tavasz kategória bejegyzései

Celziuszban. Az időjárásnak roppant sajátos a humorérzéke. Én viszont megint elmentem dolgozatokat íratni.

(Mármint az előző bejegyzésben.)

Ma pirkadatkor nem csak metaforikusan, hanem igazándiból is előkotortam öreg futócipőmet, és kipróbáltam, hogyan néz ki a valóságban a Póra-féle thesaurus-szótár azon szócikke, hogy “lábinai megrogyának”. Hátizé. Nem a jövő héten fogok maratont futni.

Na de aztán persze piac.

Szabadnapot vettem ki a harmincdarabos marhaságból, pedig semmi különös okom nem volt rá, épp csak így szottyant kedvem. Úgyhogy voálá, újabb szörnyeteges lagenlook, ugyan mit tehetnék, ha az effélék szórakoztatnak.

Ha mást nem is, azt elismerhetitek, hogy nem aprózom el.

Plusz a kialvatlanság édes nyomai, az egész éjjel potyogó eső, a macska, aki olyan hangokat ad ki négytől kezdve, mint egy egészen kicsi gumikacsa. És más cukiságok.

Olyan drámai-borongósan festek ezen a képen, mint Shalott kisasszonya, bár ő garantáltan nem hordott dupla tokát, frissen festett répavörös hajat és szívecskemintás téli zoknit.

Fázom, bakker. Más bajom viszont semmi, nyugi.

Tulajdonképpen nekem nem áll jól ez a szín, mert sápaszt, legalábbis ezt olvastam eddig mindenfele, és magam is elhittem, hogy így van, de most elszántam magam arra, hogy ezzel is megpróbálkozzam. Végül is, alapszínem a sápadt, vagy legalábbis eddig még sose sikerült olyan holmit felvennem, amiben pirospozsgásnak és napbarnítottnak láttam volna magam. Akkor meg mit nekem Hekuba.

A bősége, az már más tészta. Elvileg az én méretem, de az az érzésem, másfél darab is beleférne belőlem.

A macskák sagája tovább folytatódik, most már mindkettő szabadon rajcsúrozhat a lakásban, amikor adott a szülői felügyelet – éjszakára azért a biztonság kedvéért most is szeparáljuk őket, és akkor is, amikor nincs ember a házban. Jelenleg ott tartunk, hogy a dögicék leosztották egymás között a csatateret, a földszint Celofáné, az emelet Porceláné. (Igen, így hívjuk őket, nálunk minden macska hülye nevet kap. Az új családtag azzal a leírással érkezett, hogy a felső fogsora csorba, csorbafogú macskát meg hogyan lehetne másként hívni, mint Porcelánnak. A leírás igazát ugyan még nem ellenőriztük le, fene fog olyasvalaki szájába nyúlkálni, akinek nyilvánvalóan elég jó foga van ahhoz, hogy úgy zabáljon, mint egy kisdisznó. Szóval a hivatalos neve ugyan Porcelán, de azért valójában ez egy Poci. Poci és Celó. Nem, nem állítom, hogy normálisak vagyunk.) Persze azért időnként így sem ússzák/ússzuk meg a találkozást, de csak átlagosan napi egy ordítozás-kergetőzés van, ami abszolúte elviselhető.

Tegnap délután végre kiporszívóztam összes termeinket, már három hete csak söprögettem mindenhol, az meg nagyjából annyit ért, mint halottnak a csók. A macskák persze azonnal kollektíve beszartak a porszívótól, pedig Celó kiválóan viseli a turmixgép hangját, Pocit meg az ideiglenes befogadójától egy félkész házból hoztuk el, ahol amúgy éppen flexeltek, fene érti ezt. Mindenesetre mire befejeztem, a macskák különböző bútorok alatt voltak, azután viszont mindketten bekeveredtek a vendégszobába, ahol kimerülten és dekoratívan hevergéltek, az egyik az ágyon, a másik a fotelben, és mindezt másfél órán keresztül, bármiféle agresszív megnyilvánulás nélkül. Kifejezetten büszke voltam rájuk.

Utána persze megint összekaptak valami túlbonyolított területi követelésen, és ordítva kergették meg egymást, de ne legyünk telhetetlenek. Mindenesetre többet fogok porszívózni, ha ez kell a macskák összeszoktatásához. Ilyen nemes cél érdekében bármit.

Egyébként meg persze azért pofáztam most ennyit a macskákról, mert én ma kifejezetten nem megyek élményszámba, például a hajammal is kezdenem kéne valamit, és a mai áutfitem sem valami felemelő. De így legalább láthatjátok, hogy miért kell átalakítanom ezt a pólót. (Nyugi, ez már akkor bele volt kalkulálva, amikor kiturkáltam.)

Minden szombat piaclátogatással kezdődik, kivéve amikor nem.

Énmegmondtam, hogyezerőshónaplesz. A mai izét például sikerült úgy összeválogatnom, hogy az alsó és a felső is mintás, de legalább mind a kettőn ugyanaz a minta van. (Teljességgel véletlen volt, jelzem.) Gyanítom amúgy, hogy a tunikát úgy szét fogom verni majd előbb-utóbb, hogy ihaj.

Úgyhogy most a májuselseje tiszteletére el is vonultam varrogatni.

Amikor a kép készült, még reggel volt, csiripeltek a madarak, reggelit kunyiztak a macskák, én meg nemfriss voltam és nemüde, de legalább harcrakész.

Pedig akkor még nem is tudtam, ősztől milyen tárgyak esnek majd a nyakamba. Mit ne mondjak, szerfölött érdekes lesz. Azóta például még inkább harcrakész vagyok, mint reggel.

A világ jobban teszi, ha reszketni méltóztatik.

Ezt az útvonalat javasolta a Google Maps az egyik oviból a másikba. Ma is kettőben jártam, sejhaj.

Valamiképpen a mai nap lett az a mélypont, amin mindenképpen túl kell lendülni – valójában semmi okom nem volt arra, hogy épp ma következzen be, de egy csapásra nagyon fáradt lettem, nagyon nyűgös és nagyon bizonytalan. A jól bevált paidagógoszi eljárásnak megfelelően persze ezt csak itthonra tartogatom, a férjem még nem ért haza, a macskák pedig le se szarják, szóval annyi, mintha nem is lenne. Mégis: megvisel a folyamatos időjárás-változás, nem tudom kialudni magam (pedig most tényleg érzem, hogy kéne), képtelen vagyok formába hozni a bús fejemet, és még mindig fogalmam sincs arról, mit hoz majd az ősz, például nagy változások várhatók a munkahelyen, nekem meg csak június 30-ig van szerződésem. Kissé úgy érzem magam, mint akit mozsárban törtek apróra, és az a gyanúm, úgy is nézek ki.

Na mindegy, Isten neki, fakereszt, innen még van két és fél hét fékevesztett hisztérikus rohanás, aztán majd csak kialakulnak a dolgok. Akár így, akár úgy.

Ilyen zárófoglalkozások is vannak, bizony.