gyerekek, a bakancsomba bement a hó. Felülről. Miközben én a végtelen szibériai hómezőkön talpaltam keresztül.
A napom többi részében már nem volt semmi érdekes, de most már végre hazaértem, és terveim szerint aludni fogok, sokat, mert abban szintén nem lesz semmi érdekes, de nekem jól fog esni. És holnap szabadszombat, héjjahó.
