Egyezzünk meg abban, hogy én ma még nem fogok szökdösni, bármilyen nap lenne is.
eská kategória bejegyzései
11/176 – Sztep
Szteptánccal még nem próbálkoznék, de nézzétek csak, milyen ügyesen hajlik a bokicám.
Az még odébb van, hogy teljesen fittnek és harcrakésznek deklarálhassam magam, de a lábam funkcionális állapotban van, és ennél többet nem is kívánhatok most éppen.
Nyuszifül is funkcionális állapotban van, de ő egy realista állat, és nem gondolja, hogy akkor is ugrándoznia kéne, ha már kicsikarta (és megette) a reggelijét.
Asszem mára ő lesz a példaképem.
11/175 – Boka
Nem János a Pál utcai fiúkból, hanem ez az ingatag kis izé, ami összes terhemet hordozza, konkrétan a jobb oldali. Tegnap 6:24-kor kivágtattam az ajtón, és még száz métert se tettem meg, mikor arra lettem figyelmes, hogy csattogva elrohan az úton egy hosszú sárga Volánbusz abból a fajtából, amire nekem fel kéne ülnöm 6:32-kor. Nyilván nem az én buszom volt, de amíg rábambultam, sikeresen beleléptem egy remek szentendrei utcagödörbe, és a fentemlített jobb bokám úgy törött alám, mint a börleszkfilmekben szokás.
Mint látható a tegnapi fotóból, jól illeszkedő csimmácska volt rajtam, rendesen befűzve, lapos talppal. Részben ennek köszönhető, hogy ezt a bejegyzést nem gipszben írom, de ez az esemény időpontjában nem volt ennyire evidens végkimenetel. Fijajim, én konkrétan majdnem elájultam ott abban a pillanatban, félúton a buszmegálló meg a lakásunk között. Emlékeztek arra, amikor a Fargóban Frances McDormand ott áll terpeszben a hulla fölé hajolva, és közli, hogy ő mindjárt hányik? Na pontosan ezt a jelenetet reprodukáltam, bár én legalább nem voltam terhes, és nem volt előttem egy hulla, de azt az öt percet senkinek sem kívánom, amíg ájulással küzdve elharcoltam magam a buszmegállóig. (Azt ugye nem gondoltátok, hogy a lakás felé veszem az utam, amikor engem 8:30-ra várnak egy zuglói óvodában!)
A tegnapi nap egyáltalán nem volt sétagalopp, sem szó szerinti, sem átvitt értelemben: az ovi után még felpendliztem Budára babalátogatóba és ebédezni, aztán csak hét után keveredtem haza. Addigra a bokám már csak nehezen fért a csizmában, de bíztam abban, hogy a legrosszabbakat megúsztam, ha már kétszer is átpapucsoltam magam, és mindkétszer visszafértem a kinti cipőmbe. Ma reggelre kelvén még mindig kicsit cipószerű bokával rendelkezem, de azt hiszem, megmaradok, és nincs semmi, ami törött vagy szakadt.
Adjunk hálát a pipéknek, hogy hétfőig nincs semmiféle kötelező jelenésem sehol. Nem is fogok gyártani magamnak semmilyen kimenős programot, beérem a lakásban sántikálással. Van itt tennivaló bőven még egy sánta nőnek is.
11/174 – Ráutaló
Nem szeretnék én lenni az a néni, akinek ha extra szar éjszakája volt, azt az egész világ megérzi, de vannak afféle, hm, ráutaló jelek.
Ennél jobb fotót ne nagyon várjatok máma, 6:30-kor indulok Zuglóba, és valószínűleg nem is támolygok haza sötétedésig.
11/173 – Gőz
Mivel a főző elment a gépek kórházába, jelenleg egy kotyogós masinát használunk, ami nem lenne nagy kunszt, Firenzében is az volt, meg nyilván az ifjúkorunkat sem egy olyan géppel töltöttük, amin megnyomsz egy gombot, és kijön a lefőtt kávé, de ez a ketyere engem nem különösebben kedvel, ma például csak gőzt főzött, cserébe amikor nekiláttam szétcsavarozni (már langyosan, nyugi), leköpte barna löttyel a pultot, a fogókesztyűt, a padlót meg a ruhámat.
Úgyhogy ez már a második öltözék mára, pedig olyan műgonddal válogattam össze az eredetit, hogy a pesti oviban, ahol még sose jártam, ne nézzenek teljesen lököttnek. Hát ezt most már fújhatom.
11/172 – Malom
Csúnya dolog tőlem, de ezt a hetet azonnal egy csalással fogom indítani, ez a fotó ugyanis tegnapi,
de ha azt kellene kivárni, amíg ma legalább hozzávetőlegesen emberi formába pofozom magam, akár estig is malmozhatnánk. Tegnap (sokadjára, mert ebben az ügyben a hülyeségig optimista vagyok) sütőben sült édesburgonya-szalmakrumplit akartam készíteni, és ez most egy olyan recept volt, ami ugyanolyan ernyedt-puha kis ficniket eredményezett, mint az összes többi eddig kipróbált módszer, cserébe annyi koszt és piszkos edényt hozott össze, mint még sose. Hagytam is tegnap este a francba a mosogatás-takarítást, tudván, hogy ma úgyis muszáj lesz megcsinálnom.
Mindehhez tegyük még hozzá, hogy a mosókonyha (képletesen szólva) felrobbant, a fürdőszobám és a Bűnök Barlangja dettó, a hálószobában öklömnyi pormacskák gurulásznak, a cipőspolcon meg a szekrényeimben pedig afféle Négy Évszak Kincsei bemutató van. Mielőtt elutaztam, nem pakoltam el a nyári cuccokat, mert minek, mióta pedig visszajöttem, úgy érzem magam, hogy padlóig nyom a feladat súlya. A hajamnak mosásra van szüksége, a szemöldökömnek festésre, a bőrömnek radírozásra, és az utóbbihoz nélkülözhetetlen bőrradírozó gépeckét úgy elhánytam hazajövetelem után, hogy csak tegnap találtam meg, de akkor meg nyilván töltőre kellett rakni, mert lemerült. Mit csinálok én az életemmel, kérdem.
Na persze amellett, mit csinálok magammal én, az se mindegy, mit csinál velem a perimenopauza, és erről majd nyilván írni is fogok valamikor, mert miért van nekem blogom, ha nem azért, hogy ilyesmikről is írjak benne.
11/171 – Monoszkóp
Továbbra is tart a visszarázódás a megszokottba: monoszkóp-mintás zoknik, ingajárat a két város között, ahol élek és melózom, farsangfarki fánkok, dacos kis muskátlik egy lépcsőházi ablakban, az utolsó néhány kalábriai mandarin és tarocco narancs, a szombati piacról friss rukola a reggeli szendvicseinkre, plusz Tortasuttogó elképesztő sütipakkja. Ó, meg persze az inszomnia, de arról nincs kép, és szerintem nem is akarjátok ti aztat, hogy legyen. Galéria!
11/169 – Ücsörög
Mámegin egy fura hosszúnapom van Esztergomba futamodással és egy olyan sajátságos időjárás áldozataként, amihez az ember sehogy se tud hozzáöltözni, most például épp folyik rólam a víz az irodámban ücsörögve.
11/168 – Höjj!
We are not amused. Még mindig nem.
A fenti képet azzal a telefonnal lőttem, ami egy korszak végét és egy új kezdetét jelenti életemben, én meg az a nyavalyás vagyok, aki erőst rühelli a változásokat, hát nem csoda, hogy el vagyok kámpicsorodva. Hadd mesélek.
A Nokia, aki még a masszív butatelefonok mintapéldánya, az idei év elején elkezdett makrancoskodni: időnként csak úgy magától kikapcsolt, visszakapcsolás után nem volt hajlandó felismerni a SIM-kártyát, meg effélék. Mivel én a telefonomat arra használom, hogy esemes-hívásfogadás-ébresztés, ebből a háromból meg vajmi kevés volt az elmúlt hónapban (fizetés nélküli szabadságon voltam Firenzében, az árgyélusát!), ez nem jelentett különösebb problémát, pontosabban olyan volt, mint egy elvakart szúnyogcsípés: amíg nem ütöd bele valami bútordarabba, nem viszket.
A dolgok akkor kezdtek eszkalálódni, amikor hazajöttem, mert azóta mégiscsak akadtak olyan esetek, hogy nekem telefoni minőségben szükségem lett volna erre a dögre. És az események akkor vettek drámai fordulatot, amikor hétfőn az értekezletem után fel akartam hívni a RK-t, aki légvonalban egy kilométerre tőlem munkálkodott aznap, és azt beszéltük meg, hogy ha én kiértekeztem magam, ő pedig még mindig bent van a székesfőfaluban, elmegyünk vacsorálni.
A telefon még valamikor az értekezlet alatt kikapcsolódott magától, aztán mikor újraélesztettem, nem ismerte fel a SIM-kátyát, hiába szedtem szét és raktam össze újra. A RK telefonszáma az egyetlen, amit ismerek fejből a sajátomon kívül, de SIM-kártya nélkül csak segélyhívásra volt alkalmas ez az izé, azt pedig mégse tehettem meg, hogy felhívom a 112-t, szóljanak oda a csávónak, mingyá gyüvök. Úgyhogy jobb híján elvágtáztam a RK munkálkodó helyéig abban reménykedve, hogy még ott van, nem valahol messze másutt.
Ott volt. Most nem fogom részletezni az ehhez kapcsolódó melléktraumákat, csak megemlítem, hogy a RK pillanatnyilag abban az épületben dolgozik, ahol én 14 évig tanítottam, és 2015 óta nem tettem be oda a lábam. A lényeg az, hogy ezen a telefonmizérián javítani kellett, és ez úgy történt meg, hogy a RK tegnap elővette az egyik kiszolgált telefonját, egy Sony Xperia 10-et, oszt nyomassuk.
Mint ezt már tudjuk, én igen morcosan viselem a változásokat, főként technológiák kapcsán, ennélfogva ilyen alkalmakkor én mindig idegeskedem, amit látva a RK is idegeskedni kezd, én meg még idegesebb leszek attól, hogy ő is az, és aztán ez így megy tovább nagyjából addig, amíg ordítozás lesz belőle. Ezt ezúttal nagyrészt megúsztuk, mert egy ponton a RK aszonta, én ilyenkor úgy viselkedem, mint akinek egy szekérből át kell ülnie egy autóba, mire én azt válaszoltam, hogy ez pontosan így van, de még rosszabb, mert egyből az autó vezetőülésébe kell beülnöm, tele van előttem a műszerfal mindenféle gombbal meg kijelzővel meg kallantyúval, és én csak azt akarnám tudni, melyik mondja azt a lovaknak, hogy “höjj!”. Ezen röhögtünk. Ez segített.
Summa summárum, most itt ülök egy tepsi méretű marha nagy döggel, ami legalább a megszokott csengőhangot és ébresztőhangot hozza, és tud fotózni. Internetezni nem tud. Tudna, de valahol meg kell húzni a határt, bár, tudja a fene, előbb-utóbb abba az irányba is muszáj lesz elfajulni.
Mivel viszont ezek a dolgok általában minimum párban, de még inkább hármasával járnak, ma reggel a kávéfőző adta be az unalmast. We are still not amused.
11/167 – Mentes
Kábé annyi energia van bennem, mint valami trendi energiaitalban, amiben se koffein, se cukor, se taurin, se semmi, csak a fogyasztói hite abban, hogy ettől mégiscsak felébrednek.
Nyilván nem úgy nézek ki hozzá, én a reményeimhez öltözöm, nem a valósághoz.
11/166 – Csalóka
Olyan tavaszszerű napfény van meg egyéb izék, hogy gondoltam, hiszek egy kicsit ennek a csalóka időjárásnak, oszt belecibáltam magam egy sátornyi áprilisba.
11/165 – Értekezlet
Egy fokkal jobb, mint ha például gyökérkezelésre mennék, de épp csak egy fokkal.
11/164 – Akklimatizálódás
Valahol másutt éppen farsang van, a galériában például az álarcos hölgyek még egy firenzei papírbolt kirakatából származnak, én viszont az itthonomat szokom újra, akárcsak Mackó a jól bejáratott alvóhelyeit. Az inszomniám újra a régi, a káosszal való hadakozás dettó, akár szó szerinti, akár átvitt értelemben. Most mégis afféle értelmetlenül optimista kedvemben vagyok, de sebaj, holnap értekezletre megyek, ott majd jól kiráznak belőle. Addig is, koncentráljunk a pozitívumokra: a nagy, tisztára csiszatolt konyhámra, a kényelmes futonomra, Erik asztalára a fonalakkal, a rendes méretű sütőben sült savanyúkápis kenyérre, a szentendrei reggelekre és esztergomi délutánokra, meg persze a Dark Side Soutache csodaszép sujtás-nyakékére, amit a RK-tól kaptam karácsonyra, és itthon várt engem az asztalon egy buborékos borítékban.
11/163 – Por
Leküldtem a RK-t a piacra, mert ez az a szezon, amikor még nem kell hórukkasszony a vásárlandók hazacűgöléséhez. A helyzet már jobb ugyan, mint a klasszikus téli piacverzióban, amikor jóformán nincs más, csak csicsóka, fekete retek és kínai bugyi, de azért még elmegy egyemberes melónak.
Nekem a lakáson belül lennének egyes nem túl szimpatikus, de muszájos teendőim. Ha az alábbi képből arra a következtetésre jutnátok, hogy ezekben a feladatokban némi por is képviselteti magát, akkor eltaláltátok.
A ruháim és kozmetikumaim töredékét vittem csak magammal Firenzébe, úgyhogy most, miután hazajöttem, egyrészt újraismerkedem a készlettel, másrészt megpróbálom elhasználni a régebbi darabokat. Csak ha esetleg megkérdeznétek, mi a nyavalyáért nekem takarításhoz a vérző szájú anyatigris színű rúzs, vagyis hát a Trend It Up Gloss Infusion 030, amit az internetekbe való búvárkodás tanúsága szerint már 2021-ben kivontak a forgalomból.
11/162 – Halaszthatatlan
Mivel az élet rövid és kiszámíthatatlan, úgy döntöttem, hogy ha már turkáltam magamnak egy bokacsimmát, akkor már másnap felveszem. Bizony mondom néktek, én voltam a legelegánsabban öltözött nő azon az építési területen, ami az öt éve leégett Spar helyén lévő gödör és az ideiglenes P+R parkoló között van. (A Sonkáshoz mentünk éppen toszkán kolbászhúsért, mert három hónap alatt durva addikciókat növesztettünk magunknak, grr. A reklámért nyilván nem fizetnek, de ha észreveszik, ezúton üzennénk, hogy rendeljenek még, mert elhoztuk az utolsó darabot, és még szeretnénk belőle később is.)
11/161 – Lelőhely
Helló, Esztergom, helló, szakdolgozók. Mármint akik még fellelhetők valahol, mert néhányan tényleg eltűntek, de nyom nélkül. Burárum.
11/160 – Hat darab lábaksz
Én csak átmenetileg nyújtottam ki a magamét, mielőtt újra belecsapok a házimunkába és a levelezésbe, de Mackónak nincsen mára más programja.
Eská 11/26 – Lasagna!
Mit ne mondjak, ez volt az egyik legjobb lasagna, amit valaha ettem, és kétségkívül a legjobb, amit valaha csináltam.
Végül is, semmi akadálya, hogy újra csináljak ilyet, amennyiben van hozzá olasz kolbászmassza, egy nagy bog Grana Padano, valamint öt fölös órám, amiből csak kettő és fél arra ment el, hogy a ragu csendben összebugyogjon.
11/159 – Levelek
A mai nap itthoncsücsü terveim vannak rendrakással, takarítással, mosógép-etetéssel és lasagna-sütéssel, valamint leveleket írok orrba-szájba, főként a mockosz kisz szakdolgozóknak, akik úgy eltűntek, mint szürke mágus az erdőben. Burárum.
Ezek közül a tervek közül tán egyedül csak a lasagna lelkesít, de bizony vissza kell térni az eceteshordóba.
Minden nap más - mindennap más 