tél kategória bejegyzései

Ma majdnem teljesen itthoncsücsü-napot tartok (kifogyott a tej), de ne irigyeljetek érte nagyon, holnap reggel hat után öt perccel lépek ki az ajtón, hogy dolgozóba robogjak, és csütörtökön ugyancsak. És jövő héten és azután jövő héten is, és így tovább még jó ideig.

Hogy miként fogom megoldani a hét ezen két napján a napi áutfitjeim beblogolását, azt még ki kell találnom valahogyan. Még az is lehet, hogy előző nap fogok fotózni, ami aztán már tényleg a hiúság netovábbja, de háromnegyed hatkor még piszkosul nem alkalmasak arra a fényviszonyok, hogy elmosódott maszatnál többet tudnék kihozni magamból.

Elvonultam tanítani, bele a hóviharba. Az Úr legyen mindannyiunkhoz… de ezt már tudjátok.

A délelőttöt szövegek pofozásával töltöttem, most elkúszom némi eledelért (amíg még vasárnap is nyitva tartanak a boltok, használjam ki), aztán további szövegeket fogok pofozni, meg a holnapi tanításra készülök.

Bizony, csupa izgalom az életem.

Továbbra is műsoros papírzsepik szegélyezik az utamat, és mindez vajmi kevéssé segít a mai nap abszolválásában, de már voltam masszázson, boltban, most robogok tovább a könyvtár irányába – és ez még csak a kezdet.

Könyvtár után majd sütit sütök, és elrobogok meglátogatni régi egyetemi kutatócsoport-vezetőmet, a Professorét, aki persze Pesten lakik, szóval egy másik városig is elrohangálok a mai napon meg vissza, és természetesen nem lehet ugyanabban menni látogatóba, mint könyvtárba, hová lenne a világ.

De előbb tényleg a könyvtár.

(Nyilvánvalóan a hatodika az a nap, amikor az ember rájön, hogy totálisan idióta ruhatárat válogatott magának előre az adott hónapra – például egyetlen nemsajnálom cipőt, holott ez a sós latyak szezonja, és egyetlen szoknyát meg négy kardigánt, holott. Cserék várhatók minden mennyiségben.)

Duplanap, második felvonás:

A mai napot nagyrészt teán, narancsleven, mandarinon és banánon töltöm, miközben idegen létformákat gurgulázok fel a torkomból, és a fejemben cérnahangon mondogatja valaki: “Nem visszaesi, nem visszaesi”. Tényleg marhára nem lenne előnyös visszaesi, holnap jól fejlett rohangálónapom van, hétfőn pedig már tanítás.

A macskának is jó lenne nem visszaesi, mert az egyik lábujját már megint annyit macerálta, hogy újabb körömágygyulladás elé nézünk, ha nem hagyja abba, az pedig betadint jelent, birkózómeccseket és engem fülig lepő macskaszőrt.

Viszont legalább a hajszínemet is sikerült renoválni.

Gloria in excelsis Deo, végre láztalanul ébredtem, péntek óta ez az első eset. Úgyhogy gyorsan el is talpaltam értekezletre: ilyen dekoratívan, mint alább látható.

Kezdem megérteni, miért hordanak mások nadrágot. Nem kell sokat gondolkodni rajta, csak felrántja az ember, és már megy is a dolgára.

Na de hol van ebben a truváj, hö.

Kezdem úgy érezni, hogy nálam többet legfeljebb Sylvia Plath rinyált a takonyról, bár persze nem ez volt az elsődleges ok, amiért bedugta a fejét a gázsütőbe.

Nyugi, lelkecskéim, nekünk amúgy is villanysütőnk van.

Nagyon remélem, hogy holnapra végre már nem lesz lázam, mert reggel ismét értekezletem van, és az se lenne túl jó ómen, ha nem tudnék elmenni.

Asszem, ezt inkább nem kommentálom.

(Eredetileg azzal a címmel kacérkodtam, hogy “It’s All Right, Ma’, I’m Only Bleeding”, de aztán úgy gondoltam, tartogatom egy kicsit Bob Dylant a jövőre, leszek én itt ennél rosszabbul is, bár nem kéne.)

Jelen állapotomban úgy hiányzott három kilométer gyaloglás, mint a hátamra egy púp, de ha feladat van, akkor feladat van, nincs mese. Mindenesetre most igazi hősnek érzem magam, bár élek a gyanúperrel, hogy a világnak nem hősökre van szüksége úgy istenigazából, hanem egészséges és munkaképes emberekre.

Persze ezúttal se volt jobb stratégiám, mint a “gyerünk, öltözzünk bohócnak”. (A fotót amúgy még a sál-kesztyű-kabát előtti állapotban lőttem.) Most már ismét a kanapén döglök a laptoppal és egy kanna teával, de azért, tisztelt közönség, meg lehet csodálni azt a tizenöt centit, mely az új gatyámból látszik. Öt euró vala a jénai Cundában. (Az egész gatya, nem csak a tizenöt centi.)

(Ha valamelyest erőre kapok, lesz februári előrejelzés is, legkésőbb holnap.)

Szerda óta azért rinyálok, hogy legyen már szombat. Nos, szombat van, én meg neocitránon tengetem a napot, ugatok, mint egy kutya, és vadul reménykedem abban, hogy csak nátha, nem pedig influenza, az utóbbira ugyanis marhára nem érek rá.

Az egyébként külön röhejes, hogy tegnap reggel, amikor felszálltam a buszra, még semmi bajom nem volt, tíz perccel később viszont már minden: fejfájás, torokfájás, köhögés, láz, vacogás. Szégyen vagy sem, bőgve értem haza délután, latyakban és önsajnálatban gázolva, a fejemre búsan esett az eső, a csizmám átázott, a csomagjaim pedig (szakirodalom, laptop, gyógyszer, öt napra elegendő embereledel és macskaeledel, meg még egy csomó fölös izé) folyton le akartak csúszni a vállamról.

Na de ma nem is megyek sehová. Intsünk szépen búcsút a januárnak, ezt a ruhát se látjátok már minimum novemberig.

Ezek a napok mostanság egyre bizarrabbak. Indulok munkába, óvodavezetőkkel fogok konzultálni.

Ezúttal is olyasmit csinálok, amit még sose (a jelek szerint sűrűsödnek ezek az események): interjút készítek angolul, ráadásul közönség előtt.

Nem tudom, mennyire látszik rajtam, de igencsak dermedt vagyok a rémülettől.

Nem a péntek jutott eszembe, az is elég pocsék lesz, hanem a film. Miután megnéztem a távlati jóslatokat az időjárásra, igazán nem hozta meg a kedvem semmi a februárhoz. (Oké, tudom, ne nyafogjak előre.)

Ennek ellensúlyozásaként hadd nézzek ki legalább úgy, mint akit a jó ég tudja honnan szalajtottak. Ma úgysem hagyom el a lakást, a hét hátralévő feladataira készülök. Ó, anyám. Bár már szombat lenne.

Elmentem munkába, az Úr legyen irgalmas mindannyiunkhoz.

Köszönet mindenkinek a biztatásért, ma szerencsére már újra lendületben vagyok, ráadásul épp egy rohangálónap közepén – már megjártam a könyvtárat, bankot, élelmiszerboltot, buszbérletpénztárt, és még nincs vége.

Van egy Thatcher-anekdota, ami azzal kezdődik, hogy ha egy nő búnak ereszti a fejét egy kicsit, vesz egy harisnyát, ha valamivel jobban búnak ereszti a fejét, vesz egy ruhát, és így tovább. Na én tegnap harciasan nekiláttam seggére verni a karácsonyi deákferenc maradékának, és vateráztam magamnak négy csizmát. Mármint négy párat. (Amúgy még így is maradt a pénzből egy kicsi. Konkrétan 2800. Azt is el fogom verni, de most egyelőre megállok a vadulásban…)

Azt már eszem se tudom, hányszor mondtam azt az aznapi posztra, hogy “csak mert megígértem”, de ezúttal tényleg el vagyok kámpicsorodva piszkosul, akárhogy is próbálok vigyorogni.

Az elmúlt másfél év alatt még egyszer se jutott eszembe, hogy bezárom itt ezt a boltot, mert ugyan minek tartsam fent, de most éppen nagyon. Lehet, hogy holnapra elmúlik, lehet, hogy nem, mindenesetre most kissé beestem magam mellé, hogyúgymondjam. Szóval ha véletlenül olvassátok, és szeretnétek egy kis megerősítést küldeni, hogy folytassam tovább is, itt az ideje.

A férjem holnap visszamegy Jénába, aztán két hónapig nem látom. Mivel másként nemigen tudunk ezzel mit kezdeni, ma este elvisz vacsorázni.

A téli ünnepkör alatt valamikor mintegy eltűnt a derekam, egy kedves kilencvenes évekbeli divattanácsadó könyv pedig ilyen esetekre ezt javasolta, hogy “ha nincs is, tégy úgy, mintha lenne”.

Azon vagyok.

Rohangálónap közepén, a hajam éppen kivételesen, magához képest jól áll. Naná hogy most teszi. Negyedóra múlva viszem fodrászhoz.