Visszatérés a szokásos vasárnapi galériákhoz, többé-kevésbé firenzei módra. A városból kevés, a mindennapok apró szöszeiből sok.
eská kategória bejegyzései
11/58 – Meteo
A meteorológusok szarjanak sünt, de különösen a firenzeiek, ez az én magvas véleményem. Ma reggel erre az időjárásra ébredtünk,
és a meteorológusok azt ígérték, egész nap ilyen marad, úgyhogy szép svungosan összekaptuk magunkat, de annyira, hogy még reggelizésre sem vesztegettünk időt, a reggeli csak fél órával később érkezett.
Utána pedig, ki nem találnátok, csak mentünk, és mentünk, és mentünk. Sokat. Mindeközben pedig kábé ötször vagy hatszor vert el minket az eső.
No de volt szivárvány is. Dupla.
Továbbra is úgy gondolom, hogy fene a jódolgomat, de azért, ne értsetek félre, Firenze nagyon fárasztó. Ennélfogva én most így festek,
és ha megettem a rántottát, amit a RK éppen most gyárt, jó eséllyel lefexem egy jó kis délutáni szundikára.
11/57 – A tiroli ciabatták
Természetes, hogy a bejegyzéseim nagy mértékben Firenze körül forognak, még természetesebb, hogy Erre Vágyik A Nép, de azért vegyük figyelembe, hogy az aranjuezi szép napoknak is vége lesz, oszt majd megint visszatérünk az eceteshordóba a kupim, az oktatás, a mütyürgyártás és a 880-as busz világába, ahajt a gardróbszekrény előtt robbantott hajjal, szóval ezt a vonalat sem hagyhatom abba.
Ma például hajmosás utánegészen érdekes módon oldalra robbant fel a hajam,
amitől eléggé úgy nézek ki derékig, mint akit száz évvel ezelőttről köptek át a La Casina fala mellé. Deréktól lefelé más tészta, valószínűleg egyetlen scarafaggia sem hordott felemás szlovák zoknikat és tiroli ciabattákat.
Ezeknek a papucsoknak ugyanis ez a fantázianeve, Ciabate Tirolese,
és én ezen azóta röhögök, hogy megvettük múlt vasárnap. A RK-nak is van, és úgy jutottunk arra a döntésre, hogy nekünk kellenek ilyenek, hogy a Coopban (ez a legközelebbi nagybót, röpke két kilométerre innen az erdő szélitől) agnoszkáltuk őket, és szimpatizálni kezdtünk velük. Különösen azért volt ez fontos, mert mindketten csak afféle krepptalpú papucskákat hoztunk magunkkal a bárhová besuvasztható fajtából, úgyhogy igazán ránk fért egy-egy pár rendes papucs. Nem csak mostanra, általában is. Sajna a Coop ezeket csak pontgyűjtő füzetbe gyűjthető pontokért volt hajlandó adni, ezért mikor vasárnap elmentünk az Ikeába, beugrottunk a mellette lévő nagy cipőboltba, és én nagyúrian vettem mindkettőnknek egy-egy pár tiroli ciabattát.
A vasárnap amúgy is mókás volt ebből a szempontból, mert az Ikea mellett volt egy elektronyikus üzlet is, ahová szintén beugrottunk, és a RK vett egy minisütőt a kivénhedt darab helyett. Ez most végre tényleg rendesen működik, és ezzel végtelen távlatok nyíltak meg előttünk gasztronómiai szempontból.
Mit tehetnék, mi ugyan eljöttünk világgá, de az igényeinket meg a hobbijainkat is hoztuk magunkkal, akárcsak a macskát. Megyek is kenyeret sütni vacsorára, a tegnap főzött nagy kondér ribollitához.
11/56 – Repülősó
Na, úgy gondolom, most már akklimatizálódtam eleget, úgyhogy pánikmegvető bátorsággal felülök a tizenegyes buszra a bédekkeremmel meg a térképemmel, és bemegyek a központba, hogy megmutassam Firenzét a dunaszerdahelyi madárkáknak, a velem egyidős hajkendőnek, a saját kezűleg átpingált cipőknek, valamint turkálós ruhatáram elemeinek, melyeket gondos kurátori munkával (höhö) szedtem össze az elmúlt tíz évben.
Repülősót csokit mindenesetre viszek magammal, hogy ha beüt a gebasz, mint ’93-ban a Louvre-ban, amikor megláttam a Szamothrakéi Nikét, és utána kiesett negyedóra az életemből, legyen valami, ami visszatérít a kalóriadús rögvalóba.
Majd még látjuk egymást, pá.
11/55 – Scarafaggia
Ez a szó azt jelenti, hogy “csótány”, és állítólag a századfordulós Firenzében így nevezték azokat a (túlnyomórészt angolszász) népeket, akik turistaként vagy rezidensként éltek a városban vagy valamelyik környező faluban, de bárhol is laktak, és bármennyi időre is érkeztek, egyaránt marha idegesítőek voltak, amint rossz olaszsággal lamentálva, bédekkereiket lengetve végigrohantak a városon.
Ezt onnan tudom, mert van nekünk itt a La Casinában két polc válogatottan vicces könyvünk, mások által itthagyott cuccok. A készletben elbűvölően keverednek angol krimik, olasz irodalom, útikönyvek minden nyelven, és csak a változatosság kedvéért némi keleti ezotéria is (ez utóbbi mind olaszul), én pedig beleolvasgattam ebbe-abba.
Aztán tegnap, amikor elmentem buszjegyért, körbekószáltam a környéket, és megtaláltam a legközelebbi kínai bótot, hazafelé jövet bementem a legközelebbi könyvesboltba is, és vettem egy bédekkert, gondoljon mindenki azt, amit akar.
11/54 – Egotrip
Továbbra is egyre szűkülő körökben közelítem Firenzét, tegnap este például ismét láttam a dómot, és épp olyan izgatott lettem tőle most is. A kép persze csak véletlenül lett ilyen “effektes”, de elég jól mutatja általános érzéseimet neki bele.
Akkor lőttem, amikor éppen felfelé másztunk a dombra Stefanóhoz, akinek hét végéig ott van albérlete egy roppantul tiszteletreméltó többemeletes házban, ami bérháznak látszik, de ugyanannak a klánnak a tagjai élnek benne, foglalkozásuk pedig az, hogy gazdagok, bár nyilván mindenki elműködget valamilyen félig-meddig művészi vonalon, és a házba csak beházasodni lehet, vagy legfeljebb albérelni. Nos, Stefano ott pocol azokban a hónapokban, amikor éppen a Firenzei Egyetemen tanít, és tegnap afféle “helló, magyar kutatók Firenzében” összejövetelt tartott szűk körben, összesen hatan voltunk. Mivel én (professzorfeleségi minőségemben) tegnap egész nap sütöttem, sajtos rudakat vittem egy becsületes méretű kupaccal, és a jelek szerint nem a legrosszabbul sikerült sajtos rudak voltak azok, mert a népség-katonaság bepuszilta mindet, mielőtt ránk szakadt a kétféle lasagne, a sokzöldséges husika, majd végül a semifreddo. Nédda semifreddo:
Továbbra is felhívnám a figyelmet professzorfeleségi mivoltomra, a sajtos rudakon kívül az összes többi kaja boltból jött cekkerben. Finom is volt minden. Sokfélék vagyunk, de ez így jó, a RK-nak például egész rendes renoméja van azért, mert főz, bár remélhetőleg egyszer majd abbahagyja mindenki a szabadkozást amiatt, hogy ő meg nem.
Mindenesetre rendkívül kellemes este volt sok nevetéssel, főként amikor Stefano nagyon színes olasz-magyar családtörténetei kerültek szóba, amiket mindenképpen meg kéne írnia, de hát az ilyen egotripekre kutatóéknál nincs idő, mert előbb azt a könyvet vagy cikket vagy tanulmányt kéne megírni, viszont megígérte, hogy harminc év múlva majd biztos rá fog érni. Megnyugtató, hogy más is hosszú távra tervez. Nekem például máma az a fő tervem, hogy szerzek magamnak buszjegyet, amivel majd újabb szűkülő körökben megközelíthetem Firenzét. Minden más csak bónusz.
Megyek is elfele, megkeresni a 248. számú trafikot, mert állítólag ott tartanak buszjegyet.
11/53 – Változatosság
Estére vacsorára vagyunk hivatalosak, úgyhogy du. majd kicsippentem magam (addig marad a nyafogóruha, későbbiekben majd valószínűleg lisztfoltokkal), de hogy addig se maradjatok kontent nélkül, tessék:
Fő a változatosság, mondok.
11/52 – Kupola
Nyugi, megvagyunk, csak ma afféle intézőnapunk és bevásárlónapunk volt, ami délutánra átváltott mászkálónapba.
Az Ikeából hazafelé menet az Arnón áthaladva megláttam a dóm kupoláját, és ettől mindjárt szívdobogást kaptam, szóval lesznek még itt érdekességek, és azon se lepődjetek meg, hogy úgy ülök már kedd óta Firenzében, mintha bármilyen olasz város erdőszélén ülnék, nem pedig itt. FIRENZÉBEN.
Laaaargo, mint mondtam már.
11/51 – Matrica
Mondhatni, a mi életünk igencsak kiszámíthatónak tűnik,
de ez leginkább annak köszönhető, hogy ma korán reggel Egy Idegen Macska jelent meg a veranda előtt a párkányon, és azóta Tökösboci matricává vált. Nyilvánvalóan én vagyok az egyetlen, akire számíthat ebben a sivár összkomfortos világban, ahol Idegen Cirmos Macskák néznek be az ablakon, és még azt is mondják, hogy MAÓÓÓ. Be kell vallani viszont, Maci kezdte a maózást. Onnan jöttem rá, van odakint valami, hogy ez a lüke morogni kezdett, majd olyan szépen bőgtek egymásra, mint a szarvasok, aztán végül fújás, ordítás, és szétfutottak. Mindezt mindvégig zárt ajtó két oldalán, már amennyire persze a veranda üvegajtaja zárhatónak számít. (Van egy kétujjnyi rés, amikor becsukom.)
Próbálom magam azzal nyugtatni, hogy nem mi vagyunk a La Casina legbotrányosabb népei, látott itt ez a kukutyin ennél cifrábbat is. Leszámítva a rezidens íróktól és művészektől elvárható debaucherie-t, állítólag laktak itt olyanok is, akiknek nőstény macskája volt. Ivartalanítatlan nőstény macskája. Ez szintén az elvárható eredményt hozta, a környék összes kandúrja itt tolongott. Ahhoz képest mi egészen kulturáltak vagyunk, olyan idiotizmust például el sem tudunk képzelni, hogy egy ivartalanítatlan macskával induljunk világgá.
Ma amúgy igen szép verőfényes napunk van, és ebből kifolyólag az önfotóm olyan lett, mint a trágya. Pedig hajat is mostam, az elvárható eredménnyel.
Jaja, felrobbant.
11/50 – Macskafű
Helló, péntek.
Ma akár nyafogóruhában is lehetnék egész nap, mert nincs szándékomban elhagyni a körletet, max. zöldhulladékot tallózni mennék ki a kertbe, bár már összeraktam egy helyes kis vázányi száraz ágat, ni.
Azzal még fognak történni Dógok, végül is van nekem egy hobbiszatyrom, hehe.
Mint a képen látható, még a RK ittléte alatt (kedd délután) találtunk egy állateledel-boltot, ahol egyrészt agnoszkáltuk a megszokott pöszörőzöttmacska-eledelt és taurinpasztát, ha bármelyik kifogyna, másrészt vettünk Tökösbocinak macskafüvet, ő pedig derekasan neki is látott. Jelenleg a veranda a kedvenc helye, amivel még akadnak majd gondok*, de azon a hídon akkor megyünk át, amikor megépül.
Visszatérve a nyafogóruhákra (kettőt is hoztam), egyelőre még nagyon nincs szezonjuk, bár esténként már csak megszokásból is belebújok az egyikbe. Én még ennyire délen** sose voltam ősszel, és most meglehetősen hülyén nézek a világba, mert a világ úgy fest, mint október elején szokott, levélpotyogással meg derűborúval, szél is van, és eső is eseget, de nagyon nem úgy érződik. 23 fok van, például.
Mivel a tegnapi pizzakenyértől vérszemet kaptam, most megpróbálok összehanyintani egy öregtésztát, bár fene tudja, hogy a duplanullás liszt és a pizzához való instant élesztő hogyan fog viselkedni. Most egyelőre ezeket szereztem be, úgyhogy ezekkel fogok gazdálkodni. Nyilván elmehetnék kenyérért, ha olyanom van, most viszont igen mérsékelten van olyanom. A bolt például, ahol tegnap jártam, két kilométerre van tőlünk, és ugyan ilyen romantikus környezetben kutyagolok az út felében,
de a másik felében legalább annyiszor próbálnak elütni a zebrákon, mintha Budapesten lennék, és ez azért mond valamit.
* A veranda ajtajának az a szépséghibája, hogy hiába van rajta kilincs, nem lehet rendesen becsukni, mert szorul. A tulajdonosok sokévi tapasztalata alapján télen már zárható lesz, mert a hidegtől összemegy a vas (ezt nagyon tudományosan mondtam, de értitek, fémek meg hőtágulás, megvan?), viszont akkor sem érdemes kulcsra zárni, mert már beletört párszor. Ergo a veranda mögötti ajtót kell zárni, ha nem vagyunk itthon. Summa summárum, Maci csak akkor héderezhet a verandán, ha van itthon valaki, azt pedig végképp nem tudjuk, télen mennyire lesz majd hideg ehhez a ház-ajtaját-nyitva-tartjuk akcióhoz, mert egyelőre a veranda meg a ház éppolyan hőmérsékletű, de ez változni fog. Szigetelés ugyan nincs sehol, leszámítva a jóóó vastag falakat, de a verandán fűtési lehetőség sincs. Sebaj, mint mondtam, ezen a hídon majd akkor satöbbi.
** Az egyik barátnőnk ezen most nagyon hangosan tudna röhögni, ő szeptember elején költözött át Miamiból Marseille-be két macskával, és ugyan ő még nem panaszkodik, de a macskák már közölték, hogy a tizenöt fokos reggelek elviselhetetlenek.
Eská 11/10 – Pizzakenyér
Az ilyesminek, legyek nagyképű egy kicsikét, nincs már jelentős sportértéke, kivéve, ha
- épp Firenzében vagyok (Olaszországban!!!),
- nincsen értelmezhető mérőedényem (még),
- ma délelőtt kellett vennem egy műanyag tálat kelesztéshez meg dagasztáshoz, mert nincs gyúrófelületem, és reggel még dagasztó/kelesztőtálam se volt,
- idegen a liszt,
- idegen az élesztő,
- idegen a só (ne röhögjetek, ez rém fontos),
- mondanám, hogy idegen a sütő is, de ez nem sütő, hanem egy növésben visszamaradott, ámde igen öreg izé, hívjuk az egyszerűség kedvéért sütőkének – nézzetek csak rá nyomorultkámra,
- a tepsikén (az is visszamaradt a növésben) már végigmentem egy acélcsutakkal, de akár az egész estét eltölthetném vele, mint Ron Weasley a szidolozandó kviddicskupával.
Kiindulópontnak megjárja. A kivitelezésen még dolgozni fogok. Galéria!
11/48 – A cserépkályha sarka
Onnan kezdjük, mert csak onnantól ismerjük a tánclépéseket.
Ez amúgy pünkt a harmincötödik próba, csak hogy lássátok, milyen elhivatott őtözködős blogger vagyok. Kint! Bent! Vakuval! Anélkül! Éjszakai portré üzemmódban! Éjszakai tájkép üzemmódban! (Egen, tudom.) Fotóállvány a korláton! Állvány a lépcsőn! Állvány egyik lába lépcsőn, másik kettő a gazban! Aztán fordítva ugyanezt! Egy fokozat láb kihúzva! Két fokozat láb kihúzva! Másfél fokozat láb kihúzva! És a fény is pont másik irányból jön, mint szokott.
Aztán persze két eső között elmentem bejárni a kertet. Erről majd később mesélek, de mesélek, az tuti.
Eská 11/9 – A Bogdán-projekt 3. – A csomagolás szépségei, ízelítő
Ha szerdától szombatig egyedül maradok itt a La Casinában, Batu kán csapatai kutyafasza lesznek ahhoz képest, mekkora lendülettel fogom szerteszijjel borogatni a világot (ne feledkezzünk el a hobbiszatyromról! meg arról se, hogy ha én egy hétnél több időt töltök valahol, máris elkezdek mindent összevissza huzigálni!). Most még csak a kipakolásnál és némi lájtos bútorhuzigálásnál tartok, de ezt megosztanám veletek, csupáncsak azért, mert vicces.
Kérdeztem múlt héten a RK-t, van a La Casinában teáskanna? Háát, van egy mütyür, de igazából nincs. Mire én, remek, már mióta tologatjuk a pincében ezt a szuper kis darabot, az azóta már megszűnt hódmezővásárhelyi majolikagyár terméke, itt-ott lepattogzott, de nem repedt, nem folyik, egy liter teára van hitelesítve, jöszte mamához.
Úgyhogy bepakoltam.
Egen, mi controlfreakek így pakolunk, problem?
Mindehhez pedig mi, súlyosan dilinyós, de mindeközben néha meglepően praktikus népek úgy pakolunk, hogy nem feledkezünk meg arról, egy teáskanna voltaképpen tároló.
Az üvegedényke itt volt a polcon, de amúgy az összes többi cucc a teáskannában utazott idáig. Háromféle spéci tea (Keleti Boszorkány, Adventi Tea és Tangerine Dream, mind az Édeni Édességektől, akiket csak azért linkelek be, mert szeretem őket), egy teatojás, valamint egy púpozott összemaréknyi Wawel minicsoki, amit még Lengyelországból hozott nekem a RK. Meg nem mondom, mikor volt az, talán augusztus végén.
További csomagolási tippekért forduljatok hozzám bizalommal, most elugrándozom egy teafőzés irányába. Itt tájainkon igen vicces az időjárás, bent afféle tipikus szobahőmérséklet van, napon izzasztó meleg, árnyékban kellemes szeptemberi langy. A fürdő előtt van a falon egy digitális izéke, ami azt állítja, hogy ebben a pillanatban a lakásban 21,5 fok van, de nem tudom, higgyek-e neki, mert a pontos időt is mutatja, és tizenkét percet siet…
11/47 – Larghetto
Először is egyezzünk meg abban, hogy túl jó dolgunk van, oké?
A harmadik kávé után vagyok a verandán, Tökösboci a napfényben élvezkedik, túlnyomórészt ki is csomagoltam, és amíg a RK vissza nem tér az egyetemről, lustácskán pakolok ide-oda, aztán elmegyünk kószálni egyet.
Van időm, mondogatom, tenger sok időm van, és semmi kötelezettségem azokon kívül, amiket szántszándékkal magamra vállalok. Annyira tenger sok időm van, hogy talán még a kertet sem hagyom el hétvégéig, és higgyétek el, ez nem jelenti azt, hogy blogolásra érdemes tartalom nélkül maradtok, óóóó, nagyon nem.
11/45 – Arrivederci
Én is útra készen állok,
a csomagjaim is,
és ugyan tartok attól, hogy hétfő estig nem leszek képes rendesen lélegezni, de állok elébe, bármi jön.
11/44 – Az Elrettentő Példa
Avagy a Szürke Légy. Olvassatok Csipikét, jó az. Én sajnos nem érek rá, csomagolnom kell. Meg kenyeret sütnöm meg dógokat pakolni A pontról B pontra, különös tekintettel olyan dógokra, amik romlandóak, vagy később majd, amikor már nem tudom monitorozni a fejleményeket, beléjük akar ülni a moly. Meg kenyeret is sütnöm kell.
Ja, meg szemöldököt festenem, mert mostanra teljesen eltűnt. Igen, így fest ebben a megvilágításban az arcom, amikor nincs más rajta, csak krém meg enyhe kétségbeesés.
Holnap valószínűleg lábbal tapodom majd a tradíciókat, és a heti termés helyett valami más lesz, de a holnap még olyan messze van, jahahahaj, és annyi dolgom van addig, hogy további jahahahaj.
11/42 – Arány
Utazásaim hossza, távolsága és időtartama fordítottan aránylik az ezen utazások előtti aktuális szellemi képességeimhez. Magyarán: minél hosszabb útra megyek, annál butább leszek előtte. Erre már régebben rájöttem, de minden alkalommal csak újabb és újabb bizonyítékokat kapok rá, mostanra például az én agyi kapacitásom és miegyebeim kábé Maci szintjére szálltak le, csak én nem kergetek farokfelcsapva poloskákat a lakásban (egen, azoknak is megint szezonja van).
Istennek legyen hála ezért a blogért, hogy néha muszáj erőfeszítéseket tennem saját kinézetemmel kapcsolatban, mert ha ez sem lenne, valószínűleg nyafogóruhában indultam volna el cigiért.
Eská 11/8 – A Bogdán-projekt 2. – Zsugorítva
Na hát kérem megraktam a hobbiszatyromat minden földi jóval, az utolsó item, amit belegyömöszöltem, a ragasztópisztolyhoz való nájlonrudacskák csomagja volt, és nincs az a Felsőbb Erő, akinek a kedvéért én ezt a monstrumot kipakolnám utazás előtt, mert nagyon jól ismerem a szardelladobozok törvényét. Ez már Firenzéig így marad, slussz.
Ne kérdezzétek, mi van benne, mert csak raktam, mint bolond a talicskát, oké? Az egyszerűség kedvéért tekintsetek rá úgy, hogy ez itt a Bűnök Barlangja – zsugorítva.
11/41 – Köd
De még mekkora, az út túlfelére se látni.
Na persze nincs is ott semmi látnivaló. Itt bent bezzeg, még mindig térdig járok az anyagban meg a ficlikben, pedig több eszem is lehetne.
Minden nap más - mindennap más 