Feleim, itt megint az a kérdés, hogy hogyan tovább, pontosabban, hogy van-e tovább.
A “pontosabban hogy” kérdésre könnyű a válasz: van. Már úgy belejöttem ebbe az őtözködős blogolásba, mint úrifiú a pofozkodásba. Tudom, hogy ez nem érv, de ha érv kell hozzá, tessék: az általában vett blogíráshoz már nincs kedvem. Hét éven át írtam egoblogot, de úgy éreztem, lassan már semmi sincs benne, csak nyafogás. Igaz, ebben a blogban is meglehetős mennyiségű nyafogás akad, de legalább vannak hozzá ruhák is. Olyanok, amilyenek, de ruhák. Jobb a nyafogás ruhával, mint ruha nélkül. (Na, ez kissé kétértelműbb lett, mint szándékoztam, de most már benne hagyom, egye fene.) További nyomós érvem is van a folytatásra, mégpedig hogy a családom továbbra is a szélrózsa minden irányába van szétszórva, én meg már feltehetőleg sose növöm ki a telefonundoromat. Így legalább mindig tudják, hogy még megvagyok, csak rám kell nézni.
Az igazi kérdés persze a hogyan tovább. Lenyomtam egy évet úgy, hogy nem vettem semmiféle ruhát, aztán lenyomtam egy második évet azzal, hogy minden hónapban összesen harminc darabot variálgattam összevissza, és csak egy meghatározott anyagi kereten belül vettem bármit. (Oooké, a második év kilencedik hónapjában tartottam egy kéthetes ki-nem-szarja-le-a-szabályokat szünetet, de akkor is.) Biztos ki tudnék találni a harmadik évre is valami tematikus kutyfüttyöt, de egyelőre semmi energiám nincs hozzá. Az új év elvileg már ma elkezdődik, de nekem akkor is le kell adnom tizedikéig egy teljes kötetet, és amíg azt be nem fejezem, nemigen van kapacitásom másirányú kreatív gondolkodásra.
Szóval egyelőre maradjunk annyiban, hogy a blog kap egy újabb évet, speciális tematika és idióta szabályrendszer nincs, azt veszem meg és fel, amire éppen kedvem szottyan, de továbbra is minden nap mást.
Jövőre ismét ugyanitt, lássuk, addig ráunok-e.
