A szokásos hajvágás utáni móka és kacagás, amikor a hajam a helyét keresi a fejemen. Na majd csak megoldja.
A macska még mindig MIA, mi őt keressük, de azt nem tudjuk, hogy ő mit keres. Majd ő is megoldja. Remélem.
(SK: a ruha. A fölötte lévő izével is ideje lenne kezdenem valamit.)
Hosszú, zűrös, összetett nap, reprezentálással meg minden a kutyafülével, muszáj volt kicsípnem magam, hiába, hogy nincs kedvem hozzá. Ha véletlenül nem tűnt volna fel, fodrásznál is voltam. Biztosan vannak, akik szívszélhűdést kapnának, ha ennyire megkopasztják őket, de én egyelőre elégedett vagyok.
A macska viszont megint elkódorgott.
(Ehhez a cucchoz biztos jobban menne egy magas sarkú, de estig talpon leszek, úgy meg nehéz.)
Ma már túl vagyok pár kilométernyi intézzük-el-de-gyorsan futkorászáson, és még hol a vége. Ráadásul tegnap dicstelenül telezabáltuk magunkat mindenféle indiai finomságokkal, el se mondom, milyen számok voltak ma a mérlegen.
Milyen szerencse, hogy számítottam rá: ezt a ruhát éppen ilyen alkalmakra tartogattam, amikor közepesen meleg van, rohangálónapot abszolválok, és a minta meg a szín miatt senki se fogja észrevenni, mennyi kaját tömtem magamba előző nap.
(SK: a táska. Ennek a zöld táskának az alapján varrtam meg, meglehetősen büszke vagyok arra, hogy sikerült.)
Közepesen káoszos hét következik, futkorászós napok, időnként vizsgák meg dolgozatok meg intézményi TDK-fordulók, ráadásul mindehhez különböző olyan alkalmak, amelyekre férfiak nyakkendőt kötnek, a nők meg előráncigálják a rég hordott kosztümjeiket a szekrény mélyéről. És természetesen mindig minden egyszerre, mert az úgy buli, reggeltől estig háromféle program, mind eltérő, és marha nehéz lesz megoldani, hogy mindegyikhez öltözzek egyszerre, de megoldom.
Ma viszont még csak szaladgálok ide-oda, papírokat gyártok hűvös halomba, és este elviszem a férjemet vacsorázni. Őt, szegényt, már nemigen tudom meglepni semmivel.
(SK: a pulóverből-kardigán.)
Ha (teljesen jogosan) azt kérdeznétek tőlem, mi a fenének hordok én olyankor is csizmát, amikor az időjárás egyáltalán nem indokolja, bizony nem lenne rá jó válaszom. Mindig is szerettem a csizmákat meg a bakancsokat meg a tornacsukákat meg a kis spanglis szaladgálós cipőcskéket, a csizmaszezon meg ugyan tényleg végetért, de azért még egy kicsiiit, léccilécci. Szeptemberig úgyis eldugom őket, már legalábbis szándékaim szerint. (Na jó, egy nyári csizma marad.)
Ha viszont (szintén teljesen jogosan) aziránt érdeklődnétek, miért járok ekkora ménkű nagy táskákkal, arra van jó válaszom: mert állandóan rengeteg izé van nálam, ami nem férne bele egy kis retikülbe. Ezúttal például öt szakdolgozatot cűgölök el a rendeltetési helyükre.
(A macska egyébként tegnap este tízkor sértetlenül, de roppant éhesen bedörömbölt a teraszajtón. Gondolom, bezárták véletlenül valahová, és csak akkor szabadult.)
Hiába mondogatom magamnak, akkor is: a macska reggel ötkor kikéredzkedett a szokásos reggeli előtti sétájára, és azóta nem láttuk.
Mi a fenét tehetnénk még. Már kétszer körbejártuk a környéket, a nevét kiabálva. És őszintén, marhára nincs most kedvem fotózkodni.
Szombat, szabadnap, hát hová mennék, ha nem piacra. A képkivágáson túl a macska éppen akrobatikus gyakorlatokkal szórakoztat a polcon. (Bár a képen némi feszültség látható, ezúttal csak a polc tartalmát féltem, és örülök, hogy nincs nyitva a tetőablak, amin a cucu kimászhatna felfedezni a tetőt. Volt már rá példa.)
(SK: a pulóverből-kardigán és a kötényruha.)
Idén megint nem voltunk olyan rendes, böcsületes népek, akik a hosszú hétvégére való tekintettel harmincadikán egy hadseregnek is elegendő kaját spájzolnak be. A férjem aznap jött haza, én meg vizsgáztattam, szóval van alibink – amúgy sem szoktunk ilyenkor rettenetes nagy bevásárlást csapni, de azért a mai napot azzal kezdtem, hogy kiráztam a tejesdobozból az utolsó cseppeket. Ezt a helyzetet orvosolni kellett.
Mintegy mellesleg a hajam helyzetét is orvosolni kéne, de azt sem teszi meg helyettem más, hajh.
(Apropó, tej. Kezdhetem megint előszedni a napvédő izéket, mielőtt paradicsomszínűre éget a langyos május.)
Kezdjük a rossz hírekkel. Még mindig szeretnék új holmikat, különösen cipőket, az elmúlt hónapban újabbakról derült ki, hogy kampec nekijek, az egyik ráadásul az a fekete spanglis cipő, amit a civilizáltabb-de-nem-túl-elegáns öltözékeimhez szoktam hordani (mint pl. ez itt). Cipészhez nem érdemes elvinnem, áldott jó műanyagból van az egész, nem éri meg javíttatni. Megpróbálok bűvészkedni a pillanatragasztóval, hátha. Egy másiknak (utoljára itt) a talpa tört el, végképp javíthatatlan. Miután előkotortam és hadirendbe állítottam a nyári cipőket, további kettőről derült ki, hogy ragasztásra van szükségük, és még az sem biztos, hogy azzal megmenthetők (ennek itt, plusz a barna ikertestvérének). Elvénült az anyag, amiből voltak, válik fel a sarkukon a kis sarokvédő bizbasz. Egy nyári papucsomnak is annyi, annak is az anyaga vénült el, kis pikkelyekben hámlik.
Szóval így állunk, kérem, egyelőre még nem teljesen mezítláb, de bizony újabb három/öt cipő mínusszal zártam a hónapot. Na persze van egy pluszban is (a névnapomra kapott Clarks), de ha ez a trend továbbra is folytatódik, igen szomorú leszek. És, jut eszembe, két kis szaladgálós tornacsukám talpa is lyukadásközeli állapotban van, szóval tényleg bús idők jönnek.
Normális körülmények között persze nem esnék én kétségbe ettől, hanem mennék, és vennék magamnak újabbakat a régiek helyett. Amikor még vásároltam magamnak cipőket, mindig az általam kitalált “tízeurós szabályhoz” tartottam magam, ami mindösszesen annyit jelentett, hogy ha egy cipő tetszik, legfeljebb tíz eurónak megfelelő mennyiségű forintba kerül és próbára kényelmes, akkor nem gondolkodom sokat rajta, hanem megveszem. A trendkalauzok mindig arról próbálják meggyőzni az embert, hogy mennyiség helyett a minőségre menjen – nos, köszönöm, én minden évszakra rendelkezem néhány pár kulturáltan kinéző, tartós és minőségi bőrcipővel, nagyrészt fekete meg barna színekben, világ csodájára még kényelmesek is vannak köztük, bizony. Húsz éve gyűjtöm a cipőimet, hogy a fenébe ne lenne közte néhány minőségi darab is. A kis színes műbőr szaladgálós cipők viszont felvidítanak, és éppen ezért nem fáj a fejem amiatt, hogy maximum két szezont bírnak ki. Kivéve persze ha nem tudom pótolni őket, miként most is, grr.
Emellett pesszimista pillanataimban az is végigfut a fejemen, hogy ugyan minek strapálom magam: ha az olvasók és kommentelők számában mérem azt, hogy mennyire érdemes nekem ezzel foglalkoznom, akkor tényleg nem éri meg. Végül is mekkora egy világi hívság ez, saját magamat fotózgatni meg a ruháimmal marháskodni, annyi fontosabb dolog van a világon, ráadásul úgy tűnik, nem vagyok elég érdekes ehhez az egészhez, se bű se bá.
Aztán persze megrázom magam, és tovább turkálok a szekrényben, mert ha már eldöntöttem, akkor véghezviszem, egye fene. Pluszban még (vicces, de ez van) a szélrózsa minden irányába szétbogárzott családomnak is előnyös ez a blog, mert legalább láthatják, hogy még megvagyok. (Notóriusan rossz telefonáló vagyok, mindig is az voltam.)
Jó hírként a fentin kívül még azt tudnám kiemelni, hogy végre gatyába ráztam a szekrényem, téli holmik hátra, nyáriak előre, selejtezés továbbra is folyamatban. Hogy mit csináljak a selejtezett holmikkal, még fogalmam sincs, egy része nyilvánvalóan kuka, a többi viszont ott ácsorog a pokol tornácán, és bárkinek szívesen odaadom, ha hordani akarja, a maradék meg mehet valami ruhagyűjtő konténerbe. Csak tudnám, hogyan bonyolítsam le azt, hogy “hé, gyerekek, ezek a ruhák nem kellenek nekem többé, lehet válogatni”.
Tipp, valaki?
Tegnap a buszmegálló és az otthonom közti ötperces úton olyan dicstelenül elvert az eső, hogy a zakóm most is szárad. Ennyit a banktisztviselői eleganciáról.
Ma egyébként is itthon ücsörgöm végig a napot, némi főzögetéssel, varrogatással, délután meg talán egy kis sétával.
(SK: a ruha, valamint az átalakított kardigán, amit láthattatok még pulóverkorában.)
Ha már káprázna a szemetek a tarka slafrokjaimtól és még tarkább kiegészítőimtől – íme, így is fel tudok öltözni. Épp csak kedvem nincs hozzá gyakran, azt például el nem tudnám képzelni, hogy folyvást ilyesmikben járjak még akkor is, ha nem kötelez rá valamiféle dress code. Egyszer-egyszer persze vicces ilyen holmikat is felvenni, de éppen emiatt az egyszer-egyszer miatt az – másként valószínűleg végigásítoznám a napomat.
Nem azért öltözködöm, hogy unatkozzak.
Ami úgy kezdődik, hogy “na, kapjunk fel valamit, úgyis csak élesztőért szaladok el a boltba”, garantáltan úgy végződik, hogy “jézusmária, erre a nőre ráesett a ruhásszekrény”.
Végül is, tényleg csak élesztőért szaladtam el a boltba.
…. sárga, s ahány szín a szivárványba’. (A körmöm például még tegnapelőttről orgona- és mályvalila. Igen, két szín. Ne, ne kérdezzetek.)
Újabb sárkányhentelő nap. Ez már kezd úgy kinézni, mint mikor a 008-as ügynök (Sean Bean – mekkora meglepetés, ebben a szerepében is kinyírják) elkínzottan kérdezi a 007-es ügynöktől (Pierce Brosnan), hogy “Mondd, miért nem bírsz végre megdögleni?”.
Mindegy, rajtam, ne múljon. Felöltözöm hétfői papagájnak, aztán megyek, és dögölesztek a sárkányon még egy kicsit.
És most beszéljünk a cipőről. Ó, a cipő. Névnapomra kaptam a férjemtől, és csak szerdán lesz névnapom, de ha holnap a fejemre esik egy féltégla, úgysem tudnám felvenni, szóval minek halogassam. (Sajnos egyúttal azt is be kell vallanom, hogy ez az új – nekem új – cipő meglehetősen feszegeti az “egy évig nem veszek semmit” határait. Ha pontosan meg kéne határozni, hogyan jutott a birtokomba, azt kellene mondanom, hogy “vateráztam magamnak névnapomra egy alig hordott Clarks cipőt az eredeti ár töredékéért, a férjem meg kifizette”. Jellemtelen féreg vagyok, tudom.)
(SK: a sapka meg a ruhán a húzások.)
Bocsi. Jobb későn, mint soha, aszongyák.
Ez egy cifra nap volt, pontosabban cifra reggel, mert utána kifejezetten javult. Először a régi csúf időkre emlékeztetően téveteg módon hanyigáltam elő mindenfélét, aztán fel magamra, aztán vissza, és bánatosan bámultam a szekrényt (az eredeti tervemben szereplő ruháról kiderült, hogy kampec a cipzárjának). Aztán kétségbeesetten kerestem a macskát, hogy vajon hová tűnt el suttyomban. Tíz perccel később került elő, mint az nekem megfelelt volna, ráadásul az a gyanúm, az ágyneműtartóban aludt, amíg én fel-alá robogtam, és szólongattam. Szóval kép készült ugyan a reggel, de nem került fel.
De most itt van, voálá, és végre a gépem is kiengedték a számítógépek kórházából, szuper.
(SK: a sapka, a megszokott dekormicsodácskák meg a ruha. A harisnyám egyébként sötétzöld, még ha ez nem is látszik.)
Nem tudom, ti hogyan vagytok vele, de én speciel ebben a pillanatban jobban örülnék annak, ha nem esne.
A tegnapi tarkabarkához képest ez most szinte visszafogott, de azért tényleg nagy öröm, hogy ez a város már megszokta a futóbolondokat.
(SK: a sapka, természetesen. Lassan őt is elküldöm nyári álmot aludni.)
Hurrá, van képszerkesztő programom. A férjem, az az angyal, gyorsan még épített egyet a ház legöregebb gépére, aztán elrepült. (Mondtam, hogy egy angyal.)
Úgyhogy tessék, ez volt rajtam tegnap. Mivel a szekrényemben több a ruha, mint paprikában a C vitamin, gyakorlatilag minden, ami a képen szerepel, csak most debütál a blogon. A csodás farmercipőm is, amit fityingekért vateráztam – ha jól emlékszem, több volt a postaköltség, mint maga a cipő.
Épp ideje belengetni valami ilyesmit, úgyis géptelen-képtelen napok jönnek, pech. Ezt a képet legalább már régebb bespájzoltam, de mostantól egészen addig, amíg a szervizben meg nem gyógyítják a netbookomat, egy ősöreg laptopra vagyok utalva, ami nem hajlandó elindítani a képszerkesztő programot. Nem mintha olyan sokat manipulálnék a fotókkal, de muszáj vágnom-méreteznem rajtuk, hogy egyáltalán beilleszthetők legyenek a blogba. A fényképezőgép csak fotózni képes, kivágni-méretezni alig. Itt állok meglőve.
A következő hét folyamán éppúgy lefotózgatom mindazt, amit felveszek, mint eddig – a képek viszont sajna csak akkor kerülnek fel, ha visszakapom a számítógépem, vagy hazahozza a férjem a konferenciáról azt, amin most pötyögök.
Úgyhogy amíg a helyzet nem javul, jobb híján tessék elképzelni azt, milyen merényletekre leszek képes, miközben ehhez a táskához öltözöm.
Most pedig, mint Malacka mondta volt, péntekig semmi dolgom. Kivéve a dolgozatjavítást, a szakdolgozati bírálatokat, a készülést a szombati óráimra, a szervizelt laptopom hajkurászását (ha telefonálnak végre), valamint 3182 sor extra finom műfordított hőseposz végigtetvészését az esetleges tetvek és más bugok után.
Hm. Azt hiszem, mégiscsak lesz épp elég dolgom péntekig.
(SK: a pulóverből-kadigán és a ruha.)
 | mák - 14/37 – Pom |
 | Kriszti - 14/37 – Pom |
| mák - 14/32 – Tűzenergia |
 | magyaroramegminden - 14/32 – Tűzenergia |
| magyaroramegminden - 14/27 – Holdsüti |
