‘További talányok, amiket úgyse tudok megfejteni” kategóriában a mai napra az alábbiak jutottak:
a hajnali fél kettőtől négyig terjedő bősz mosogatás és konyhapucu (ha már úgyis felébredtem, vegyük valami hasznát a hajnalnak, neszpá)
második ébredésem óta a fülemben kikapcsolhatatlanul daloló Kaláka együttes.
Ezt dalolják:
Mivel ezzel nem tudok mit tenni, összekotortam magam, és most lemegyek az ántik piacra, ami valójában zsibi, de drága zsibi. Hé, Szentendrén lakom, ennek következményei vannak.
Még mindig és már megint új meglepetéseket hoz a zélet, én ezek nélkül tök jól ellennék, de nix, ebbe nincs beleszólás. Azt már csak plusz poénként könyveltem el, hogy ma reggel értesültem arról, jövő vasárnapig tantárgyleírást és komplett munkatervet kell készítenem egy tárgyhoz, amit még sose tanítottam, és mivel új cucc a szortimentben, nincs is semmilyen alap, amire ráácsolhatnám a saját pedagógiai kalyibámat.
Na nem baj, az ilyet én általában megoldom. Valószínűleg azért is vágnak a fejemhez ilyen izéket, mert én ezeket megoldom. Ki kéne próbálni, mi van, ha nem oldom meg, hm. Amit viszont nem tudok megoldani, az például az, hogy a RK laptopja tegnap beszart. (Vö. Grafitember örökbecsűje, “Nagyon jó kis laptop ez, de hát beszart.”) Mindehhez mintegy csak plusz fekáliadekor az excrementumtorta tetején, hogy a jövő héten megy Bernbe, és az összes konferenciaesze ezen a laptopon van. A RK nagyon szépen tud ordítani, bár erős a gyanúm, hogy ezt elsősorban itthonra tartogatja, ha vannak itt IRL ismerősei, erősítsenek meg benne. Na hát tegnap annyit üvöltött, mint a nádibika, de nem jutott semmire. Ennélfogva ma reggel elindult hátamon-a-laptopom-szervizt-keresek vándorútra, és én egyedül kódoctam le a piacig.
Nem tudom, mi a lócsicstől vagyok ilyen elmosódott, a fényzőgép is elkezdett megint marháskodni. Ez még úgy hiányzott ebbe a szarviharba. Mindenesetre legalább vettem medvehagymát meg retket meg kecskefirt és krémsajtot is, ez utóbbit aszaltparadicsomos-bazsalikomos változatban. Tudok én élni.
A mai nap persze már hajnali negyed egykor elindult, amikor csak úgy felébredtem két óra alvás után, bajnng, és jobb ötlet híján marinádot csapkodtam össze a ma esti görög csirkéhez, miközben az égen ekkora basz nagy hód volt, ni.
Az ott előtte a nyírfa. Mármint a nyírfából egy részlet, na.
Mi mást mondhatnék még, a karom úgy fest, mint egy illusztráció a “Ritkább-fajta trópusi nyavalyák és azok medicinái” kötetből, írta Krecsmár Teofil med. univ., nyomtattatott özv. Kozárovics Alfonzné nyomdájában, Szentendre, 1910. És ma délután ki akartam menni ácsorogni az oktatásért, de a Jóisten se tudja, mik jönnek még fejünkre addig, szóval ezt egyelőre függőben hagyom.
Március második felében, ha épp nem borús az idő, délután öt körül a legszívesebben csak ülök a szobámban, és nézem, milyen szépen sugárzik be a folyosóablakból a naplemente. Kis öröm és nagy eszképizmus, de akkor is, az enyém.
Mint a mellékelt ábra mutatja, tanítani megyek, és természetesen lesz még rajtam kabát meg táska meg sál, de nem tudtam ellenállni ennek a képnek, milyen egy remek ruhám van nekem, höhh. Kockás. Szolidaritáskockás.
Az éjjel mellesleg megjelent fülem mellett az év első szúnyogja, és én megpróbáltam elhessegetni/leütni, de csak a jobb karomig sikerült elüldöznöm. Az most úgy néz ki, mint egy inverz Túró Rudi, fehér alapon piros pöttyök.
Mámegin idus van, ezúttal pedig szokásos márciusi lekotrom-a-bőrömet-de-tényleg állapotom mellé bepuszilt ez a végtelenbe kúszó hosszított hétvége is – már napok óta úgy érzem, hogy ma is vasárnap van, tegnap is vasárnap volt, holnap is vasárnap lesz. Nem vagyok különösebben oda a vasárnapokért.
Úgyhogy, egyáltalán nem meglepő módon, a tegnapi vasárnapról mai vasárnapra virradó hajnalon fél kettőkor ezt csináltuk mink, Maci, Jessica Fletcher meg én*:
Ja, az ott egy doboz, festés közben. A helyzet azóta nem javult, desőt romlott: kokárdák készülnek
meg tüntetősüti,
és borzasztóan remélem, hogy holnap végre nem vasárnap lesz. Már a hétfővel is kiegyeznék, pedig tulajdonképpen azokért sem vagyok annyira oda.
* Jessicát én hívtam, Maci viszont magától jött, még csak nem is az én két szép szemem miatt, hanem mert a vendégszobában megjelent egy újabb szék. Az a pincéből jött fel, és azzal Tervek vannak, de Maci úgy gondolta, az ő tervei előbbre valóak, és ha van valahol egy új szék, arra neki rá kell ülni, aztán fetrengeni, majd végül elaludni rajta. Hát jó.
Kimegyek a házbul. Hogy megmondjam az őszintét, elsősorban friss levegőért totyogok ki, mielőtt begolyóznék, de afféle alibi gyanánt azt mondogatom, hogy pomponért megyek. (Természetesen lövésem sincs, nyitva van-e a város egyetlen hobbiboltja.)
Helló, vasárnap. Tegnap este elmentünk ismerősökkel vacsizni indiai étterembe, én meg merő kíváncsiságból csirke tikka maszalát kértem, mert tavaly ősszel az volt az egyik nagy gasztronómiai siker az életemben, amikor én magam főztem a nulláról harmincféle fűszer meg mozsarak meg lassúfőző segítségével csirke tikka maszalát, és a népek teljesen oda voltak meg vissza.
Nos, az enyém jobb volt. Attól például nem ment senkinek a hasa, vagy legalábbis nem tudok róla. A helyzet amúgy nem vészes, egy kis tea és pirítós mindent megold. A mai napot úgyis nyafogóruhában szándékoztam átmaszogni, és most minden adott hozzá, pláne a maszala mellékhatásaival, höhö.
Még mindig a dobozokkal vagyunk, mert dobozolni jó.
Fedje a feledés kegyes fátyla, hogyan nézett ki eddig a hálószoba ajtaja melletti rész – káosz volt ott és tohuvabohu, de nagyon. Mostanra viszont végre bevontam-lefestettem a dobozaimat, úgyhogy ideje megmutatni őket.
A Kallax polcban található Tjena dobozok még fehéren érkeztek az Ikeából, én mázoltam le őket a szokásos Unitoppal, mégpedig olyan ravaszul, hogy “kifordítom, befordítom, mégis bunda a bundát” lehet velük játszani, ha egy kis változatosságra vágyom. Nem kellett hozzá más, csak maszkolószalag
meg kétféle színű festék.
Ja, meg idő. Nem a melóhoz, az szivacshengerkével gyorsan ment, hanem a száradáshoz.
Mivel én még nem nézek ki sehogy, és délutánig ebben nem is várható semmilyen változás, a szokásos eljárás keretein belül most is beküldöm helyettesíteni az állatkákat.
Ebben a félévben a keddjeim extrán furák, mert amikor a harmadévesek éppen nincsenek gyakszin, reggel 8:15-től délután négyig nyomom az ipart, amikor meg gyakszin vannak, összesen 2×45 percre ténfergek be 14:30-tól.
Ma épp egy ilyen délutánra beténfergős napom van. Egyesek nyilván úgy gondolnák, ez maga a luxus, de én őszintén bevallom, nem vagyok különösebben oda az efféle délutáni műszakokért.
Továbbra is figyelem-elterelő üzemmódban vagyok, már leveleztem szakdolgozóval, tömködtem mosógépet, pakoltam szekrényben, most meg előrántom a kovászt is. Csak gondolkodni ne kelljen.
Kár, hogy sem a gondolkodás, sem a nem-gondolkodás nem megy parancsszóra.
A lakás mindig is WIP állapotban volt, abban is lesz in aeternum. (WIP= work in progress, vagyis “még készülőben”.) Amikor majdnem két évvel ezelőtt ugyanezzel a címmel írtam egy bejegyzést, már belengettem, hogy át fogom festeni a gombokat, ha megunom.
Nos, megtörtént.
Előbb leszereltem, és dörzspapírral egyenletesre csiszoltam őket, mert a két évvel ezelőtti akció tényleg nem hozott igazán pofás végeredményt. Hja, így jár az ember, amikor aligalig beszáradt olajfestékkel marháskodik.
Ha a trendeknek megfelelően folytattam volna az akciót, valószínűleg átmázolom antikoló kutyfüttyel, aztán rájuk stencilezem, hogy “Boulangerie” meg “P’tit Paris”, megint csiszolok rajtuk egy sort, majd átkenem méhviasszal, esetleg repesztőlakkal.
Nem vagyok egy trendi darab. Hálistennek.
Cserébe továbbra is szeretem mindazt, ami színes és játékos, épp csak egy kis csavarral. Egy kicsikével.
A komód teteje is WIP állapotban van. Az egész hálószoba abban van. Ha jutunk még valamire, informállak.
A “háromba vágtad, édes jó Lajosom?”-nál még nem tartunk, de már rettenetes mennyiségű dobozt hajtogattam össze és/vagy láttam el öntapadós tapétával és festékkel. Mindeközben persze két kézzel táplálom az entrópiát, a macskák legnagyobb örömére.
Vannak azok az idők, amikor egyidejűleg vagyok lusta és nyugtalan, nekem meg éppen megint ilyen idők szakadtak a nyakamba, amikor a tehetetlenséget több mosógépnyi ruha behajigálásával, szekrényrendezéssel, pemzlikkel, szabásmintákkal és kétoldalas ragasztószalagokkal próbálom álcázni.
Több-kevesebb sikerrel. De legalább lesz miről blogolnom.
Teljesen groggy vagyok, még a piacra se mentem le, csak a RK kezébe nyomtam egy darab egyre értéktelenebb papírt, hogy költse zöldségre meg más világi hívságokra. Valószínűleg amúgy kevésbé lennék groggy, ha nem ébredtem volna fél háromkor teljesen virgonc-éberen, természetesen minden ok nélkül, de felébredtem, a fenébe is.
Hát így esett, hogy háromkor már ott álltunk a konyhában én meg Sister Boniface, ő nyomozott, én pedig a döglött banánokat mentettem.
Azt hiszem, a mai nap erősen csökkentett hatásfokú mütymörgéssel fog telni. És ők lesznek a példaképeim:
Megyek dolgozóba, mégpedig teljesen igaziba, terembe és diákok közé, busszal, juhé. Enyhe szépséghiba, hogy a levelezősöknek tartott délutáni maratonról van szó, ami után legközelebb a 19:20-as buszra tudok majd felevickélni, és háromnegyed kilencre haza is érek. Mégis, terembe, diákok közé, juhé.
Már harmadik hete tart a tavaszi félév, de én mégis úgy érzem, hogy csak most kezdődik el, pedig hát amíg a hallgatók nem mentek el gyakszira, két héten át ültem laposra a seggem a Broca-központról, Ellen Key-ről, a kommunikációs helyzetről, az asszimilációról, a mnemotechnikai eljárásokról meg a pedagógus tekintélyi helyzetéről döngicsélve. (Igen, ebben a félévben ilyen dolgokról tanítok, és ez csak ízelítő, lesz itt még minden a mentális lexikonoktól a nemzetiségi óvodákon meg Maria Montessorin át a metaforákig, és még tovább. Ma például a társadalmi mobilitásról meg a státuszcsoportokról meg a szociometriai felmérésekről fogok döngicsélni 5×45 percben. Nagy vagyok és dicső, mi?)
Annyira kell most nekem a tanítás, mint egy falat kenyér, és nem csak azért, mert megfizetnek érte, meg mert tudást adhatok át, hanem azért is, mert semmi más nem tudja úgy istenigazából elterelni a figyelmem a világról, márpedig arra szerintem mindannyian csúfosan rá vagyunk szorulva, hogy valaki vagy valami elterelje a figyelmünket. Persze ilyenkor mindig jön a nehezített pálya, márciusban még normális körülmények között is ideges vagyok és nyugtalan, az álmaim pedig extra hülyék, az éjjel például radioaktív kiskutyákat kellett fürdetnem szkafanderben, ők farkcsóválósan vidámak voltak, én meg nem annyira.
Inkább jöjjön tényleg az emberi tőke elmélete meg a társadalmi rétegződés, még ha ehhez át is kell szelnem felfelé a komplett Dunakanyart, ahol a természet még a lábujjait is ökölbe szorítja ilyenkor, és tényleg csak hetek kérdése, hogy elszabaduljon a tavasz.
Minden nap más - mindennap más 