eská kategória bejegyzései

Én ugyan nem tartom meg a Valentin-napot (nem ideológiai okokból, csak a szerelemképemben vajmi kevés helye van a szív alakú desszertesdobozoknak meg a colofányba masnizott rózsáknak), viszont ez a pizsifelső kifejezetten úgy fest, mintha felhívás lenne keringőre, hozzadsza ágyba nekem azokat a szívalakúra kivágott pirítósokat, mókuci.

Nix ágybapirítós. Még mindig csak én vagyok itthon meg a két macska, és ma a lábamat se dugom ki a házból.

Van az időnként újra és újra körbejáró örökbecsű bölcs fb-mémek között egy olyan kép, amin Ülő Bika vagy Geronimo vagy valaki más félig mesebeli indiánfőnök (esetleg Gojko Mitic öregapja, az sincs kizárva) néz elszántan és szépiában a kamerába, hozzá meg egy felirat, hogyaszongya “A Földet nem nagyapáinktól örököltük, hanem az unokáinktól kaptuk kölcsön”.

Azt hiszem, ennek az érvényességén az se változtat, ha nem Ülő Bika van a képen, hanem egy montenegrói statiszta öregapó, de az sem, ha (mint igen könnyen elképzelhető) magát az idézetet is egy másnapos tengerimalac rakta össze egy Coelho-generátorral. Tulajdonképpen még az sem számít, ha a képet nézegető embernek nincs saját unokája, és esélye se arra, hogy legyen.

Ha lenne indián nevem, minden bizonnyal Piros Golyós Toll lenne az, úgyhogy sejthetitek, hová megyek ebben a remek esőben.

Sőt, “ülye mazsom”, miként azt Clouseau felügyelő mondaná. Ma kezdődik a Majom éve a kínaiak szerint, és ez állítólag nekem piszok jó évem lesz, pénz, paripa, posztó rogyásig, csak ne keressem a konfliktusokat, és ne essek a fejemre, mert megmarad a heg.

Akkor maradok tisztelettel továbbra is megalkuvó izéke, jól kipárnázott kobakkal. Szelíd és szerény “húzzuk meg magunkat” hozzáállásomhoz képest viszont a mai áutfit marhára nem úgy fest, mintha épp a tanodánk budai telephelyére indulnék látogatóba, megismerkedni az útvonallal meg a teremadottságokkal, pedig de. (Na jó, egyelőre csak a könyvtárig megyek el, aztán még kiderül, átöltözöm-e, én megalkuvó izéke. A sapka mindenesetre marad, ha a fene fenét eszik is.)

Mellesleg amúgy persze ezúttal is a szokásos problémákkal küzdök, miszerint eddig folyton amiatt ríttam, kezdődjön már a tanítás, most viszont éktelenül be vagyok rezelve attól, hogy megkezdődik. Meg tudom-e oldani a feladatokat, elég érdekes és okos lesz-e az, amit leadok, sikerül-e jól elmagyaráznom a dolgokat, hasznos lesz-e mindaz, amit megpróbálok belegyömöszölni a diákok fejébe. Ülye mazsom-e vagyok.

Ez most ismét egy olyan fotó lesz, amitől a hosszú hajért rajongó ismerőseim elsírhatják magukat, de mit tehetnék, túl nagy volt a kísértés, és túl sok a házban az olló. Tegnap este Poci lecövekelt a kanapé támláján, és ábrándosan elkezdte nyalogatni a hajamat. Úgy gondoltam, ez eléggé hangos jelzés arra, hogy megmossam. Mosás után viszont olyan búsan lógott lefelé, hogy bele is nyiszáltam egy pöppet, aztán még egy pöppet, és még egy pöppet. Diliház, hadd szóljon. (Valószínűleg ez csak egy jól fejlett tévképzet, de én bizony nem nagyon látok különbséget aközött, ha fodrász vágja a hajam, vagy ha én teszem meg ugyanazt, ez a haj úgyis arra áll, amerre ő akarja.)

Mint a mellékelt ábrából kikövetkeztethető, ma itthon baszom a rezet próbálok hasznos tagja lenni a társadalomnak és háztartásomnak, feladataim számosak és szerteágazóak, beszélgetőpartnerem továbbra is csak kettő macska, és lassan tényleg kezdek begolyózni, szóval ha esetleg kommentelhetnéketek lenne, ne fogjátok vissza magatokat.

Peripeteiáim továbbra is folytatódnak, bár a humorérzékem kezd visszatérni, és mire is mennénksz humorérzéksz nélkül, ugye. Tegnap hősiesen kiporszívóztam a lakást, és csak amikor büszkén elpakoltam a porszívót, akkor jöttem rá, hogy izé, én eredetileg azért akartam porszívózni, mert azt terveztem, lebontom a horizontális karácsonyfát az ablakból, és aztán a porszika segítségével könnyedén elbánok a lepotyogott tűlevelekkel. Baaaasztikuli. Na mindegy, rosseb a horizontális karácsonyfába, most már ott hagyom, amíg leesik magától, mint egy farktollánál felakasztott, rothadó fácány.

Mindezek után dicsőségesen felmostam a konyhát, és mivel nem akartam összemászni később a száradó padlót, gondosan kiraktam a szemetest a teraszra, hogy aztán egyből a kukába továbbítsam. Mire végeztem a felmosással, és megfordultam, a szemetes fölött már boldogan csámcsogott anyósomék kutyája, Timó, akit alapvetően csak három dolog érdekel: a kaja, a kaja meg még egy kis kaja. A szemetesben ugyan kajaféle csak némi penészes sajthéj volt meg egy kis összeszáradt macskapapi (mondtam már, hogy ezek a válogatós dögök előbb kizsorválják az ételt, aztán jól otthagyják), de mindez kábé a szemetes felénél, ehhez pedig persze ki kellett szedegetnie mindazt, ami fölötte volt, macskaalom included. Hadd ne részletezzem.

Mindemellett a nap legbizarrabb jelenete kétségkívül az volt, amikor este (neki reggel) cseten keresztül kimerítően eszmét cseréltünk a Repülő Kutatóval az arcápolás kérdéseiről, különös tekintettel az ideális férfi arclemosóra, ami nem szárítja a bőrt, és annak beszerzési lehetőségeire Palo Alto ötven mérföldes körzetében. Nem én vetettem fel a témát, jelzem.

Az éjszaka egy adott pontján a makkák is úgy gondolták, ideje feldobniuk unalmas életemet, úgyhogy több ízben végigpofozták egymást a lakáson, menet közben összehúzva az összes útjukba kerülő szőnyeget, és mikor hajnalban kilátogattam a vécére, kevés híján lezúgtam a lépcsőn. Ehhez meg már csak hab a tortán, hogy ezek után nem tudtam visszaaludni, majd amikor mégis, arra ébredtem, hogy Celofán éppen a kelimszőnyeget hányja össze. Igen, éppen azt, amit tegnap kiporszívóztam.

A reggelem már harmadjára neszkávéval indult, és kezdek ettől kissé besokallni, ráadásul mikor leültem a kanapéra meginni azt a nyavalyás kávét, mindkét macska megjelent és rám csimpaszkodott, hogy ne unatkozzam. Holnaptól viszont igazi kávé is lesz, mert anyósom, áldassék az ő neve, elfuvaroz innen a prériről a legközelebbi hipermarketbe, ahol vehetek magamnak egy újabb kávéfőzőt a döglött helyett. (Igen, el tudnék menni gyalog+tömegközlekedés+gyalog módszerrel is, kábé ötven perc oda, ugyanannyi vissza, plusz a csomag hurcolása. Kocsival oda-vissza huszonöt perc. A világot nem gyalogbékákra tervezték.)

Ha menet közben elhagyom a csizmám talpát, felborítok a bevásárlókocsival egy kukoricakonzerv-piramist, összepisilem magam a bolt közepén, esetleg elfelejtek kávéfőzőt venni, mindenről hűségesen referálok.

Nem tudom, ez mennyire látható (egy őtözködős blogtól ne várjunk lehetetlent, ugye), de mostanság igen rossz passzban vagyok mentálisan meg lelkileg meg egyáltalán. Amikor például megbeszéltem az időpontot mára a kozmetikussal, a jelek szerint azt mondtam neki, hogy oké, nyolcra, aztán azonnal elővettem az eljegyzési naptáramat, és mélán beleírtam kilencet. Valahogy úgy vagyok mostanában, mint Münchhausen báró, a saját hajamnál fogva kell kirángatnom magam az általam ütött lyukból, a macskák folyton kaját és simogatást kérincsélnek, de nem eszik meg az ételt, amit eléjük rakok, komoly erőfeszítéseket kell tennem ahhoz is, hogy ne csak sajtos pirítóson éldegéljek, vagy ha már főztem, mosogassak is el utána, az időbeosztásom pedig hét világra szólóan pocsék.

És még a kávéfőző is elromlott.

Tegnap este egyre nagyobb frászban vártam a húgomékat, akiket megpróbáltam ugyan elérni mindenféle változatos telefonszámaikon, de teljesen sikertelenül – volt, amelyiken szerbül halandzsázott a hálózati nemtommi, volt, amelyiken németül, mindenesetre kicsengeni nem csengett ki egyik sem. Végül hajnali fél egyre estek be a zenészek összes retyerutyájukkal, többek között egy elektromos orgonával.

Miközben ezeket a sorokat írom, a sógorom éppen a fentnevezett orgonán gyakorol a nappaliban egy február végi koncertre. (Hang nélkül, csak a billentyűk mondják, hogy duh-duh-duh.) A húgom elvonult Budapestre könyveket vásárolni, és remélhetőleg közelebbről vissza is ér, mert ha nem, én megint elkezdek aggódni, hol a túróban gabalyog a nagy hasával.

Természetesen velem van a baj, mindig is velem volt, más normális emberek ilyenkor nem frászolnak összevissza. Vonulj terápiába, Ofélia.

Oké, valójában fodrászhoz kéne inkább, a hajam megint elérte azt a kezelhetetlen hosszt, amikor nem tudok mit kezdeni vele.

Természetesen Groundhog Day, február 2-án mi más. Ha én lennék Punxsutawney Phil, akkor persze nagyobb volna a gáz, én ma se dugom ki az orrom a lakásból, ez a takonykór kissé szívósabbnak bizonyult, mint eredetileg gondoltam róla. (Azért a korrektség kedvéért tegyük hozzá, hogy ha nem most lenne, hanem egy hét múlva, nem engedném meg magamnak azt a luxust, hogy itthon punnyadjak – ezen a héten csak azért tudok kornyadozni, mert még nincs tanítás. Bezzeg ha lenne, már ott állnék vigyázzban a katedra mögött, takony ide vagy oda.)

Sebaj, itthon is van tennivaló bőven, ma este (ha minden igaz) a húgomék is beesnek, úgyhogy egy porszívózás se ártana. Csak az álmok ne lennének, ma éjjel például hetvenéves fizikusprofesszor voltam mellkasig húzott szövetnadrágban, hózentrágerrel, kezemben egy csokor színes léggömb, egy bicikliverseny közepén álltam talpig frászban, és mellettem jobbról-balról ott zümmentek el a kerékpárok, mint a villám, shuu, shuuu.

Ma garantáltan nem megyek élményszámba, és ez valójában nem is zavar, mások a prioritásaim. A pénteki, sárban és belekben való tapicskolás, miközben bús szitáló eső áztatott bőrig, meghozta az elvárható mellékeredményt: egészen elragadóan taknyolok és dunnyogok, de nyugi, semmi világvége, feltehetőleg holnapra már el is múlik. A világvége hiányára elég jó bizonyíték, hogy ugyan ez az az állapot, amikor este nyolckor úgy érzem, enyhe elesettségemre igen jól esne valami lélekmelengető sós rágicsálnivaló, de mivel a házban (meglepetésemre) nem találok semmit, ami megfelelne az elvárásaimnak, gyorsan összeütök magamnak egy tálca sajtos muffint.

Ma is azt eszegetem a molyolgatás mellé. Sőt, ha nem akarom, hogy akkora legyen a fenekem, mint egy ól vagy víztartály, holnap is.

Azt nem állítanám, hogy a hetem meredeken tart lefelé, de csak azért nem, mert holnap feltehetőleg elérjük a mélypontot. Nagy családi disznóvágás. Falun. Ma délután már indulunk is, hogy az estét egy kondér hagyma pucolásával töltsük, aztán holnap pitymallatkor megöljük szegény állatot, és estig turkáljunk a beleiben.

Ha nem venném tudomásul, hogy húsevőnek lenni azt jelenti, olyasmit eszik az ember, ami tegnap még szuszogott, hipokritának érezném magam, ha viszont nem is érdekelne a dolog, akkor érzéketlennek. Így viszont itt állok félúton, és feltehetőleg egy hétig zöldségeken fogok élni.

Meg vagyok én áldva ezekkel a dögökkel, nem vitás – Anasztázia nagyhercegnő ma reggel ránézett a tálkájába frissen kiadagolt paradicsomos lazacra, aztán arisztokratikusan elokádta magát, és még arisztokratikusabban távozott, hogy elheverjen az emeleten az egyik radiátoron. Hát most komolyan, mikor szedte fel ezeket a princessz-tempókat? Nyilván nem kivertmacska-korában Csobánkán, úgyhogy feltehetőleg mi vagyunk a ludasak. A rossz nevelés, bakker. És még én próbálok pedagógusokat tanítani, fuj.

A tegnapi napot amúgy valószínűleg sokáig nem fogom elfelejteni: először találkoztam alkalmassági vizsgán egy olyan hallgatójelölttel, akinek minden bizonnyal valamilyen pszichés zavara van. Természetesen a “nem felelt meg” rubrikába húztuk bele az ikszet, de azóta is rágódom azon, vajon mit lehetett volna még tenni. Az, hogy megjelent nálunk, valószínűleg azt jelenti, ő nincs tudatában annak, hogy baj van vele, mi meg nem kérdezhettük meg tőle, hogy “elnézést, nem áll esetleg pszichiátriai kezelés alatt?” Egyikünk sem rendelkezett a megfelelő szakképzettséggel ahhoz, hogy akár megsaccolhassa, mi baja (bár tippjeink persze vannak), viszont az biztos volt, ezt a lányt nem engedhetjük pedagógusi pályára.

Prioritások, mondogatom magamnak, nekünk most a gyerekekre kellett gondolnunk elsősorban, nem pedig szegény zavarodott hallgatójelöltre, meg egyébként is, mit tehettünk volna mást. De attól még rágódni fogok ezen egy ideig. És vajmi kevéssé vigasztal, hogy ezek a rágódások tehetnek (esetleg, tényleg csak esetleg) jobb tanárrá.

Egyébként, hogy némi pozitívummal zárjam a bejegyzést, miután kicseréltem valami büdös macskapástétomra az ínycsiklandóan illatozó paradicsomos lazacot, Celofán zokszó nélkül becsámcsogta az egészet.

Ma reggel tényleg csak egy maszat vagyok, de elszántan nézek teendőim elé, melyek lesznek majd intézményi nyílt nap, pótvizsgáztatás meg a jegyek lezárása, az intézményi nyílt napon belül pedig úgynevezett előalkalmassági vizsga is. A nyári alkalmassági vizsgán volt az, amikor a rácpácegresi Nagyszederfával kínoztuk a jelentkezőket – nos, ma valószínűleg Gombóc Artúr lesz soron.

Viszek magammal szendvicskéket is, mert amíg végighallgatom, hogy huszonöten felolvassák Gombóc Artúr menüjét, garantáltan megéhezem.

Királyian nyuhhadt időpontban indulok máma, a kinti hónak köszönhető csupán, hogy valamivel több látszik belőlem egy maszatnál, de azért a szép nekem-új mályvaszínű blézer jobb fényviszonyokat érdemelt volna. Az egészen félelmetesen testhezálló barna plüssbársony ruha is, amit Nelli barátnőmtől kaptam egy szekrényritkításkor, és valamikor régen már megígértem, hogy egyszer tutira megmutatom blézer nélkül, mert abban a változatban úgy festek benne, mint egy kivénhedt pin-up girl.

Nyugtassatok meg, hogy – a magam keretei között – elegáns vagyok és államvizsgához illő. (A blézert természetesen igen szolidan begombolva fogom viselni.)

Muszáj volt pimpillázkodó-napot tartanom, na jó, valójában pimpillázkodó-reggelt, de akkor is. A fejemen a helyzet már tarthatatlan volt, úgyhogy sok morgás és nyafogás közepette bevonultam a fürdőszobába a rossz szagú pacsmagokkal, hogy renováljam a fejemen a pipirost. Holnap államvizsgáztatni megyek, nem nézhetek ki úgy, mint aki két macskával és három varrógéppel él egyedül, még ha valójában ez is a nagy büdös helyzet. A varrógépek nem szóltak semmit a nagy akcióhoz, Celó éppen a pillanatnyilag-legkedvencebb pokrócán héderezett, és rám se bagózott, Poci viszont a kanapé támlájáról megszagolta a fejemet, majd határozott léptekkel elvonult, és mindaddig elő se jött, amíg le nem mostam a festéket. Abszolúte megértem, én se tettem volna másként.

Mindenesetre ha már úgyis ott voltam pirosra kenve, rááldoztam egy félórát arra, hogy további pacsmagokat kenjek magamra. Valahol kilencnél abbahagytam a számolást, de elhihetitek, került rám minden izlandi termomaszktól ránctalanító szérumig és talpfinomító kencétől nyakfeszesítő pütypürüttyig. Minimum a fele egészen nyilvánvalóan hatástalan, persze. Pillanatnyi komfortomhoz viszont roppant mértékben hozzájárultak, minekutána mindjárt neki is esem a fürdőszoba kipucolásának, egy hajfestés mindig disznóóllal jár. És ennek örömére ma manikűrözni is fogok, mert muszáj lesz, dixit.

Ma egyébként akkor sem hagyom el a házat, ha kisbalták potyognak az égből (sőt, akkor pláne nem). Ha vénasszonyok potyognak, akkor persze muszáj lesz kivételt tennem, hogy forró teával kínálgassam és macskaszőrös pokróckákba takargassam őket, de, valljuk be, ennek minimális az esélye. Kábé annyi, mint annak, hogy a ránctalanító szérumtól újra hamvas húszévesnek fogok kinézni.

Őszintén, ha visszagondolok húszéves koromra, a “hamvas” az utolsó jelzők egyike, ami eszembe jut. És akkoriban még ilyen csodálatos katicás nyakláncom és szívecskés-kockás zoknim se volt, bebebe.

Arról nem is beszélve, hogy ha lett volna is, túl gyáva lettem volna ahhoz, hogy felvegyem.