Ez mondjuk ebben az időjárásban nem lenne túl előnyös, ha nem képletesen érteném, de sebaj, lesz majd jobb is.
Indulok első napomra a dolgozóba, megtudni, milyen lesz majd a tavaszi félév.
Gondolom, erre a ruhára nagybetűkkel van ráírva, hogy én magam varrtam. A foltokat a fényképezőgép tette rá – csak tudnám, hogyan lehet a lencséről belül letisztogatni a koszt.
Bónusz közeli a harisnyámról, ami már három éve megvan, de ma veszem fel először. Hajaj.
Rám fér. Meg a lakásra is. Nagyjából másfél hétig úgyis ez lesz az egyetlen viszonylag nyugis napom, holnaptól ijesztő fordulatszámra kapcsol a taposómalom.
Most viszont vegyünk tejet, a holnap hajnali kávéba már nincs.
Megígértem, ha visszajövök, pótolom a kiesett időt meg képeket – nos, nem láttam sok értelmét, hogy külön posztot írjak minden napra, sok kicsi helyett valószínűleg elég lesz egy nagy is. Amúgy sem vittem magammal sok holmit, szóval nem lesz valami nagy a változatosság.
Tíz óra autókázás után megérkeztünk Jénába, lecűgöltünk, én áttekintettem a helyzetet, aztán másnap elmentünk városnézni és vásárolni. Nagyrészt élelmet és takarítószereket. A férjem bemutatta nekem teljes téli pompájában a jénai piacot, ami ilyenkor januárban ugyan nem egy nagy bumm, de vettünk leveles kelt, eddig még sose ettem olyat. Mivel egy leveles kel marha nagy, a következő három napban is azt ettük különböző verziókban.
A nap hátralévő részét a lakás subickolásával töltöttük, majd este okos embereket láttunk vendégül.
Másnap vala vasárnap, mi meg ennek tiszteletére elmentünk túrázni. Na speciel erről a napról nem sikerült fotót csinálnom, előtte elfelejtettem, utána meg örültem, hogy lehámozhatom magamról a bakancsot. Ha nagyon el akarjátok képzelni, gatya volt rajtam meg két pulóver.
Hétfőn elkezdődött a dolgos munkahét, amikor is a férjem a saját gépét csépelte a munkahelyen, én meg a sajátomat otthon. És közben mostam is. A szárítógép a világ egyik nagy csodája.
És másnap megint a gépet csépeltem estig.
A két nap közül valamelyiken (asszem hétfő volt az) újabb okos embereket láttunk vendégül kicsiny lakunkban, de ehhez már nem takarítottam ki újra, csak mondom.
Szerdán megembereltem magam, és a számítógép cséplése mellé elmentem vásárolni dolgokat, mert a férjem a kezembe nyomott egy adag pénzt csak úgy (amúgy nem nagyon szokása), én meg igyekeztem elverni, mielőtt lyukat éget a pénztárcámba.
Örömmel mondhatom, hogy sikerült, az eredmény egy része az alábbi fotón látható – ha már ilyen remekül pofán vertem magam ezzel a “havi harminc darab” nevű izével, legalább itt és most, mert amúgy a jövő hónapig nem kerülnek sorra. Sőt, élek a gyanúperrel, hogy márciusban látjátok ezeket a következőkor, de ez még kiderül.
A dolgok, miként ez a dolgoknak szokása, ezután kezdtek eszkalálódni. A következő hajnalban háromkor költöttem fel zokogva az embert, hogy adjon nekem valami fájdalomcsillapítót vagy mit, mert a bölcsességfogam úgy döntött, nőni fog. Hát, aznap nem mentem élményszámba, az tuti.
Másnap úgy tűnt, a helyzet normalizálódik, úgyhogy ennek örömére kimostam a majdnemösszes még ki nem mosott holmimat, és ez maradt felvenni:
A szárítógép a világ egyik csodája, ha még nem mondtam volna (igen, tudom, hogy mondtam már), úgyhogy estére már ismét felvehettem ezeket ni:
Kisminkeltem magam vérző szájú anyatigrisnek, nagyvonalúan figyelmen kívül hagytam a sunyin fájdogáló fogam, és elmentem fájdalomcsillapító fogyasztása helyett a kocsmába, inni sok okos emberrel. A férjem általában nyomasztóan okos emberekkel szokott egy falkába verődni, ami ezen péntek estén nem volt a legrosszabb dolog, ami történhetett, nagyon jókat beszélgettünk a kutatói munka nyűgeiről és a keleti blokk kulturális életéről a nyolcvanas években, különös tekintettel a hangalámondásos Csáknorrisz-filmekre.
A fogam úgy értékelhette, hogy túl jó dolgom van, a következő hajnalon ugyanis közölte velem, hogy eddig volt a beetetés, ezután jöhet a komoly rész. Három óra alvás után arra ébredtem, hogy meg akarok halni, de azonnal, és ez nagyjából délutánig nem múlt el.
A szombati napot, melynek folyamán eredetileg Dessauba akartunk kirándulni, fedje a továbbiakban a feledés kegyes fátyla. Fotó mindenesetre nem készült, mert mit fotózzak azon, hogy az ágyban fekszem pizsiben, fél pufám fel van dagadva, én meg úgy nyáladzok, mint egy bulldog.Csúnya nap volt, na.
Vasárnap végül mégiscsak összevakartam magam kiskanállal, és elmentünk Dessauba. (A pufám, mint látható, még mindig igen fel volt dagadva, de hát nem maradhattam egész életemre az ágyban.)
Eddig nem voltak ambivalens érzelmeim a Bauhaus-szal kapcsolatban, de Dessau után megfogalmazódott bennem a sanda gyanú, hogy a Bauhaus nélkül ugyan nehéz lenne egy modern lakásban élni, a húszas-harmincas években azonban mégis leginkább akkor volt legjobb formájában, amikor nagypolgároknak kellett villát tervezni, nem pedig, amikor 74 négyzetméteres sorházi lakásokat. Ezt még emésztenem kell, de azok a sorházak iszonyú lehangolóak voltak a januári takonyban, fájdalomcsillapítóval.
Másnap még mindig nem voltam én sem a legjobb formámban,
de aztán tataroztam magamon egy kicsit, és elkúsztam várost nézni még utoljára, meg beszerezni pár apróságot.
Ezek után kedden már nem volt más dolgom, mint bepakolni, és visszamászni a kocsiba, hogy a férjem hazahozzon ebbe a munkás világbele, ahová vettettem. És mivel kevés különbséggel abban jöttem, amiben mentem, logikusnak tűnik, hogy ezzel a képpel zárjam ezt a tíz napot:
Meghajlás, taps.
Egyébiránt férjem jóvoltából (akiről azt mondhatnám, pillanatnyilag ő az amerikai nagybácsim, ha ennek nem lenne némi gyanús vérfertőzős vajszín árnyalata) gazdagabb lettem két nadrággal, egy zöld lóden kabátkával és egy szintén zöldes árnyalatokban gazdag csinibakanccsal.
Ez utóbbi (ha az inflációt és a forint/euró arányok változásait is figyelembe vesszük, a legdrágább cipő, amit valaha birtokoltam. Az árzuhanás előtti ára meg ficcsre ugyanannyi, mint amennyit szeptembertől szeptemberig ruhaneműre akarok költeni a magánpénztáramból. Nem is tudom, hogyan fogok megküzdeni ezzel a traumával.
Indulunk Jénába, én meg a jól megszokott hisztikés állapotom helyett lassú vagyok, dekoncentrált, és meglehetősen hangosan mondogatja a fejemben valaki, hogy “kinemszarjale”. Nagyjából mindent bepakoltam, amire szükségem lehet, a többire meg ott a Mastercard, és annak még a pinkódját se felejtettem el.
Majd jelentkezem, ne reménykedjetek.
Troppauer Hümér kollégához képest nekem sokkal több mindent kell magammal hurcolnom, bár legalább a ruhákkal nem lesz sok kecmec. Holnap a férjem bevág a kocsijába, és másfél hétre elvisz Jénába, hadd lássak némi világot, mielőtt rám zuhan a tavaszi félév.
Úgyhogy ma itthoncsücsül van, csomagolás, és drukk, ne felejtsek el semmi fontosat.
Miután alig pár napja óriási arccal elmondtam, hogyan érdemes ezt csinálni, ideje arról is beszámolnom, mit sikerült összehoznom a nagy nekifutamodásban. Előre lelövöm a poént: természetesen nem úgy sikerült, mint arra nagy optimizmusomban számítottam.
Először is, állítólag hétfőn volt árucsere, de vagy nem volt akkora árumozgás, mint azt beharangozták, vagy pedig Sisera hadainak két nap alatt sikerült lerabolni a teljes készletet. Igencsak keresgélni kellett, hogy találjak valami engem érdeklő darabot. Mindenesetre mindenütt nyugi volt és béke, ez is valami.
Másodszor, ami igazán érthetetlen számomra, sehol nem találtam egyetlen szóra érdemes szoknyát se, mind szürke volt vagy farmer vagy combtőig ért. Már a múltkor (négy hónapja) sem volt könnyű, úgyhogy remélem, ez nem egy Háda-trend része, hanem csak magánpech. Ruhából sem volt valami nagy választék. Ha a jövőben is ez várható, nem leszek vidám.
Na de nézzük, mit sikerült összehozni. (A képek olyanok, amilyenek, vakuval lőttem őket még tegnap este, de úgyis fogtok látni majd később mindent.) Emlékeztetőül: 7-10 darabot akartam venni, lilákat meg türkizeket, lehetőleg mind olyat, ami egymással is hordható. Az utóbbi eleve bebukott, mert nem találtam nekem tetsző szoknyákat, a felsőkre kellett koncentrálnom. Úgyhogy ez lett az eredeti tervekből:
A csipkekardigán áprilistól kezdődően valószínűleg le se fog szakadni rólam, ebben a pillanatban az tűnik a legjobb vételnek az összes közül. A paisley-mintás türkiz tunika meg a chevron-mintás lila felső ugyan csak az “esetleg” kategóriába tartozott, de az elsőt jól ki tudom majd használni nyáron, a másodikkal meg tudom, mit akarok kezdeni.
Mondtam a múltkor azt is, hogy vanazúgy: az ember bemegy nagy tervekkel, aztán egyszer csak rákacsint a váratlan. A váratlan ezúttal egy fekete-piros buklé blézer formájában érkezett, amiből ugyan ki volt húzódva néhány szál (emlékeztetőül: azt is mondtam a múltkor, hogy az olyasmiket jobb otthagyni – nos, helyesbítek, a buklé esetében még ez se szentírás, mert eléggé laza szövet ahhoz, hogy túlélje), de az ujja pont megfelelő hosszúságú volt. Tudjátok ti, milyen nehéz olyan blézert találnom, aminek nem túl hosszú az ujja? Ne is próbáljátok elképzelni.
A gombokért ugyan nem rajongok túlságosan, de feneketlen készleteimben éppen vannak olyanok, amikre le tudom cserélni, hurrá.
Ez volt a szép, tervszerű, rendezett vásárlás, remek, hét darab, le lehet lépni. Ja, ahogy azt Móricka elképzeli. Rajtam ugyanis ekkor hirtelen elmezavar vett erőt, és határozott léptekkel a kasszához hurcoltam ezeket is:
Szép, mi? A narancssárga kalocsai mintás lila pólón egyszerűen röhögnöm kellett, márpedig ha engem egy ruhadarab megröhögtet, akkor nem hagyhatom ott. Most főhet a fejem, mire cseréljem le az e havi készletből, mert a harminc darabos kihívással alaposan feladtam magamnak a színkombinációs leckét, és ez itt sírva könyörög, hogy vegyem fel ebben a hónapban, most, azonnal. (Oké, azért előbb kimosom.)
A másik szörnyike egy béleletlen mikrokord Laura Ashley ingkabát még abból az időszakból, amikor megsuhintotta őket a pszichedélia szele. Nézzetek rá, és káprázzatok, ilyenem még úgyse volt sose. Úgy fogok kinézni benne, mint egy sétáló sötétítőfüggöny, már alig várom. A röhej kedvéért amúgy az ennyire tarka kabátkákat sokkal könnyebb kihasználni, mint hinné az ember, majd meglátjátok. Persze ezzel is a harminc darabos kihíváson belül lesz probléma, na sebaj.
Így hát végül ez lett a nagy shoppingolásból, összesen 5700 pénzt költöttem deákferencből. Plusz vateráztam magamnak egy csizmát 4500-ért, tegnapelőtt érkezett meg, holnap már hordani is fogom, héjjahó.
Annyi borzasztóság van ebben a világban, muszáj valamibe kapaszkodni, hogy jobb legyen. Nekem ezúttal színes anyagdarabokba sikerült. Nem sok. De egy kicsit segít.
Elindultam beszerzőcske körutacskámra ki a hidegbe, aztán be a melegbe, minden ruhadarabom könnyedén le-és felkapható, a táskámat keresztbe tudom vetni magamon, hogy ne zavarjon a melóban, van nálam óra, szatyor, kézfertőtlenítő lötty, fél liter víz, ráadásul még az optimális útvonalat is megterveztem, amivel a lehető legkevesebb kitérővel tudom érinteni a rövidáruboltot, szövetboltot, turkálót.
Mások ennyi strapát valószínűleg a Kékes megmászásába se fektetnek.
Úgy vélem, ezzel az öltözékkel megint sikerült többé-kevésbé kivágnom a magas cét. Könyvtárba vonulok meg bankba, az utóbbiba azért, hogy elpanaszoljam, milyen ügyesen és minden nyom nélkül eltüntettem a memóriámból a bankkártyám pinkódját.
Valószínűleg elég lesz rám nézniük, rögtön el is hiszik.
(Ez itt egy új táska, anyukámtól kaptam karácsonyra. A girl can’t have too many tutus red bags.)
Ma csak itthon tetyekvetyek. Ideje volt hajat festeni is, kezdte elveszteni a fejem az elbájoló pumuklijellegét.
Meglehetősen lökött hónap lesz, egymást ütő, de önmagukban is szemfájdító színekkel meg egy igen sajátságosan összeválogatott ruhatárral. No lássuk:
Darabra, nagyrészt balról jobbra haladvást:
A piros tuskóformájú csizmát, melynek nyomát hóval lepi be a tél, már harmadik hónapja válogatom be a készletbe, hm. A múlt hónapról úgyszintén átmentettem a frissen átalakított fekete kötényruhát, túlságosan is beleszerettem az új verziójába.
Az előirányzott harminc darabban egyébként hónapról hónapra nagyobb a frissen (mármint szeptember óta) turkált, valamint a saját kezűleg varrott/átalakított darabok aránya. És egyre vadabbak a színek. Ez mindenképpen elgondolkodtató.
A rendezőbizottság persze továbbra is fenntartja a műsorváltoztatás lehetőségét – különösen, hogy anyósomtól, áldassék az ő neve, karácsonyra egy Deák Ferenc-képmást kaptam azzal, hogy költsem ruhára meg amire akarom, nekem meg nem kell kétszer mondani az ilyesmit.
És akkor végre megírom majd azt a szégyenletes-régen megígért posztot is, hogy én hogyan turkálok. Tessék várni türelemmel.
Rögzítsünk néhány tényt:
1. Harminckilenc éves vagyok, nem három és nem kilenc.
2. Kinemszarjale.
Ezúttal kivételesen úgy gondoltam, nadrágban indulok túrázni, viszont egyetlen olyan gatya volt rettentő (és gatyaszinten igencsak hiányos) készleteimben, amibe belefért a hátsó felem. Egy térdnadrág, ráadásul.
Na hát én térdnadrágot úgyse hordok soha sehová (hacsak a cseresznyefát mászni nem), úgyhogy úgy döntöttem, jóleszaz. (Hordás közben persze kiderült, hogy a fenekemre pont jó, de derékban nem ártott volna hozzá egy öv. Well. Nem lehet minden tökéletes.)
Jelentős lemaradásban vagyok, fotók voltak, posztok nem, tessék kapaszkodni.
Ez még pénteken készült, mikor összeraktuk magunkat, és elrohantunk Rókabércre egy többé-kevésbé összcsaládi szülinapozásra. Közvetlenül a fotó elkészülte után realizáltam, hogy nincs meg a pénztárcám – természetesen megvolt, épp csak egy figyelmen kívül hagyott kabátzsebben. Mindenesetre arra már nem volt időm, hogy feltegyem ide remek áutfitemet, melynek központi része eredetileg egy igen idétlen hosszúságú pulóver volt.
Mint tudjuk, az én szekrényemben nem életbiztosítás idétlen hosszúságú pulóvernek lenni, hamar utoléri a delikvenst a reinkarnáció, mely ezúttal miniruha formájában köpte új életre szegénykémet. Omm.
Ha most erre a képre meredve azt gondoljátok magatokban: jézusmária, milyen lesz itt a január!!…, akkor jó úton jártok.
Nemsokára fellövöm a válogatott harmincas készletet is, tarka lesz, mint a pávián segge, és tele olyan színkombinációkkal, amilyenek a legtöbb divatmagazinban még most is tiltólistán vannak. QED.
Ahogy én magam ismerem, nem érem meg ébren az éjfélt, az új év meg új nap viszont hajnali háromkor fog kezdődni.
Na sebaj. Boldog új évet mindenkinek, akit érint.
Újabb szöveggyomrozós napot tartok, úgy is nézek ki. Most már rámférne egy hajmosás, de azt majd holnap.
Egyébként, ha már a holnapot emlegettem, továbbra is magasról köpök az egész “szilveszterezés” nevű tömeghisztériára. Az év nekem még mindig szeptemberben kezdődik, ez itt csak a téli szünetnek az az idétlen része, amikor mindenki fejvesztett csirkeként rohangál, és irgalmatlanul jól akarja érezni magát, akár képes rá, akár nem. Na hát én továbbra is pocsékul vagyok, ráadásul úgy felpuffadtam, mint a mesebeli béka, épp annyi kedvem van bulizni, mint vegyük leguggolósat játszani egy hangyaboly közepén.
Morgás vége, megyek vissza a fordítanivalómhoz.
A férjem családja éppen cocát gyilkol, én éppen szöveget, kívülről macskaszőrrel vagyok tele, belülről meg fájdalomcsillapítóval. A macska amúgy ma már hányt is, csak úgy passzióból.
Leszezmégígyse.
Cataflam, cickafark-tea és fordítanivaló, tudok én élni, hejj.
Természetesen ilyenkor kell rájönni arra, hogy a házban csak egyetlen egészségügyi betét van, úgyhogy csizmára fel, és erisszed lányom át a bótba.
(“Azért mégis van egy kis hiúság a nőben”, állapította meg Jókai Aranyemberfeleség Tímeáról, mikor az éjszakára bekrémezte a kezét, és szarvasbőr keszkűt húzott rá. Nos, én meg kirúzsoztam a számat. Ez is valami.)
 | mák - 14/37 – Pom |
 | Kriszti - 14/37 – Pom |
| mák - 14/32 – Tűzenergia |
 | magyaroramegminden - 14/32 – Tűzenergia |
| magyaroramegminden - 14/27 – Holdsüti |
