Tegnap gondoltam, megreszkírozom fájdalomcsillapító nélkül átvészelni az estét meg az éjszakát, és sikerült is. Bár piszkosul érzékeny az összes olyan hely, ahol végigmentek a héten légkalapáccsal (= minden saját fogam alatt, felett, mellett meg köröskörnyül), valószínűleg átvészelem annyival, hogy pempőket eszegetek, és babapopsi-puha fogkefével csiszatolom még meglévő fogaimat.

A lakásra is ráfér egy alapos csiszatolás, a Repülő Kutató nagylelkűségi rohamában a múltkor minden pedagógiai elvnek ellentmondva felajánlott Pocinak egy második cipősdobozt is, amit a címzettnek természetesen csak néhány napjába telt kompletten szétrágnia, a darabkáit pedig szétköpködnie a RK dolgozószobájában (= egylégterű kuplerájunk azon része, ahol rég portalanított könyvespolcok Maginot-vonala mögött gyártja a cetliket hűvös halomba, tornászik az isiászára és dögölészik egy lomtalanításból származó hencseren, miközben tíz centi vastag könyveket olvas. Ha még egyszer ebben a nyavalyás életben költözni fogunk, kizárólag olyan helyre vagyok hajlandó, ahol a dolgozószobájának ajtaja van. A Bűnök Barlangjának például van ajtaja. Amióta az egyik spulni zöld hímzőcérnával a macskák azon kísérleteztek, sikerül-e egyidejűleg a szobában, a folyosó, a lépcsőn és a nappaliban is tartózkodnia ugyanannak a spulninak, zárva is van az az ajtó, de cefetül.)

Száz szónak is egy a vége: itt bizony rendezkedni kell. Ha pempőn élve, akkor úgy.