tavasz kategória bejegyzései

Igen, az egy kerti növény. Az a rendszertani neve, hogy stachys byzantina. És szürke meg zöld. A tegnapi nap után, melynek során a cipő megölte a harisnyámat meg majdnem a lábamat is, a képem pedig kicsinkét leégett a buszmegállóban (harmincas faktorszámú napvédő izé ide vagy oda), az a minimum, hogy selymes nyuszifülnek öltözzek.

Annak a ragyogó ötletnek, hogy rövid ruhával, ráadásul rövid kötényruhával csináljam végig a májusi kihívást, több a hátránya, mint az előnye, de most már nem hátrálhatok ki belőle, döngessünk. Ilyentájt válik ellenségemmé a nap meg a saját lábam: az egyik éget, a másik meg rettentő érzékeny. Fene belém. Nagyon kevés cipőt tudok harisnya nélkül hordani, harisnyazoknit meg értelemszerűen csak hosszú szoknyákhoz veszek fel. Lehet, hogy amíg nem néztem oda, a rövid ruhához hordott térdharisnya is divatba jött, mint a magas sarkú szandálban a harmonikázó kötött zokni, de ilyen szempontból maradi vagyok. Sajnos még a harisnya sem biztos megoldás (QED tegnapi események), de az is a heppjeim közé tartozik, hogy nem szívesen mutogatom bánatosfakó lábamat az elmúlt harmincakárhány év sebhelyeivel, seprűvénáival, meg a minden nyáron menetrendszerűen beszerzett szúnyogcsípésekkel. Mindehhez még a lábam nemhogy lebarnulni nem hajlandó, de leégni sem, az önbarnító krémtől meg kiütéseim lesznek. Hiúság, ah, hiúság.

Nyuszifül most lelép vizsgáztatni. Holnapra valami élénkebb várható, akkor tanítani fogok, és ébren kell tartanom a hallgatókat. Ma ébren tartja őket a dolgozat is.

Bolondos ötletből most egy hétig virágoskertnek fogok öltözni, reszkessetek. Nem ígérek semmi jót, nézzetek csak ide.

Mint látható, két “Quelle katalógus, 1988” kardigánom is van – ez itt csak úgy hozzám ragadt valamikor, valószínűleg anyósomé volt, bár erre nem vennék mérget. (Most még belegyömöszölöm a táskámba, de este későn jövök, szükségem lesz rá.) A póló Szöszi barátnőmé volt, most februárban jutott hozzám, mikor kiselejtezte. A cipő a Vateráról, a nyaklánc ajándékba, a táskát öt évvel ezelőtt készítettem a Fisivel.

A ruha meg a vigyor saját gyártmány.

Helló, mindenki, az indián nevem még mindig Piros Golyós Toll.

(SK: a pólóból-kardigán.)

A csodálatos áutfitet, amiben eddig dolgozatokat javítottam, nemigen volt érdemes mutogatnom, de most úgyis elmegyünk vacsorázni, ha már tizennégy éve van papírunk arról, hogy törvényesen mehetünk egymás agyára.

Még bírjuk egy ideig, aszondok. Ne tévesszen meg a sanda nézés és a “vérző szájú anyatigris” rúzs.

(SK: az alsó ruha.)

Még mindig dolgozatjavítós időszak, sőt, csak most kell igazán belecsapnom a lecsóba. A múlt héten kezdődött bútor-huzavona is tovább folytatódik, ma két könyvszekrény próbál majd felkúszni az emeletre. És minden nap körbejárok a környéken, a macskát szólongatva.

Tényleg nincs semmi új, ráadásul a rajtam lévő cipő is úgy döntött, hogy pillanatragasztó ide vagy oda, ideje beadnia a kulcsot. Ez a hét még nehéz, ez a hét még nehéz.

Na majd a következő.

Heti tanácsadó posztunk következik, hehehe.

Ha nem vagy plus size méret (úgy értem, normális emberi léptékkel mérve, nem a modellvilágéval – ott, bozse moj, még a negyvenes ruhát hordó nők is annak számítanak), ne vegyél plus size ruhákat. Nézőponttól függően látnak majd bennük dilinyósabbnak, rosszabbul öltözöttnek, esetleg még nagyobbnak, mint amilyen vagy. A normális emberi léptékre kitalált plus size ruhák nagyrészt a derekat, a hasat és a csípőt próbálják elkendőzni, tehát ha rendelkezel észlelhető derékkal, egy plus size ruha az egyik lehető legrosszabb választás. Még akkor is, ha a kilós turkálóban háromszáz forintba került, csodálatos nemgyűrődős viszkóz-poliészter anyaga van, és a dán Zay Clothing gyártotta.

Kivétel persze, ha amúgy is az volt vele a szándékod, hogy alapanyagként használd fel. Akkor viszont ne tologasd másfél évig a szekrényedben, irgumburgum.

Most még megmutatom nektek elrettentő példaként, átfutok benne a boltba, ott már szemük sem rebben tőlem, aztán istenúgyse szétvágom.

Ennélfogva tanítani megyek.

Ma újólag felöltöztem házipapagájnak, de ezúttal nem újabb kanapékat fogok becűgölni a zsúfolt lakásba, hanem dolgozatokat javítok a már becűgölt kanapén.

A sajátos póz azért van, nehogy lemaradjatok a csíkos ruhámhoz hordott kockás zokniról. Az enyhén mániás tekintet viszont a dolgozatjavításhoz kötelező.

(SK: a ruha és a pulóverből-kardigán.)

Állítólag így hívják a mai szelet, ami azzal fenyeget, hogy lefújja az embert a lábáról. Nos, én ma is nagy táskával megyek dolgozni, Yvette meg próbálkozzon csak.

(SK: a ruha, a pulóverből-kardigán és a sapka.)

Ma is fel voltam öltözve.

Általánosan pocsék állapotomra való tekintettel felöltöztem házipapagájnak, és felrobbantottam a hajamat meg a lakást. Anyósomék épp kiszuperáltak egy 230 centi hosszú, heverészős oldalrészén 140 centi mély kanapét és egy 170 centi hosszú komódot, azokat passzírozom bele éppen cipőkanállal a már most is túlzsúfolt lakásunkba. Az egész ambiansz egyre kísértetiesebben hasonlít Glassék manhattani kéglijére, mikor épp jönnek a szobafestők és Zooey Frannyt macerálja.

Nem hagyom magam, nem hagyom magam.

(SK: a melegítőgatya.)

Hideg van.

És a következő is meg a következőre következő is, mert jóformán soha nincsenek nemnehéz hetek, de azért most még ehhez képest is ritka mód magam mellé vagyok esve. Nyilvánvalóan elmúlik ez is, mint minden más, a macska megkerül vagy belenyugszunk az eltűnésébe, innen-onnan leesik majd némi kis sikerélmény is, és talán még az íráshoz is lesz kedvem egyszer valamikor, de most a legszívesebben magamra húznám a barlangajtót vagy egy baktatartály tetejét, és kivonnám magam egy időre a forgalomból.

Van valami mélyen elkeserítő abban, amikor az egyetlen motiváló erő a kötelességtudat.

.

A naptár május 10-ét, szombatot mutat, tehát (számomra) jó eséllyel tanítónapot, de technikailag május 2. van, péntek, pénteken pedig nincsenek óráim. Ebben az évben már másodjára csúszom bele abba a sajátos helyzetbe, hogy szombaton éppen amiatt nem kell mennem dolgozni, mert mindenki másnak meg igen. Persze ettől még garantáltan találok magamnak mára tennivalót: akár kezdhetném ennek a szoknyának az átalakításával is.

Ugyan nem azért vezetem ezt a blogot, hogy “így csináld – így ne csináld” tanácsokat osztogassak, valószínűleg szembe is röhögne minden olvasó, ha ezt tenném, de a jelen szoknya az egyik legjobb illusztráció arra, hogy “ne vegyél nagyobb ruhákat, mint amilyenekre szükséged van, nem fogsz tőlük kisebbnek látszani, sőt”. Igaz, eredetileg is csak az anyaga miatt vettem meg – szégyen, de kilós turkálóban járva gyakran előfordul velem, hogy ilyen merényleteket követek el, és alapanyagként tekintek a holmikra, nem pedig ruhadarabokként. Ha darabra mérik, valószínűleg otthagyom, lévén hogy angol számozásban 20-as, én meg 12-est hordok. Emiatt ami voltaképpen a derékrésze lenne, lecsúszik a csípőmre, ezzel pedig egyrészt a szoknya arányai tolódnak el alaposan, másrészt pedig akkora pocakom van benne, hogy csak hűha. Éppen ezért mutatom meg: feleim, a több számmal nagyobb ruhadarabok nem előnyösek. (Mindettől függetlenül a nyár nagy részét nem spagettipántos cuppanatnyi minikben fogom tölteni, hanem a kényelem és a napvédelem érdekében inkább különböző sátorszerű holmikban. És a legkevésbé sem fog érdekelni, mennyire előnyösek.)

Mai tanulságosztás megvolt, szép napot mindenkinek.

(SK: a pulóverből-kardigán.)