újracucc kategória bejegyzései

Kezdjük azzal, hogy TADÁÁÁ!

Igen, ez lett a holdas projektből, ami egy nyolcszáz forintos pepcós minifüzérrel indult, aztán annak szétszerelésével és némi vízfestékkel folytatódott. Én a meleg színű fényfüzéreket szeretem, minél melegebb, annál jobb, plusz azt is szeretem, ha változatos meg tompított fényforrásaim vannak, de legislegjobban azt szeretem, ha nappal is elég jól néz ki az, ami egyébként esti használatra van kitalálva. Sajna az ilyen gömböcskék az általam látogatott helyeken vagy fehérben kaphatók, vagy valami búbánatos színük van (szürke! ki akar szürke díszvilágítást? és miért?), úgyhogy kézenfekvő volt, le fogom festeni a gömböket. Mivel a köréjük tekergetett cérna pamutnak tűnt, vízfestéket választottam, meg egyébként is olyan festéket érdemes használni, ami áttetszően fed, másként nem tud áttörni rajta a fény. Ezen túl nincs sok magyaráznivaló a folyamaton, úgyhogy inkább mutatom galériában:

A gömböcskék minden segédeszköz nélkül, pusztán kézzel is leszedhetők a fényfüzérről, csak arra kell vigyázni, hogy a nyakrészüket is lehúzzuk, az ugyanis hajlamos kijönni a helyéről, de ugyanúgy kézzel vissza is nyomható.

Száradás után kézenfekvő lett volna visszaoperálni a helyükre a gömböket, de inkább a már jelenleg is felszerelt két fényfüzérre pakoltam fel őket, mert azok időkapcsolósak. Hat órán át világítanak, aztán kialszanak, és tizennyolc órával később újra felgyulladnak – szeretem, amikor sötétedéskor automatikusan melegbe borul a szoba. Most már, ha megtehetem, kizárólag időkapcsolós cuccokat veszek, akár villanyosat, akár elemeset.

És, mint mondtam, azt szeretem legislegjobban, ha bármiféle fényviszonyok között jól fest az a világítótest.

Nyugi, ami késik, nem múlik, ma is van bejegyzés, sőt, írok majd jólesőjanuárosat is. A mai napot viszont meglehetős hányadában az Educatio kiállításra utazással, az ott való tartózkodással meg a visszautazással töltöttem. Azt a Hungexpón tartják, ami kint van a halál faszán a prérin, ahol csak a 10-es busz jár.

Utána viszont, ha már lúd, legyen döglött alapon elmentem az Ikeába. Na arról lesz majd a jólesőjanuáros bejegyzés.

De előbb vacsorázom.

Tecciktunni, vannak napok, amikor az ember megengedheti magának, hogy fél órát marháskodjon a szekrény előtt, meg vannak olyanok, amelyeken nyolckor indulunk, este háromnegyed kilenckor érkezünk, közben délelőtt vizsga, délután vizsga, vizsgák alatt a korábban már megírt vizsgadolgozatok javítása, vizsgák között meg lebontjuk a karácsonyi dekort, amit enkezünkkel pakoltunk fel még egy hónappal ezelőtt.

Na ilyenkor jön a cikcakkruha a szokásos körettel.

Ha megnéztek, el se tudjátok képzelni, hogy fél órán át gimnasztikáztam a szekrény előtt, mi?

Kéne csinálni valamit az őtözködési modzsómmal, mert a kordruha+izé és cikcakkruha+izé kiválóan működik, de hát nem járhat az ember állandóan sátorban. Pontosabban de, viszont mi lesz akkor a sok szép érdekes ruhámmal, ami a szekrényben fityeg?

Na most már tényleg megyek munkázóba, az Úr legyen irgalmas mindannyiunkhoz.

Előbb piac, aztán heti bevásárlás. Visszamászunk a bejáratott programokba, mert járt utat a járatlanért csak akkor érdemes elhagyni, ha az elég érdekes irányokba visz, én meg ma nem láttam magam előtt olyat.

Mostanra jutottam oda, hogy több télikabátom van, mint amennyi tél. Cserébe az alsószoknyáimat kezdem egészen drámaian unni, és ez ellen is megvan a gyógymód, de ahhoz be kell üzemelnem Eriket.

Hát akkor ez lesz a nap hátralévő részében a program, hajrá.

Mint láthatjátok, most sem vagyok még a topon, de ki kell evickélnem a házból, mivel a szokásoknak megfelelően megint valami bajom van bankügyileg. Ez úgy évente egyszer megesik a “hogyan érezzük magunkat kicsinek és hülyének” program részeként, merthogy évente elfelejtem a bankkártyám pinkódját vagy nem vagyok félreérthetetlenül azonosítható magammal vagy mittomén.

Ezúttal a hitelkártyámmal vannak malőrök, egy részüket a bank baszarintotta el, más részüket én, és most letotyogok hozzájuk, hogy szétszálazzuk, melyik gebaszért ki a felelős. Ha eddig véletlenül nem jöttetek volna rá, az én pénzügyi tudatosságom körülbelül egy tizenhetedik századi morva parasztéval egyenértékű – pénzt nem kérek és nem adok kölcsön, mindig tudni akarom, meddig ér a takaróm, hogy ne nyújtózhassak azon túl, és roppant gyanakvással viseltetem mindenki iránt, aki hitelt akar adni nekem. Ugye Antonín is hogy járt, azt mondta neki a házaló, hogy Szent Borbála könyökére esküszik, a Fuggerektől jött, tegye oda nyugodtan a papiros aljára azt az ikszet, egy vonás ííígy, egy vonás úúúgy, köszönöm, aztán Antonín most az olmützi híd alatt alszik, vagy legalábbis azt állítják a falubeliek, akik jártak Olmützben, én be nem tenném a lábam oda, valaki még leüt, oszt kifoszt.

Aztán mikor a RK elment Ámerikába, mégiscsak szereztem biztonsági okokból egy hitelkártyát, ami hiba volt. Eddig nem vettem vele mást, csak két buszbérletet, de most mégis le kell mennem nekem meg Göthnek a bankba, hogy végül ne kerüljek az olmützi híd alá. Vagy valami efféle. Én egy csekélyértelmű medvebocs vagyok, és a hosszú szavaktól megfájdul a fejem.