Ilyenkor szoktam mondani, hogy ne higgyetek a látszatnak, de elnézve ezt a fotót, inkább neki higgyetek, mint nekem, én ugyanis most panaszkodni fogok a szarfosmoslék éjszakámra, amit azzal kezdtem, hogy fél nyolckor bealudtam a tábori ágyon, azzal folytattam, hogy háromnegyed tizenkettőkor felébredtem arra, valaki tűzijátékol Fiesoléban* (WTF), aztán fél négyig fent kuvikoltam borzasztó karácsonyi romkomokat nézve (nem tudtam aludni, azért), és közben néhányszor majdnem megfulladtam a köhögéstől, a takonymanók ugyanis most már tényleg menekülőre vették, hurrá. Aztán persze hatkor megérkezett Tökösboci az ő egyszerű, de azonnali igényeivel, miszerint reggeli. Amióta egyke macska, nagyon verbális lett**, úgyhogy hiába mondogattam neki, anyunak még egy kicsikét aludnia kéne, addig nyafogott nekem, amíg megkapta azt a reggelit. És aztán visszaaludtam, egészen fél kilencig, remek.
Ma nem megyek sehová, úgyhogy csak azért van cipő rajtam, mert átexpediáltam a szennyest a fészerbe, és egész éjjel esett, a tiroli ciabatták pedig csak mérsékelten kompatibilisek a talaj állapotával. Most már viszont, mint látható, kisütött a nap.
* Már nem emlékszem, mondtam-e nektek, hogy a RK megnézte térképen, és mi tényleg Firenze szélén lakunk, a következő kert már Fiesoléban van. Amúgy amikor hazafelé jövök a kulipintyóba, a Via Lungo L’Affricón megyek végig, ami értelemszerűen az Affrico patak partján halad, és az egyik kanyarulatból elég jól szoktam látni a fejünk fölötti dombot.
Na az ott Fiesole.
** Amíg Poci irányította a bolondokházát, nem volt miért kommunikálnia, Poci ugyanis egyetlen pillantással képes volt cselekvésre késztetni minket. Most bezzeg Maci folyton csipog, nyafog, ajvékol, és más abszurd hangokkal örvendeztet meg minket. Tegnap például, amikor megékezett Pamela, ez a hálátlan dög ránézett, azt mondta, “BhuáÁ”, és felháborodottan bevonult a tábori ágy alá. Szép.
Minden nap más - mindennap más 