Ez ma egy teljesen irreális nap, egy szabad péntek. Olyan rég láttam ilyet utoljára, hogy már alig ismerem fel.
Attól még előbb-utóbb fel fogok tápászkodni innen, de mmmmm, csak akkor, amikor akarok.
otthoncsücsü kategória bejegyzései
Adventi dekkolás 2025/4 – Kuckó
Újrahúztam az ágyneműt a Bűnök Barlangja futonján, és igen erős késztetésem van, hogy be is vackoljam magam. Nyugtassatok meg, hogy ilyesmit délután fél hatkor sem teljesen erkölcstelen elkövetni.
Hugónak, az őrgrófnak bezzeg nincsenek efféle skrupulusai, de neki semmivel kapcsolatban nincsenek, úgyhogy az ő véleményére amúgy sem adnék.
13/87 – Húr
A mai napomat stabil oldalfekvésben töltöttem, mert a húrt lehet ugyan feszegetni egy ideig, de aztán egyszer már nem. Mivel a nyafogóruhámat és dögölészőzoknimat, valamint kicsiny és zsúfolt szobámat már rühelletig ismeritek, mostanáig vártam arra, hogy feljöjjön hozzám valamék gyógycica, de azok szartak rám, úgyhogy az imént lementem egy csésze teáért, és lőttem nektek róluk egy fotót arról, amint nekik bezzeg semmi bajuk.
13/85 – Szatyor
Még három hét van hátra a gyakorlati időszakból, de én már leértem valaminek az aljára: amikor munkába kell mennem, munkába megyek, amikor meg nem, csak fekszem az oldalamon, és folyik a nyálam.
Nesztek makkák, akik tegnap éppen a szatyron balhéztak össze, mert miért ne.
13/54 – Szabadpéntek
Ilyen se volt még szeptember eleje óta, úgyhogy ennek örömére csalok egy nagyot: van egy fölös fotóm múlt vasárnapról, amit nem használtam fel még sehová, úgyhogy nesztek.
Most természetesen még afféle itthoni lipityánkában nyomom, és próbálom rávenni magam, hogy kezdjek bele valami rendezésbe vagy takarításba vagy mibe. Mindeközben a makkák további ismerkedős programokat tartanak, esetenként morgással.
Remélhetőleg kialakul majd valamiféle modus vivendi, mert jelenleg azért akad a házban némi stressz…
13/53 – Szabadnap Káoszföldjén
Egy kép többet mond száz szónál, úgyhogy nesztek.
Öreg vagyok én már ehhez.
13/36 – Zongora
Nekem ma rádióban lett volna fellépésem, de kénytelen voltam lemondani, mert a hangom olyan, mint a repedt fazéké, és még mindig rettenetes recsegős köhögéseket szórok a világba. Épp ennek megfelelően is nézek ki, úgyhogy nem kell magyaráznom, miért küldöm be magam helyett Csülök Urat, ő most is faszagányosan fest.
Csülök Úr amúgy szintén nem túl boldog, merthogy be van zárva a nappaliba, a következő órákban ugyanis népek fognak betolongani a pincébe, hogy elfuvarozzanak onnan egy zongorát, amit ideiglenesen szállásoltak el nálunk. Már nem emlékszem, hogy ez tizenöt vagy húsz éve volt, de ezúttal szentül ígérték, hogy ma elviszik. Mingyá. Nemsokára. Szinte azonnal.
(Állítólag a szállítók eltévedtek Szentendrén. De mingyá megérkeznek. Szinte rögtön. Majdnem most.)
13/32 – Komposzt
Eszem ma sincs sok, ami igazán kár, mert holnap már szükségem lesz rá, mivel a levelezős óráimat muszáj lesz megtartanom, és még egy csomó olyan meló van a puttonyomban, amihez nem ártana compos mentis lenni, nem pedig komposzt mentis. Hehe. Hehe.
13/31 – Láncöltés
Ezek a kilátásaim a mai napra, miközben bőségesen fogyasztom a papírzsepiket. Szellemi kapacitásom ugyan nemigen van semmire, de a láncöltéshez nem is kell.
12/363 – Boglyas
Amikor itthoncsücsü napom van is úgy nézek ki, mint aki egy kupac libafos meg egy szénaboglya törvénytelen frigyéből született, most pedig éppen becsámborog a lúdtalpain egy kamion reflektorfényébe.
Jajj, de nagyon nemszeretem feladat ez a tanszékvezetőség.
12/360 – Tápászkodik
Még mindig a helyettes, még mindig az “ezt-meg-ugyan-minek-mutogassam” állapotok. Reggel nyolc óta levelezek orrba-szájba mindenféle hallgatókkal, képzelhetitek, hogy milyen fejem van.
Viszont sikerült időpontot szereznem hétfőre fodrászhoz, és ha ez a kedves szőrös állat kegyeskedik feltápászkodni, akkor az ágyneműt is lecserélem végre.
12/359 – Ismert
Én ugyan fel vagyok öltözve, de csak általatok már untig ismert házimaszogósokba, a pofámon viszont egy lehúzható maszk van, ami azt állítja, hogy koreai szén van benne. Úgy gondolom, ezzel nem óhajt megismerkedni senki. Mármint azzal, ahogyan itt van a pofámon. Hé, még én is majdnem megijedtem, amikor az imént elmentem egy tükör előtt.
Úgyhogy ennek örömére beküldöm az ismert helyettest.
12/353 – Körlet
Mint a mellékelt ábrából is látható, máma nincs szándékomban elhagyni a körletet.
12/343 – Rézsút
Ma szombat van, de én piacra menetel helyett ezt csináltam bűntársammal,
mert hajnalban felvert a szőrös disznó reggeliért, aztán elkövettem a hibát, hogy ránéztem a munkahelyi levelezésemre, és ez azzal a következménnyel járt, hogy fél óra ajvékolás után inkább visszaaludtam hülyeségeket álmodni. A hülyeálmok persze gyönyörűen leképezték öszves problémáimat, úgyhogy töltsetek magatoknak egy kávét vagy limcsit, mindjárt elmesélem.
Szoktam olyat álmodni, hogy egyetemista meg tanár is vagyok egyidejűleg, de ezúttal túlteljesítettem a szokásos penzumot. Egyetemistaként egy kollégiumban laktam, a szobatársam kamaszkorom Ercike barátnője volt, akit nem láttam a valóságban már vagy tíz éve, és most is alternatív színházi előadásokról mesélt nekem nagy lelkesedéssel, mint harmincöt évvel ezelőtt, én pedig most is éppolyan butának és műveletlennek éreztem magam ettől, mint anno. A kollégium egy kilencemeletes monstrum volt, aminek egy Escher-rajongó készíthette a terveit, mert a liftek nem csak fel meg le vitték az embert, de oldalirányba és rézsút is, ergo az ember sose tudta, éppen hol van és merre tart. Amikor végre kikeveredtem ebből a monstre mézes lépből, abban sem volt köszönet, mert egy ismeretlen-ismerős városban kellett navigálnom, ami egyidejűleg volt Esztergom, Budapest meg Koppenhága (miért éppen a Koppenhága? a jószagú mindenit neki, ott még nem is jártam sose). És órára kellett mennem. Olyanra, amit (naná) én tartok. És eltévedtem. És késésben voltam. És előbb ott stresszeltem valahol egy folyó partján, amin csuhaj kis hajócskákat emelgettek át a hídon egy trebuchet-re emlékeztető szerkezettel, aztán bekavarodtam egy lakótelepre, ahol lassan rám sötétedett, és pilinkélni kezdett a hó, én meg tudtam, hogy most már végképp lekéstem az órámat, és még értesíteni sem tudtam erről a diákjaimat, mert nem volt wifim meg mobilnetem. És akkor lenéztem a két karomra, és mind a kettőn előbb az erek kezdtek véraláfutás-lilára váltani, aztán az egész karom, én meg afféle klinikai nyugalommal morfondíroztam azon, hogy akkor ez most üszkösödés vagy mivan, le fog-e esni mind a kettő, vagy csak így maradok világ csúfjára.
És akkor végső kétségbeesésemben rátaláltam egy kocsmára, ami a lakótelep egyik blokkjában volt egy garázsban kialakítva, mert abból sugárzott közel és távol ebben az alkonyati sötétszürke világban az egyetlen barátságos melegsárga fény, amikor pedig bementem az ajtón, a karomról szép lassan visszahúzódott a lilaság, én meg hirtelen rájöttem arra, hogy az az óra, amire olyan kétségbeesetten próbáltam eljutni, csak a jövő héten lesz.
Hát én most ebből az egész zűrzavarból nem fogok tanulságokat levonni, mert az egyetlen, amit levonhatnék, az az, hogy na ugye, minden út a kocsmába vezet, és ott lakik a megoldás, de ez azért nem tűnik igazán szimpatikus tanulságnak, egészségesnek se. Szép hétvégét mindenkinek, aki tartja.
12/342 – Pucc
Délelőtt pucoválok és szövetficnikkel szórakozom, délután meg puccba vágom magam, és elhurcolom a RK-t múzeumba meg vacsorázni, mert az tarthatatlan, hogy itt ülünk egy turistaváros közepén, és legutoljára akkor jártunk a Kovács Margit Múzeumban, amikor Filomélát cipeltük el oda. Akkor ő kilencéves volt, most tizenhat. Tessék kiszámolni.
12/339 – Átmenet
Mivel a világ dugig van olyan dógokkal, amikre semmi ráhatásom, ma inkább olyan dógokkal foglalkozom, amelyeken változtatni tudok, ha átmenetileg is.
Egen, ez egy rendezkedő- és takarítónap.
12/335 – Áfonya
Mivel Csicsóné lányai imádják az áfonyát, a múlt héten mindkét piacra menetelkor alaposan bevásároltunk belőle, és maradt még utánuk a hűtőben annyi, amennyivel elkészíthettem ezt a receptet. A recepttel nem is volt igazából semmi gond (a só mennyiségét kellett volna csak lecsökkenteni egy csipetnyire egy fél teáskanál helyett – bár fene tudja, mostanság túl érzékeny lettem a sóra, mindenből kiérzem), de áfonya helyett következőkor ribizlivel csinálom meg inkább, mert kell ennyi csokihoz valami pikáncs, és ezek az áfonyák nem voltak azok.
Attól még persze megesszük, de valószínűleg valamilyen savanykás lekvárral.
12/334 – Műfű
Ma éppen hálistennek nem kell futkásznom sehová (legalábbis jelen állás szerint, de hosszú még a nap, és csak nyugtával fogjuk dicsérni). Ennélfogva pont úgy is festek, mint aki nem futkászik ma sehová.
Tegnap heroikusan nekifutamodtam a macskamászóka gatyába rázásának, mert biztos voltam benne, ha nem csinálom meg még aznap, amikor beszereztem a szizálkötelet, később egyre nehezebb lesz rávennem magam. Mivel ennek az akciónak egyre kevesebb a sportértéke, nem írok belőle külön eská-bejegyzést se, de azért van rá dokumentáció, bár a nyafogást és vicsorgást nem fotóztam le, még csak az kellett volna.
Jellemző módon amikor összeszedtem hozzá a szajrét, még egészen optimista voltam,
és amikor befejeztem a melót, szintén (lásd a ma reggeli fotót),
de közben azért volt peripeteia bőven. Például amikor kiderült, olyan ergya állapotban vannak szegény kaparóoszlopok, hogy az előre tervezettnél több szizálkötelet kell lebontanom róluk, és persze így nem lesz elég a tizenöt méter friss madzag, amit tegnap szereztem be.
Gondolom, ilyenkor az a logikus lépés, hogy az ember újra begyömöszkölődik Emesébe, és ismét meglátogatja az OBIt további szizálkötelekért*, de én inkább a siránkozást választottam, plusz felpattintottam egy Krusovicét, és nekiláttam gondolkodni.
A gondolkodás eredményeként eszembe jutott, hogy van lent a pincében az “egyszer kelljen, s jó, ha van” kategória keretein belül egy darab műfű vagy mokettszőnyeg vagy mifene, úgyhogy a fenti ábrán agnoszkálható módon azzal tekertem körbe az egyik oszlopot, kétoldalas ragasztószalag, tűzőgép, jóleszaz. Ezt persze majd még monitorozni kell, mert én ugyan bízom Mackó eszében, hogy továbbra is azt fogja kaparni, ami kaparható, de azért egy macska mégiscsak macska, így nem várhatunk tőle lehetetlent.
Ugye.
* Inkább mégsem, ha belegondolok. Két hete Bécsben idéztünk fel a RK-val egy olyan szót, ami tökéletesen leírja a Monarchia működését, ez pedig vala az a szó, hogy “slamperáj”. Meglepő módon ez az én szókincsemben is benne volt valahol az etvasz és a sparhert között, tegnap pedig újólag felidéztük az OBIban, mert a budakalászi OBI tényleg egy marha nagy slamperáj, nem egyéb. Eleve az volt felírva a kötelek mellé, hogy mérd le magadnak, édes gyermekem, de a természetes anyagúakhoz csak ollóval nyúlj, mert a melegvágó tűzveszélyes. Na persze nem volt ott olló. Volt minden szirszar, nagyrészt széjjelhányva meg a polcok alá rugdalva, de olló, az nem. (Mondtam: slamperáj.) Mivel ugyan látványosan mindegyik szizálkötél-vég melegvágóval volt elmetélve, de nekem valamiért mégse akaródzott felgyújtani az OBIt, kemény nyolcperces munkával sikerült kerítenünk egy alkalmazottat, aki odajött segíteni, aztán nekilátott elvágni a kötelet egy papírvágó ollóval, de nem egy naggyal, hanem egy egészen kicsikével.
Minden nap más - mindennap más 