A hajam megmosva, felrobbantva, a november közepi időjárásnak (höhö) megfelelő könnyű kardigán bevetésen, táskámban ott az ernyő meg a térkép. Megyek, megtámadom a Sant’ Ambrogio környékét, mert ott még úgyse voltam.
eská kategória bejegyzései
11/75 – Passzol
Most éppen nem esik, úgyhogy megint világgá megyek, sálálá. Azt ugyan nem tudom, merre, de van nálam térkép, és én itt eddig még nem vesztem el. Eltévedni, az más tészta, azt a buszról leszállás után fél perccel is tudok, de elveszni, arra még nem volt példa.
Mindehhez nyilván a hülyeturista öltözékemet és a hozzá passzoló firenzei hülyeturista arckifejezést hordom. Kék harisnyával.
Eská 11/13 – Ború ellen derű
A nyavalyás ködre és szitálásra adott válaszaim nem túl bonyolultak, csokit eszem és teát iszom, valamint belecsavartam magam a rókás pokróckámba. Ja, meg beblogolom a múltkor beharangozott virágocskás merényletet.
Ha valaki belép a verandánkra, jelenleg ezzel találja szembe magát.
Az ott lent balra Macinak a cicafüve. Már érkezésünk után néhány nappal felfedeztük a legközelebbi állateledel-boltot, ami alig másfél kilométerre van innen, és onnan hoztam ma széles hátamon szárazpapit, nedves papit meg újabb tálka cicafüvet. Mindenesetre a kezdetekben ott azon az asztalkán nem volt semmi, amíg az első kertkirándulás közben össze nem gyűjtöttem dekorációs céllal egy csomó ágat.
Azt talán mondanom sem kell, hogy nem csak a száraz ágakat virágoztam fel Zajos Tücsök segédletével, de az asztalkán lévő kerek terítőt is én ütöttem össze. Mégpedig, hiszitek vagy sem, három sort és a lezáró cakkokat leszámítva, amiket már itt adtam hozzá, az egészet útközben horgoltam meg, amíg Emese elhozott minket Szentendréről Firenzébe.
Bizonyítékom is van rá, hejj.
Ez itt én vagyok Emese hátsó ülésén, balra lent Tökösboci hordozójával. Középen meg a Terítő, ami ekkor még csak kábé annyi volt, hogy Ter.
A felvirágozott ágakat biztosan itt hagyom, a terítőről még nem döntöttem, de feltehetőleg azt is. (Igen, így hagyok én magam után nyomokat a világban.)
11/74 – Konstans
A világban vannak olyan állandóságok, amelyek megakadályozzák, hogy a valóság szövete szétszakadjon, és mindannyian kiessünk valahol a realitás likain, vagy valahogy ilyenformán. Mindehhez az állandóság-kupachoz a magam részéről azzal tudok hozzájárulni, hogy bármilyen faszányos helyre vessen a sorsom, mindenképpen eljön egy olyan novemberi nap, amikor bánatos csepergés van, és 96%-os páratartalom, én pedig nem és nem és nem akarok kimászni a házból, de muszáj, mert elfogyott a tej.
11/73 – Szüret
Ez egy olyan hét volt, amikor hun az oldalamon döglöttem, és közben új horgolásmintát tanultam, meg a régi horgolásokat buzgeráltam, hol pedig húszfokos emelkedőkön döngettem fel-alá Fiesoléban. Közben pedig hol derű volt, hol ború, hol meg egyenest zápor és szivárvány. Az első képtől vagyok a legboldogabb, ugyanis azt már tudtam elméletben, hogyan szüretelik az olajbogyót, de most láttam is élőben, váu. Galéria!
11/72 – Márton és a mosás
Márton-nap van, amikor a babona szerint zabálni kell, ámde nem szabad mosni. Mondhatni, egy-nullra állunk, mert ugyan a vendégeink torokgondok miatt lemondták a villásreggelit, de ez nem gátolt meg minket abban a Repülő Kutatóval, hogy édes kettesben megtartsuk, legfeljebb kevesebb felhajtással.
A kajákról bármikor szívesen adok felvilágosítást, ha érdekel.
Mosni viszont muszáj, és itt a művésztelepen valamilyen okból hétvégeken javallott, a RK legalábbis ezt vette ki abból, amit beköltözésekor magyaráztak, ilyenkor ugyanis olcsóbb a víz meg az áram vagy mittomén. Az is lehet, hogy félreértette az egészet, és én most emiatt mosom el a jólétet, gazdagságot és az összes többi hóbelevancot a jövő évre, de mosni necesse est, két gépnyi szennyest hurcoltam be a fészerbe, ahol a mosógép lakik.
Egyúttal ez az oka annak is, hogy nem kaptok rólam fotót, mert a napelemes szárítógépem pont ott szoktam felverni, ahol a szelfijeimet lövöm magamról.
Amúgy persze fel vagyok öltözve, és természetesen új merényleteken dolgozom,
amíg a RK egy hasonszőrű akárkivel randizik, aki Rómából ugrott át megbeszélni vele valamit.
Délután amúgy lehet, hogy elmegyek járni egyet csak úgy, de még nem járt le a második töltet a fészerben, úgyhogy addig is elvagyok itt, mint a befőtt. Libabefőtt, hogy a Márton-napnak is megadjuk a magáét.
11/71 – Szita-szita péntek
A mai napban megint az a leitmotiv, hogy jön Pamela takarítani, én meg közben arra vigyázok, ne fusson világgá Massimiliano, a Töketlen. Alapvetően amúgy nincs neki futhatnékja, de ma például egy mókus vágtatott végig az udvarunkon, és a szőlősben is mindenféle perfid madarak ordítoznak egymással a giliszta felháborítóan magas áráról, szóval jobb félni, mint megijedni, egy macska optimizmusa mindig nagyobb még a seggénél is, pedig ő abban sem áll rosszul.
A cirmos legalább ma még nem járt erre, a múltkori negligálás csak egyszeri alkalom lehetett, mert tegnap ismét üvöltöttek egymásra a veranda ablakán keresztül, és Maci tényleg rettenetes módon képes ordítani. Erre eddig nem volt példa, persze az is igaz, hogy eddig nem dugták oda az ablakához az orrukat mindenféle gyanús cirmos macskák.
Hát ezek mennek itt meg a bárányfelhők,
bár azok most inkább juhok, nagyon esőre áll az ég pofája.
A tegnap esti vacsorával kapcsolatban viszont szeretnék mindenkit megnyugtatni, aki úgy gondolja, fene az én jódolgomat, hogy az antipasti elég kellemes volt, de utána a világ legszárazabb, faszénen briketté varázsolt csirkemellét ettem meg egy marék ződ levéllel, és ezek után még haza is kellett másznunk az esőben a toszkán dombokon keresztül.
Holnapra viszont vendégeket várunk villásreggelire, szóval lesz itt még érdekesség dosztig.
11/70 – Grappa
Gondolom, a virágocskás hűtőmágnesek elfedték kissé a tényt, hogy ma még asse blogoltam be, mi van rajtam. Nos, a délelőttöt nyafogóruhában lébecoltam át, mert estére kell kivágnom a magas cét, már amennyire ez jelenleg éppen telik tőlem. Nédda.
Mindehhez még valószínűleg előkotrok egy sálat is az időjárásra való tekintettel, de én kérem vacsorára vagyok hivatalos. San Domenicóba, ami ugyebár a hegyen túl van. Gyalogláb. Setétben. A RK konferenciahaverjaival, akik úgyszintén repülő kutatók, fejenként legalább öt kötettel per kopf, a szélrózsa minden irányából összevissza.
Aztán meg itt vagyok én, aki amúgy kinevezett főiskolai tanár vagyok és szakfelelős egy ún. vezető magyar egyetemen, PhD fokozatom van irodalomtudományból, ahhoz kapcsolódóan a három vagy négy legjelentősebb szakértő között vagyok egy közepesen obskúrus témában, saját polgári nevem alatt három kötettel rendelkezem, valamint több alkalommal is publikáltam verseket és szellemes esszéket olyan kicsinke folyóiratokban, mint például az Élet És Irodalom meg a Korunk. A délelőttöt viszont csüdig horgolófonalakban gázolva töltöttem egy firenzei erdőszéli kulipintyóban, koreai krimisorozatokat vizonálva, miközben menstruációs görcsök csikarták a jonhomat.
Még beküldök a kontyom alá egy löket grappát a miheztartás végett, aztán nekigyürkőzöm a terepsétának, aminek a végén a témáiktól felajzott történészek és Chianina marhából nyesett T-bone sztékek várnak, remélhetőleg további grappákkal. A telefonomon ugyan van lámpa (hé, a Nokia a legkeservesebb nordikus telekre is készült, egy ehhez hasonló telefon fényénél fél tucatnyi erasmusos vendégtanarat levittem egyszer egy tóparti szaunától Turku-külsőig), de azért viszek magammal egy ledes rénszarvast is a világítás végett. Merthogy nyilván azt is hoztam magammal ide, a reneszánsz bölcsőjébe és a tizenakárhány fokos kaptatók közé.
Ez a világ irgalmatlanul hülye hely, na.
Eská 11/12 – Zajos Tücsök és a virágok
Helyszűke és reális megfontolások miatt nem hoztam magammal sem Eriket (ezt sajnálom kissé), sem Bélát (valljuk be, addig jó, amíg ez így esett), ámde itt van Zajos Tücsök, ami a ragasztópisztolyom. A múltkor mutogattam nektek azt is, az énfajta hörcsögöcskék milyen virágokat horgolnak a fonalmaradékok maradékainak maradékaiból – nyilván behajintottam pár maréknyit a hobbiszatyromba is, hátha meg tudok szabadulni tőlük. Adjuk hozzá még azt, hogy a La Casinában van egy hűtő, én pedig megtaláltam az egyeurós boltot, ahol hűtőmágneseket is tartanak, és már itt tartunk, ni.
Negyedórával később meg itt:
Ha már előkotortam Zajos Tücsköt, a többi virágot is felapplikáltam hirtelen, de ezt egy következő bejegyzésre tartogatom, mert ott azon a helyszínen több merényletet is elkövettem…
11/69 – Mérsékelt
Minél naposabb a reggel, annál nehezebb önfotózni, hívjuk ezt talán a firenzei paradoxonnak. A maiba még bele is kellett vakuznom, mert anélkül csak a napsugarak játéka látszott belőlem, és így is ez lett a legjobb, amit sikerült összehoznom.
Ránézésre elég fickósnak és harcrakésznek látszom, de ez a legkevésbé sem igaz, a belső részeimet pl. nem akarnám megtekinteni, ott most borzasztó dolgok zajlanak. Ma viszont muszáj kidöngetnem a házból, egyrészt mert betétre van szükségem (pfuj), másrészt pedig a RK rettenetesen belelkesedett attól, hogy én viszonylag kevés nyígással és zokszóval hajlandó voltam felkúszni Fiesole tetejére, úgyhogy a nyuszikás vicc szellemében ma is oda megyünk, de ezúttal az egyetem épületeit akarja megmutogatni nekem a franciaparkkal meg egyéb izékkel, ha már úgyis ilyen szép időnk van. Én ugyan ezt most csak mérsékelt lelkesedéssel bírom abszolválni, de pofám lapos, a kihasználható lehetőségeket akkor kell fülön ragadni, amikor ott vannak, meg különben is, professzorfeleségnek lenni bizonyos kötelezettségekkel jár. (Itt most minden kedves olvasót felhatalmazom, hogy kiröhögjön.)
A fényzőgépemet nyilván viszem, úgyhogy valószínűleg újabb csodálnivalókkal foglak megörvendeztetni titeket, hát nem vagyok én marha jó fej, ugye hogy igen.
11/68 – Gázol
Tegnap végül nagy sikerrel renováltam a pipirost, aztán olyan szépen sütött a nap, hogy elmentem kószálni meg boltba.
Képet abból a megfontolásból csináltam, hogy egyszer kelljen, s jó, ha van. Mintha csak sejtettem volna, hogy mára (két és fél hónapnyi reményteli szünet után) megint átgázol rajtam a nagy anyatermészet, én meg stabil oldalfekvésben, teán és fájdalomcsillapítón fogom majd tölteni a napom nagy részét. Ja, meg csokin. Egy komplett cipősdoboznyi csokit hoztunk magunkkal, és még alig ettünk belőle, vehehe.
Azért, ha beüt az ibubéta, valószínűleg belefér majd némi lakásban matatás is. Vacsorát mindenképpen csinálok ennek a munkás embernek, másként mi hasznom vagyon ebben a világban, ugye.
11/67 – Rejtőszín
Ma csak a tegnapi szélfútta-napverte-mászkálós magamat fogom prezentálni,
mert a jelen realitásában már három órája azon győzködöm magam, hogy hajat kéne festeni.
Mindeközben Tökösboci és Signor Soriano átléptek a bőgés és ordítás fázisából a “meh” állapotába, mint a mellékelt ábra is mutatja.
Ha nem vennétek észre a cirmost, ne lepődjetek meg, remek rejtőszíne van.
Hja, nekem is valami remek rejtőszínt kellett volna választanom, nem ezt a pipirost. Ez ugyanis legutóbb több mint egy hónapja volt mázolva, és azóta lenőtt.
Grr, szedd össze magad, Ofélia, abban az országban vagy éppen, ahol a Covid alatt hirtelen megnőtt a hajfestékek forgalma, mert a népek nem tudtak elmenni fodrászhoz, de azért úgy gondolták, az igénytelenségnek is van határa.
11/66 – Cantuccini
Lugasban szárított ruhák, gránátalmafák az utcában és gombák a kertben, színes üvegből készült installáció az alkotóház mögött, Vespa a belvárosban, az asztalkánkon pedig horgolás meg cantuccini. Nem rossz ez, na.
Na persze ezen a hajnalon is zuháré volt, és Massimiliano, il Principe di Palmerino, ditto Idiota 3:50-kor kezdett el fel-alá mászkálni a hajamon. Óbégatva. Azóta kapott enni, az eső pedig elállt, szóval most megint nyugivan. Remélem, ez kitart egy ideig, ma délelőtt ugyanis át akartunk kúszni Fiesoléba, mert állítólag minden hónap első vasárnapján bolhapiac van a Piazza Minón, és én lenni kíváncsi.
Ha összejön, nyilván beszámolót is kaptok.
11/65 – Ciarán
Az írekkel csak a baj van, mondta viccből a RK, amikor értesültünk Ciaránról, én viszont kiegészíteném arra, hogy főként az ír férfiakkal van baj, tegnap Kenneth Branagh például meglehetőst felcseszte az agyam. Sőt, hozzáteszem, bárha csak az ír férfiakkal lenne gond, de azokkal is baj van, akik repülnek meg kutatnak*, meg persze a szőrösökkel is, akiknek már töke sincs**. Na de nézzük előbb Ciaránt.
Amióta itt vagyok, lényegében nem múlt el nap eső nélkül, és már kezdek egészen jól belejönni abba, hogy reggeltől estig tizenötször változik meg az időjárás, úgyhogy a tegnapelőtt esti vihart egyszerűen úgy tekintettem, hogy ilyen a toszkán november, most mit csináljak vele, ez van. Mint kiderült, ez marhára nem igaz, ezt a mostani felvonást speciel Ciaránnak hívják, és nekem a hírekből kellett megtudnom, hogy még neve is van. Meg halálos áldozatai Toszkánában, jaj. Úgyhogy a tegnapi napon én is meg a RK is felhívtuk külön-külön a saját anyáinkat, hogy megnyugtassuk őket, itt nálunk minden a legokébban oké, a kulipintyó áll, mint katiban a gyerek, a környező fákról csak olyasmi törött le, ami már el van korhadva, az is csak kicsike darabokban, meg egyébként is dombon lakunk, és otthon évi három ilyen viharon szoktunk átesni. Vagy ő rajtunk. Az én anyámról tudnivaló, hogy sokat aggódik miattunk, szóval abban nem volt semmi extra, hogy felhívtam, de anyósomnak csak most nőtt ki ez a tulajdonsága, amióta mindhárman itt pocolunk Firenzében a szőrössel, és én ezt roppant érdekesnek találom, mert miközben a kisfia a világot járja, maximum annyit szokott kérdezni tőlem, mit tudok arról, eszik-e rendesen a gyerek. Ehhez képest most afféle igazi jiddise máme módjára folyton kérdezget minket arról, nem hideg-e az idő, eszünk-e egyáltalán húst***, működik-e a fűtés, meg nem mosott-e ki minket valami az ürgelyukunkból. Én a magam naivitásában úgy gondoltam, hogy kevesebbet kell aggódni miattunk, amikor hárman vagyunk kupacban, de a jelek szerint nem, az aggódás mértéke egyenesen arányos a távollévő családtagok számával.
Annyira egyébként tényleg nem volt rémes a dolog, tegnap délelőtt-délben például gyönyörűen sütött a nap, mint a mellékelt ábra mutatja.
Percre pontosan fél órával a kép elkészülte után már jég esett, és a szél megpróbálta leszedni a La Casina tetejét.
Hát így vagyunk mink itt ebben a vircsaftban, és én ugyan még jelenleg pizsiben iszom a harmadik kávémat, de előbb-utóbb felöltözünk, és elmegyünk bevásárolni, mert fogyóban van a tej, tojás és hagyma, mi viszont továbbra is szeretünk főzni.
* Ma hajnalban 4:12-kor ébredtem arra, hogy ez a marha ordít mellettem egyet álmában. Mint kiderült, azt álmodta, hogy egy vonaton voltunk, ami egy folyóban haladt, a vagonunk lekapcsolódott a mozdonyról, és ott maradt a sodrásban, törölközőkkel kellett eltorlaszolni az ajtóréseket, mert a küszöb felett be akart törni a víz, és végül ránk esett a vagon hátsó fala, ami egyébként egy gardróbszekrény volt, vagy mi. Ezek után szinte azonnal visszaaludt. Én nem. Én ilyenkor már nem tudok, dögvész és lépfene. Természetesen ebben a pillanatban
** a szőrös is megérkezett, és rögtön azt akarta tudni, hol a kaja. Ennélfogva most mind a ketten elégedetten és telezabáltan húzzák a lóbőrt, én meg itt ülök a kanapén, kialvatlan vagyok, és nyűgös.
*** Ezt már tényleg nem értem, a sógornőm afféle on-off vegetariánus, néha éveken át sem eszik húst, és még életben van, szóval anyósom igazán megszokhatta volna az ilyesmit. Mi amúgy eszünk húst, csak most itt éppen nem túl sokat, nem tudom, miért. Hiányozni nem hiányzik.
11/64 – Bejár
Nyilván minden öröm meghozza az ő kaján és keserű gyimilcsit, nekem például a tegnapi kószálás közben kinőtt a talpamra egy igen kellemetlen hólyag. Ebben nincs semmi extra, az alattam lévő röhejesen érzékeny bébilábaksz előbb-utóbb fel szoktak lázadni. Én ugyan finom és kulturált módon azt szoktam mondani ezeknek a lábaksznak, hogy kussolszgeci, de azért általában ők nyernek.
Oh well. Ma amúgy is itthoncsücsü napot terveztem, mert a “kisadagos Firenze” koncepció a jelek szerint úgy működik legjobban, ha napjaim felét a La Casinában töltöm, másik felét odakint az urbánus vadonban, meg különben is ma délelőtt jön Pamela, és nekem ehhez itthon kell lennem, hogy Massimiliano, a Kajla felügyelet alatt legyen.
Ja igen, Pamela. Amikor beköltöztünk, még nem tudtam róla, de a RK sem, hogy a La Casinához jár takarítónő is, aki heti egyszer meggondozza a szanitereket és felületeket a konyhában-fürdőben, elviszi a szemetet, azonfelül felporszívóz és felmos. Emellett lecseréli a törülközőket, és lecserélné az ágyneműt is, ha nem hoztam volna magammal magánkészletet. Nos, ő Pamela. Nem tudom, mivel szolgáltunk rá erre az egészre, de nem baj, úgyis meglesz ennek a böjtje, amikor visszatérek majd koszos palotánkba, ahol egész télen boldogan tobzódhat az entrópia. Mindenesetre most ettől kifejezetten úgy érzem magam, mintha a száz évvel ezelőtti brit birodalom része lennék. Hé, de tényleg, mi a francot érezhetnék mást, egy angol írónő villája melletti kulipintyóban lopom a napot a firenzei dombokon. Személyzettel. És van egy hobbiszatyrom. Hogy az egész még kínosabb-viccesebb legyen, Kátya barátnőm hongkongi történeteiben gyakran előfordultak epizódszereplőként a filipina bejárónők, akikkel ugyanazon a folyosón lakozott egy kaptárban, erre meg én eljövök Firenzébe, és lesz hirtelen egy filipina bejárónőm. Tényleg az. Olasz filipina.
Majd ha teljesen belehülyülök a jóba, úgy fogadom Pamelát, hogy az egyik kezemben festőecset lesz, a másikban egy pohár gintonik, nyakamban harminckét nyaklánc, arcomon pedig révült artisztikum. Elképzeltétek?
Nem mintha a valóság kevésbé röhejesen festene.
Ezt a RK lőtte rólunk tegnapelőtt, és nem akartam, hogy kárbavesszen, túl jó fotó ahhoz.
11/63 – Kijelentés
Ma van a 102. születésnapja annak a nagyanyámnak, aki ha most meglátna engem, rögtön azt mondaná, “hogy nézel ki, fijam”, és ez nem kérdés lenne, hanem kijelentés. Természetesen hiába is mondanám erre, hogy itt mászkálok Firenzében, és 18 fok van november másodikán, szóval úgy nézek ki, ahogy akarok, mert arra csak legyintene.
Az égen természetesen nem nagyanyámat monitorozom, hanem az időjárást, ami korán reggel még ilyen volt,
de láttam én már karón varjút, mint ugyanez a nagyanyám mondaná.
A mai napra azt irányoztam elő, hogy átmegyek a Ponte Vecchión. Tudom, hogy ez nem nagy terv, de ezúttal is a másik irányból fogok közelíteni, és a túlparton utcaművészetet fogok fotózni halomszám, amíg eljutok a Ponte alla Carraiatól a Vecchióig. Aztán persze beblogolom.
Ja, meg a buszokról is fogok írni, mert az is elég vicces.
11/62 – Dózis
Ma úgy gondoltam, nem megyek sehová, cserébe hajat mostam.
Mindemellett a hozzávetőleges irányban, amerrefelé nézek, ez látható,
és amikor ilyen kinézete van az égnek, azt ki kellene használni.
Oh well. A tegnapi napot végigmászkáltam, és ezalatt sikerült realizálnom, hogy ez a város számomra csak kis dózisokban fogyasztható, akkor is laaassan. Hadd mutatom be például, mikor jutottam legközelebb a Ponte Vecchióhoz
és a Signoriához.
Ez mindkettő tudatos döntés volt, az “inkább visszamegyek” fajtából. Firenzét kis adagokban eszegetem, mert másként ő esz meg engem, kábé két-három órán át vagyok képes igazán befogadni és odafigyelni és észrevenni, utána már pucolni akarok elfele, és megemészteni azt, amit eddig láttam.
Istennek legyen hála ezért a jelenlegi lehetőségért, tényleg vagy így kell ennek lennie, vagy pedig sehogy. Ha két napot kaptam volna, hogy végigrohanjak az egészen, valószínűleg már első este hüppögve ültem volna le valahol egy kutyaszaros sikátor macskakövére, hogy vigyetek engem ebből a városból, de most.
11/61 – Átalmennék én az Arnón
Mint a dalban a csávó a Tiszán, csak én nem ladikot fogok használni hozzá, hanem a 11-es buszt, aztán az Arnón túl leszállok róla, és szép körívben visszamászok a Piazza de la Libertához. Ez is van olyan jó terv, mint a többi.
A fotó minőségéért nem kérek elnézést, később biztos jobbat tudnék lőni, de éppen most ebben a tíz percben nem esik az eső, úgyhogy addig ütöm a vasat, amíg nem vizes.
Ernyőt persze viszek.
Eská 11/11 – Fotőj
Most is csak azt tudom mondani, amit ilyenkor szoktam, mármint hogy soha többé. Remélem, érzékelitek annak kifinomult iróniáját, amint az “ilyenkor szoktam” és a “soha többé” olyan békésen ücsörög ugyanabban a mondatban, mintha világéletükben ezt csinálták volna.
Mindenesetre, nédda.
Csak emlékeztetőül, innen indultunk:
Mindezt kézzel, mint az állatok. Ha esetleg nem hinnétek el ezt nekem, íme néhány fázisfotó a monstre szopásból.
Bizony volt úgy, hogy csak Nero Wolfe és a gintonik tartotta bennem az elszántságot. Arra a kérdésre meg, hogy miért csináltam, jelenleg még nincsenek igazán jólfejlett válaszaim, de még locsolgatom és trágyázom őket egy kicsit, hogy majd előrukkoljak egy izmosabb darabbal. Egyelőre maradjunk annyiban, hogy én is úgy vagyok a környezetemmel, mint George Mallory volt az Everesttel. Ő megmászta, én átalakítom.
11/60 – Kaotika
A káosz úrnője vagyok, a káosz úrnője vagyok.
A RK szerdáig házon kívül van, tegnap hazarobogott bokros teendői irányába, de aztán november végéig el sem hagyja a La Casinát, így ebben a néhány napban akarom végigverni mindazokat a projekteket, amelyek nagyobb helyet és felfordulást igényelnek.
Ebben a pillanatban olyan szeretettel gondolok Erikre, mint még sose, és ezt mindenki megértheti, aki valaha is kézzel próbált fotelhuzatot varrni, de remélem, ilyet nem csinált egyikőtök se, és nem is fog.
Igen, tudom, ne is mondjátok.
Minden nap más - mindennap más 