Szombaton voltam utoljára tanítani, és most még csak szerda van, de már mozog bennem a zsizsik, hogy fussunk neki, verjük szét, rakjuk össze, gyószangyószan. Ilyenkor nagyon határozottan magamra kell szólnom, hogy “Ül! Nyugszik!”, de lehet, hogy még az se fog hatni.
Azon a reggelen Holle anyó felült az ágyában, kirázta a párnacihát, aztán nekilátott poliésztert fosztani.
Hogy a klasszikus viccet idézzem: ez a mese is hogy megváltozott!
Luca-napi kenyerünk. Meglepetésemre ezúttal nem volt velük semmi nagyobb gikszer, pedig azelőtt is gondosan lefotóztam őket, mielőtt bekerültek volna a sütőbe, ott bent ugyanis ordenáré nagy disznóságokat szoktak csinálni. Ezúttal viszont világ csudájára nem tették.
Az új (legújabb, mármint) fényképezőgépemen felfedeztem egy olyan opciót, hogy a csendéletekből artisztikusan behomályozott fotókat csinál, mintha minden egy babaházikóban lenne, és ehhez nekem csak egy gombot kell megnyomnom. Ha nem vagytok vele elégedettek, most szóljatok, mert ez most egy új játék, és az ilyesmit általában addig szoktam játszani, amíg rám nem szólnak.
Minden bizonnyal ennél adventebbet meg dekkolásabbat is el tudtok képzelni, de nekem most épp így jó.
Sok kicsi sokra megy, aszongyák, úgyhogy most gyorsan beblogolom azt a kicsit, amit már hetek óta meg kellett volna csinálnom, de csak ma adódott rá idő.
Én kéremszépen eltörtem a sótartót, ami eleve egy úgynevezett kemping-sótartó volt, valószínűleg még a nyolcvanas-kilencvenes évekből, szép ronda műanyag, a fedele már régen elveszett valahol. Azóta az ablakpárkányon spájzolt sózacskóval bűvészkedem, de ez tarthatatlan volt, mert azért mégiscsak legyünk igényesek legalább annyira, mint egy négytagú család, akik Lada Szamarával utaznak Burgaszba, a csomagtartóban két tucat sertésmájkonzervvel meg fél kiló vegetával, biztos, ami biztos. Szerencsére kifogyott a RK himalájaisó-tartója (igen, így helyes), és az egész környezetemben ez hasonlított leginkább a döglött sótartóra, épp csak ez még ép volt.
Hát akkor uccuneki.
Oh, yeah. Megint a civilizáció részének érzem magam.
Most már csak sót betölt, fedelet visszapofozza a helyére, főz.
Mit mondhatnék, lelkecskéim, innentől csak akkor láttok teljes méretben, ha a1) eljutok fodrászhoz, a2) varrok magamnak valami új házificergő öltözéket, b) elhagyom a körletet, és sapkát teszek a fejemre. Ennélfogva máma nem tudok mást nyújtani, mint a kopott tornacipőmet, a lehordott nyafogóruhámat meg a mai terveimet. Ez utóbbiakhoz az alapanyagok és a hátráltató körülmény is a képen látható, de én optimista vagyok, az efféle körülményeknek ugyanis van lába, négy, és előbb-utóbb távozni fognak azokon a lábakon.
Vasárnap van. Amikor három óra tízkor felriadtam, egy pillanatig ugyan nem tudtam eldönteni, milyen nap van éppen, meg hogy hova kell futnom, mikor és miért, de aztán rájöttem, hogy ma van a galéria napja, és nem kell futnom sehová.
Hiába minden erőfeszítés, új szőnyeg meg új turkálós ágynemű, puha cicák meg pofás naplementék, ráadásnak pedig fél kiló praliné is, kicsit fakócskának érzem ezt a galériát. Végül is, én is elég méla meg nyugtalan vagyok éppen, mert hiába nyafogtam végig az elmúlt heteket, pontosan tudom, mennyire fog hiányozni nemsokára a tanítás, márpedig a jövő félév első óráit március 8-án kell megtartanom, és az még ujuj módon messze van. Nem mintha nem tudnám elfoglalni magam, nekem valahogy sose jön össze, hogy unatkozzam, de hát engem azért tartanak, hogy pofázzak, és most ki kell találnom valamit nempofázás esetére, hogy ne csak tengjek a világba bele.
A félév utolsó tancsinapját fél ötös felkuvikolással ünnepeltem, majd miután a macskák kibugizták a kajájukat, és én visszaaludtam hat körül (megtehettem, ma csak 11-kor kell indulnom), olyan félévzáró hülyeálmaim voltak, hogy a fal adta a másikat. A jelenlegi és volt munkahelyem, az ELTE Pesti Barnabás utcai épülkete és egy pláza keverékében bolyongtam, mindegyikből a lehető legrosszabb elemek voltak benne, romos termek egy olyan épületben, ahol a jobb- és balszárny között az ötödiken nincs összeköttetés, ezért le kell kutyagolni a túlcsicsázott auláig, ahol úgy csúszik a műmárvány, mint a bagolyszar. Az órám első felét olyanoknak tartottam meg, akiknek nem kellett volna ott lennie, a második fele előtti szünet meg negyven percre nyúlt ki, mert eltévedtem, és (jaj, jaj, jaj) valójában abban reménykedtem, hogy a második felére nem is ér vissza senki, de neeem, annyian voltak, hogy verték le egymást. És nem működött a pendrájv. Mire találtam valakit, aki megoldotta a technikai problémát, bejött egy valamikori kollégám (istenbizony nem tudom, él-e még egyáltalán), aki átkérte a diákokat magához, mert jegyet kellett beírnia nekik, és én elengedtem őket, aztán megint eltévedtem, mire pedig visszakeveredtem valahogy a termemhez, a diákok eltűntek, cserébe mémeket tettek fel rólam kazalszám a netre. Oá, oá.
Ennél csak jobb lesz. Ugye? UGYE?
Kerek tízes, kerek százas, kerek világ, a zoknimon meg a kabátomon-sapkámon is kerekek, hát nem fasza ez, kéremszépen?
A magam naivitásában ugyan azt hittem, hogy ez a mai nap már épp eléggé gajrament (fél négy óta fent ketyegek, mosás, vasalás, kenyérsütés, anyámkínja, most pedig betotyogok kettő darab hallgatóért), de a világ azt mondta, höhö, fogd meg a söröm. Amikor felvettem volna a kis virágos bakancsomat, levált a talpa. De majdnem az egész.
Most azzal vigasztalom magam, hogy legalább nem odaki történt velem ez a csúfság a zuhogó esőben. Az még külön boldoggá tett volna.
Ma rektori szünet van, tehát nemdógozó nap, így az a nagyívű tervem, hogy a nagytakarítás újabb elhanyagolt területeit támadom meg, és ez fontos ugyan, de kevéssé látványos. Hát érdekel titeket a hűtő kipucolása meg lakástextil-mosás több gépnyi mennyiségben? Ugye hogy nem.
Inkább beküldöm Pocit, aki épp azt demonstrálja, hogy a szőnyegpucolás is elég undi feladat, de a végeredmény igen tetszetős.
Hazahoztam az irodámból a rókicát. Most itt ülünk a futonomon, és jegyeket írunk be, hogy túl legyünk rajta. Ha ez nem adventi készülődés, hát semmise.
Tegnap a zuháréban a buszmegálló felé caplatva döbbentem rá arra, hogy ebben a szorgalmi időszakban nem kell többé nyolckor indulnom, hurrá. Amikor megjött a busz, elsőre azt hittem, nem látok jól, mert a sofőr mikulásjelmezben volt, desőt vattaszakállal. És én mindehhez úgy néztem ki, mint aki egész éjjel ajándékokat csomagolt az Északi-Sarkon. Lányos zavaromban nem is tudtam kinyögni mást, mint hogy “Ho-ho-ho-hó… izé, jó reggelt kívánok, esztergombéketérigkérekegyjegyet”. És a jegyhez kaptam egy szaloncukrot is! Ho-ho-ho-hó.
Ma én is osztok jegyet, afféle előrehozott vizsga keretein belül. A vizsgamanókat majd jövő héten aktivizálom, ma szóbeli lesz. Ennek örömére különös műgonddal pintyöltem ki magam, mert ezeknek a lánykáknak legalább fele többet tud már most a műszempillákról meg effélékről, mint én valaha is fogok. Nyilván éppen tegnap este kezdett kinőni az arcomból néhány gonosz ikertestvérem, mert ez a minimum.
Ami a pintyölést illeti, a buszravárások negyedóráit én mindig igen sikeresen használom ki, úgyhogy frissítettem a szemceruza-parkomat, minekutána a készlet háromnegyede beszáradt használatlanság mián. Na de most.
Ja, továbbra is sóher vagyok és egysíkú.
A mai időjárással folytatott párbeszédem abban kulminált, hogy “Tudod mit, bmeg, ha te úgy, én is úgy”. Hét ötvenkor vakuval készíteni fotót, ojdeszép.
Viszek magammal hatvan darab csokicsókot. Hadd legyen másnak jobb, mint nekem.
Hiszitek vagy sem, életemben először használok gluténmentes lisztet. A családban senkinek nincs gondja a gluténnal, de a hallgatóim közül néhánynak igen, és én holnap be akarok vinni a dógozóba egy nagy doboz sütit.
Természetesen csokicsókot, mi mást.
(Jóval később) Nna.
Ma is nyugodtan szólíthattok Csalavérnek, mert csak délután kúszom el masszázsra, egyébként továbbra is a lakást redvázom meg dolgozatokat és vizsgakérdéseket készítek elő, ha már ilyen csudálatosan szájbavert félévvel örvendeztetett meg a sors. Tegnap viszont két pucolászás között eltotyogtam a nagybótig csirkecombért, mivel a lehető legrendesebb feleség módjára vacsorával akartam fogadni ezt a világcsavargót, és ha már úgyis fel kellett öltöznöm, lőttem magamról egy képet. Szóval fotó is van, hétfő is van, hajrá.
Az agyamban amúgy megint körmérkőzést rendeznek a kreatív ötletek, úgyhogy még ugyan lövésem sincs, mi fog megvalósulni belőlük, de minimum március elejéig be tudnám táblázni magam, ha úgy adódik. Van rá esély, hogy úgy fog adódni…
Vasárnap van, a szőrös disznók megkapták a reggelijüket, úgyhogy jöhet a galéria. Ezúttal is van benne minden szép nagy összevisszaságban: sárkánygyár a 307-es teremben, szőnyegpucolási pillanatkép, séta közben lekapott apróságok, makka, adventi koszorú, a tizenkettedik számú párnahuzat készülése a 880-as buszon, de még az is, amikor színes gombokkal illusztráltam a diákjaimnak, hogyan fest a frontális tevékenységszervezés az óvodában.
Most viszont lehet, hogy visszadőlök egy kicsit, mert éjjel egykor fejeztem be a harmadik számú szőnyeg szőrtelenítését, és ma úgyis vasárnap van.
Ha kevésbé viszolyognék a szfinxmacskáktól, és kevésbé vonzódnék a mentett, nagyszemű, fehércirmosszürke, extraszőrös keverékekhez, akkor nem kéne ilyenekkel szembesülnöm. Ez itt csak két párna, egy fotel, valamint a macskamászóka termése.
Most fogok nekiesni a szőnyegnek. Drukkolást bármekkora mennyiségben fogadok.
Kiegészítés este, fél nappal és átok sok vakarászással később: ez jött le a szőnyeg színéről,
ez meg a visszájáról:
Egészen pontosan tudom, mit érezhetett Sziszifusz, amikor az a rohadt szikla megint legurult a hegyoldalon. Ezek a szőrös disznók ugyanis, mondanom sem kell, újra fogják termelni. Szerintem itt már erre készülnek:
Szólítsatok csak nyugodtan Csilicsali Csalavári Csalavérnak. Én ma az orromat se dugom ki a házból, hacsak nem ég, de van egy elfekvő közöletlen önfotóm a közelmúltból, úgyhogy tessék.
Igen, ma szombat van, igen, piacnap. Rákérdeztem a Repülő Kutatóra messengeren (még mindig Bécsben van), hogy kell-e valami a piacról, de ő azt se válaszolta, bújjseggembe, úgyhogy truccból sem megyek piacolni, hehehe. Itthon bent jó meleg van plusz ordenáré kosz és rendetlenség, nekem meg végre nem kell rohannom máma sehová. El se hiszem, hej. Takarítás, takarííítás, jajdejó. (Igen, ennyire kivagyok, hogy már annak is örülök, kivételesen ráérek porszikázni.)
A jelen félévnek (is) egyetlen funkcióját tudom megtippelni ebben a pillanatban, Alláh ezzel teszi próbára az igazhitűeket. Szerintem megegyezhetnénk abban, hogy én elbuktam, lehet tovább menni másokat baszkurálni, hogy növesztenéd hosszúra a saját szakálladat. Kevéssel ezelőtt volt egy csendes hisztériában töltött negyedórám, amíg azt se tudtam, bemehetek-e jövő szombaton az épületbe megtartani az utolsó levelezős óráimat ebben a félévben, vagy akkor már be lesz zárva a komplett kóceráj. A negyedóra végére amúgy kiderült, hogy bemehetek, de ne tessék engemet bántani ilyenekkel, már most is inkább behevernék nyávogva ezek mellé a szőrös privilegizáltak mellé.
Nix beheverés, megyek dógozóba. Ötféle hímzőcérna van nálam, háromszáz gomb, egy méter tépőzár és egy maréknyi ragtapasz. Vajon akarjátok-e tudni ti eztetet.
 | mák - 13/238 – Bökdös |
 | magyaroramegminden - 13/238 – Bökdös |
| mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
Minden nap más - mindennap más 