Ma igen határozott itthoncsücsü-napot fogok tartani, de ezt akkor legalább valami többé-kevésbé decens öltözékben. Mondjuk az is igaz, hogy az imént anyósom rámnézett a teraszon (nála egy locsolókanna volt, nálam meg a reggeli kávécigi), és örömmel megállapította: “Ó, ma szabadnapod van!”, szóval talán mégse olyan decens ez az egész, mint én hittem.
Ismét hétköznapok vagynak kifogyott macskaeledellel meg a hűtőben egy fej pak csojjal, amiből főzni kéne valamit, de ehhez nem ártana mellé valami egyéb kiegészítő is.
Ja, meg itt a nyár.
Rohanás lesz továbbra is, persze (ha leállok, megdöglök), de mostantól, ha minden jól megy, csak kicsi és elviselhető rohanások lesznek. Ma hajnalban, miközben a hotel első emeletén esküvőző népek egy utolsó nagy gajdolással kitámolyogtak az ajtón, és eltűntek a vasárnapi reggelbe, én befejeztem az utolsó leadandó szart, amit doktori tanulmányaim igényeltek ebben a félévben. Ennélfogva a félévet abban az univerzumban, amelyben diák vagyok, lezártnak nyilvánítom. Most már csak azt kell letudni, amiben tanár vagyok, bagatell.
Nyúzott vagyok, az nem vitás. Viszont ha ma hazakúszunk a Repülő Kutatóval, mostantól (kapaszkodjunk meg) csütörtökig semmi más dolgom nincs, mint kijavítani egy kupac dolgozatot. Gyanítom, azt már ma letudom, aztán diadalittasan belevetem magam abba az idillbe, ami a káoszos háztartásom, a macskák, a befőzendő cseresznye és a befejezetlen varróprojektek világában lakik.
Ja, és csinálok kovászt, mert a múltkorit megöltem. Szomorú történet.
Voltaképpen a jetlag nem is olyan rettenetes dolog (mondta bizakodva hajnali egykor, amikor nem tudott visszaaludni), alig csak egy kicsikét különbözik az inszomniások mindennapjaitól. Nem olyan nagy bumm ám, ha az ember hajnalban úgy ken fel a körmére egy újabb réteg rózsaszínt a besűrűsödött ezeréves körömlakkból, hogy már túl van három rövidke alváson délutántól számítva, és az adott pillanatban éppen úgy érzi, hogy na, egészen ébren vagyunk, csinosíjjuk magunkat egy pöttyöt, aztán tegyük ki a pontot a hetek óta vonszolódó szakdolgozati bírálatokra.
Reggel persze már másként fest a leányzó fekvése, márminthogy a leányzó inkább feküdni szeretne, mintsem feltarisznyálni és eltotyogni a munkahelye irányába, de mit van mit tenni, vár a bánya. És mivel ebben a nyavalyás életben mindig minden egyszerre történik, ma estére még csajbuliba is vagyok hivatalos. Ehhez pedig, ha akad rá annyi időm, és nem ájulok el menetközben a kialvatlanságtól, át is öltözöm majd, juhé. Ah, mekkora boldogság, amikor végre rendelkezésre áll a komplett szekrény, az ember asse tudja, hová kapjon, mindenhol csuda tarkabarka holmik. Persze miután megcsodáltam az összes cuccot, végül hozzávetőleg a szakdolgozathurcolós szatyorhoz öltöztem. Stílusos vagyok, mint a fene. Délben már valószínűleg melegem lenne benne, de addigra a szakdolgozathurcolós szatyor átavanzsál kardigánhurcolós szatyorrá. A lényeg, hogy hurcoljunk valamit, anélkül nem az igazi. (A ruhát amúgy nem ártott volna kivasalni, de Celofán éppen ott gubbasztott a vasalódeszkán, és rá volt írva az arcára, hogy ha elkergetem onnan, lehányja a cipőmet.)
Kár, hogy az orrom még mindig folyik, és úgy ugatok, mint egy kutty. Nincs is szebb egy kis nyári náthánál jetlaggel keverve, neszpá.
Megérkeztem, beültem a kádba, pacsmagokat kentem magamra, hajat mostam, manikűröztem, aludtam. Szakdolgozatot bíráltam, megint aludtam. Most éppen szakdolgozatot bírálok, ergo utána ismét aludni fogok, smegintelölről.
A lakásunk modern és színes és éppen a megfelelő hőfokú (most éppen), és nem zúg semmi, sálálá. A hülye kis cicák nyilván úgy néztek ránk, mint egy háromnapos mócsingra, ti meg kik vagytok, és mit kerestek itt, de aztán Poci kegyeskedett odaülni az ölembe, és fésültetni magát. Egy hölgynek, nemdebár, roppantul fontos a toalett.
(Apropó toalett: ha van valami, amit nehéz megszokni Kanadában, az a konstrukció, amellyel a budik rendelkeznek, úgymint majdnem a karimáig tele vannak vízzel, és ez a víz zubog le az összes végtermékkel együtt, ha lehúzod. Ha az ember nem akar kínosan alapos információkkal rendelkezni az emésztéséről, jobb használat után bele sem nézni mindaddig, amíg le nem húztad.)
Itthon bezzeg napfény ragyogja be az utunkat, bébi. Rá is fér, én innentől vasárnapig megint folyvást úton leszek. Jaj, szegény macskák, szegény Repülő Kutató, szegény én.
Istenuccse, ha választani lehetne, ki legyek, unokaöcsi lennék nálunk vagy unokahúg. Nemcsak kanadai mintás luficsomagokat kapnak tőlünk ajándékba, de rénszarvas-plüssöt és ún. fidget spinnert is, ami annyira dernier cri a gyermekjátékok területén, hogy még nincs magyar neve, és mire lenne, már ki is megy a divatból. (Remélhetőleg addig viszont kihúzza, mire holnapután hazatámolygunk.)
Ma amúgy elmentünk amerikai palaxintát enni juharsziruppal meg juharszirupos grillezett kolbászkákkal (úgy tűnik, ez itt gyakoribb a baconos-juharszirupos palaxintáknál is), szóval nem nézek túl derűlátóan afelé, hogy mérlegre álljak majd valamikor szerdán. Holnap már utazunk, de addig még sok nemes és harci feladat vár ránk, én például befejezek egy határidős recenziót, és valamikor bele kell gyömöszölni a poggyászba mindent, amit hoztunk, plusz még három plüss rénszarvast, két doboz poutine-gravyt és egy félliteres palack juharszirupot.
Ha eddig nem jöttetek volna rá, én kifejezetten jó vagyok abban, hogy olyasmik fölött nyígjak, ami másnak öröm, jutalom és bódottá. Úgyhogy valószínűleg azzal sem okozok meglepetést, ha bevallom: én gyakorlatilag azóta akarok hazamenni, amióta megérkeztünk. Egy kanadai utazás nagy bumm meg minden izé, de a nem megfelelő időpontban (például vizsgaidőszak közepén) alig nyújt lehetőséget a kikapcsolódásra, mert azt a munkát mind el kell végezni, ami kimaradt, és bőven elég lett volna, ha csak egy hétre jövünk. Emellett a röhej kedvéért itt ülök a világ egyik legnagyobb meg legtágasabb és legszabadabb országában, időnként meg eddig sose tapasztalt klausztrofóbiás rohamok törnek rám. (Első éjjel például azt hittem, megfulladok a túlfűtött házban, és egyik ajtón se tudtam kijutni se a verandára, se a kertbe, úgyhogy végül kinyitottam a hűtőt, és bedugtam a fejem, ott inhaláltam a hűvösben, miközben barátságosan nézett rám egy moitié et moitié avagy half and half, aminek itt a tízszázalékos tejszínt híják.)
A mai éjjel különösen rossz volt, ugyanis mindehhez még meg is taknyosodtam, fél éjszakát átforgolódtam a túl puha és túl szűk ágyban, miközben köhögtem és időnként kimásztam orrot fújni, meg haza akartam menni a feladataimhoz, a kanapémra és a hülye kiscicáimhoz. Úgyhogy most eléggé itt állok ledarálva, túlaludtam azt is, amikor a rokonok elmentek garázsvásárt nézni, de persze a világ nem áll meg, a Repülő Kutató ismét bokáig kopott lábakról ábrándozik egy Yorkville nevű negyedben, ami lényegében az öreg Torontó. Hát jó. Akkor legalább csípjük ki magunkat, mint Szaros Pista Krisztus nevenapján.
A hátam mögött látszik egy darabka a Repülő Kutatóból. Éppen nem repül, úgyhogy kitalálhatjátok, mivel foglalkozik.
Na szóval elmentünk busszal a Niagara Fallshoz, és azt mindenképpen le kell írnom, hogy előtte való nap, miután kitámolyogtunk a textilmúzeumból meg a cipőmúzeumból (én voltam boldog), beestünk mintegy véletlenül egy plázába (pisilni mentünk, no, hadd valljam be). Ott pedig valami monstre leárazáson a Repülő Kutató vett nekem egy olyan kabátot, ami ilyentájt torontói népviseletnek számít. Ez itt nü.
(Ne aggódjatok nagyon a Repülő Kutató miatt, ő speciel egy öltönyt vett magának. Bazi nagy leárazás volt, na.)
És akkor tegnap tényleg elmentünk busszal a Niagarához. A Niagara vízesés nagyon nagy és nagyon húúú, ott álltam egy hajón piros nejlonzsákban kapucnival, a fél Niagara bele a pofámba, és szerintem amióta itt vagyunk, ez volt a legjobb érzés, csuhaj. Arról mondjuk szólhatott volna nekem valaki, hogy ne hasítottbőr cipőben menjek, minden józan gondolkodású turitnyán flipflop volt.
A vízesés mellett van egy város, amit úgy híjnak, hogy Niagara Falls, és a főutcája direkt az odalátogatók szórakoztatására lett kipofozva, ha esetleg nem lenne elég az, hogy meeeekkora víz. Kaszinók meg szórakozóhelyek meg óriáskerék meg drakulakastély meg minden, ami köll, Kicsit olyan, mint a Disneyland, csak a Disneyland ízlésesebb, szóval képzelhetitek. Én, mint az abszurd nagy kedvelője, minden bizonnyal fényesen mulattam volna, ha nem tör rám egy olyan méretű fáradtság, amivel csak előretotyogni lettem képes, és végül a buszon visszafelé Torontóba nem a képemet tátottam a világra, hanem aludtam.
Ma punnyadással és házifeladatok írogatásával telt a nap, persze házifeladatból még van egy csomó, de holnap is van nap meg holnapután is, sőt. Egyébként máma a rokonság homárt enni vitt el meg a lokális románboltba. A lokális magyarboltban a múlt hétvégén voltunk, és egyik érdekesebb, mint a másik, gyermekkorunk régi szemétdombjai Vegetával meg Eugénia nevű keksszel. A lokális románbolt és magyarbolt amúgy igen érdekes munkamegosztással működnek, a magyarboltban ki van írva, hogy “Avem mici”, a románboltban meg kürtőskalácsot kapni.
Voltunk emellé turkálóban is, csak a vicc kedvéért, s természetesen szintén csak a vicc kedvéért én nem vettem semmit, a Repülő Kutató viszont igen egy inget meg egy nyakkendőt. Kígyót melengettem a keblemen, nem vitás, neki pedig erősen érik egy saját őtözködős blog, ha ez így folytatódik.
Holnap nem tudom, mi lesz, talán további házifeladatok, de nektek már az a holnap van, hm. Majd meséljétek el, mi történt velem.
A torontói tavasz arról ismerszik meg, hogy mindennap leesik kábé öt darab eső, hirtelen záportól a hajtépős zivatarig, a fennmaradó időben meg hol úgy süt a nap, mint a fene, hol pedig azt nézzük, mikor és melyik irányból érkezik a következő eső.
Én ezzel szemben arról ismerszem meg, hogy én vagyok az a nő, aki mindösszesen egy szoknyát hozott magával Kanadába, úgyhogy tegnap azzal mentem fel a CN Towerbe
ma pedig ugyanabban megyek el a textilmúzeumba.
A jelzett szoknya egyébként ebben a pillanatban éppen csomóba kötve ül az ölemben, mert az egyik szokásos eső most zuhant le, és ezáltal a Ryerson Egyetem előtt a kongresszusra tervezett Social Square nevű placc egyetlen nagy pocsétává változott. Mielőtt még elmennénk a textilmúzeumba, itt kötöttünk ki, mert szinte tradicionális módon mindennap itt kötünk ki, élvezni az időjárás változatosságát, a Balzac Café híg kávéját meg a kongrsszusi ingyenwifit.
Holnap a Niagara vízesést fogjuk meglátogatni, mert ha az ember Kanadába jön, akkor ezt nem hagyhatja ki. Majd jelentkezem.
Ááááá, megint esik!
Tegnap túlestem az előadásomon, a visszajelzések szerint nem is sikerült rosszul, úgyhogy most végre kiengedett kicsit a görcs, és nekiláthatok újratervezni az életem, ami most egy hétig tinglitangli, utána egy hétig hisztérikus rohanás, aztán majd csak beáll valami egyensúly benne.
Mindenesetre most már fogalmam sincs arról, mikor milyen nap van merrefelé és hány óra: ami otthon délután négy, az itt reggel tíz, szóval kellően össze vagyok zagyválódva, és tényleg elveszett a nyavalyás telefonom. Na de sok beszédnek sok az alja, lássuk a medvét.
Az első itt töltött napon, ami valószínűleg egy péntek volt, akkora jetlagem volt, mint egy ház, úgy is nézek ki. (Ja, és a Repülő Kutató fotózott, ami mindig elgondolkoztat, hogy ha ilyen csámpás-tokásnak lát, ebből mire lehet következtetni. Nyilván az édes bülbül szavaim jelentik a vonzerőmet, de jetlaggel ebből is csak annyi maradt, hogy grr, oááá.)
A mellékelt kép a garázs előtt készült, mielőtt elmentünk kínai eledelt enni all you can eat, és tényleg nem fogtuk vissza magunkat. Aztán visszajöttünk, én kicsit lefeküdtem szundikálni délután négykor, és másnap reggel hatkor ébredtem fel.
És akkor elmentünk várost nézni, majd délután a konferenciamegnyitóra meg -vacsorára.
Ezt a képet még mindig a Repülő Kutató lőtte, de másnap kezembe vettem a dolgokat, és lőn:
Mint látható, szépen járom a házat körbefele (jelzem, legelső este a ház sarka mellől kibújt két mosómedve, és szépen átmentek az úton, úgyhogy akkor már végképp tudtam, nem Európában vagyunk). És akkor megint elmentünk koferenciára, és én tovább fostam az előadásom miatt.
És akkor tegnap végre megtartottam az előadásom.
Ha tudtam volna, ki a védőszentje a kétségbeesett vöröshajú kvázikutatóknak, akkor hozzá imádkozhattam volna, de a képen épp csak egy úgynevezett kardinálispintyet láttam meg, aki cserregve és pirosan húzott elfele. Az előadás után meg elmentünk egy ezúttal közel-keleti al you can eat-be, ahol este nyolctól egy órán át egy hastáncosnő keringte körbe az éttermet a falafeles és hummuszos tálkák között, szóval megvolt a napi abszurd, ahogy köll.
Ma asszem egy kedd van, és én kezdek kiengedni, mindjárt elmegyünk világot látni a Repülő Kutatóval gyalog, és ennek roppant sajátságos következményei leszenk, de van nálam mentolos lábkrém, úgyhogy mindenre fel vagyok készülve. Fotót majd holnap.
Megyek világgá, és még egy törülköző sincs nálam, pedig ma van a törcsinap. Talán a sál megteszi, no.
A konferencia-előadásom még mindig valahol a láthatáron túl van (hétfőn adok elő), délelőtt indulunk, nekem meg általában ilyenkor egyetlen valamire sikerül koncentrálnom, a mitvigyekmagammalra. Hát akkor erisszük.
Ha lehet hinni az időjósoknak, Torontóban mindvégig 18 és 21 fok között lesz a hőmérsék, ami nekem meglehetősen oké, soha jobbat. Ehhez viszont legalább két alkalom van, amikor hozzávetőleg decensen kell kinéznem: az előadás meg a nyitóünnepségi utáni díszvacsora, ahová a Repülő Kutatót is magammal viszem. (A poén kedvéért természetesen több embert fog ismerni az asztalnál, mint én. Ja, így jár az, aki sokat repül meg kutat.) Az ott töltött idő további programja nagyrészt Torontóban fel-alá fintergés lesz (textilmúzeum!!! cipőmúzeum!!!), amely alatt nem hozhatok szégyent a magyar őtözködős bloggerekre, nemdebár. Ja, és emellé persze a család körbehurcol minket fél Ontarión, mint a véres kardot, a Repülő Kutatót ismerve pedig legalább két alkalommal addig fogunk gyalogolni valami hegyre fel vagy hegyről le, amíg bokáig kopik a lábunk. (Azzal ne foglalkozzatok, hogy Torontó környékén lényegében nincsenek hegyek. Ő megoldja.)
Szóval ezekkel az előfeltételekkel kell elkezdenem a pakolászást. Ó, és ne legyen semmi se túl gyűrődős, mindent tudjak kombinálni mindennel, és ne vigyek magammal sok holmit se, mert a gép ugyan elviszi meg visszahozza, de azért jó lenne a bőröndöcskében némi szabad kapacitás, ha esetleg valaki akciósan rámsózza a Niagara vízesést. (Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Kanadában lényegében minden sarkon kaphatók Burt’s Bees kozmetikumok. Kezdje már el valaki forgalmazni ezeket Magyarországon is, köszke. Nem járunk olyan gyakran Észak-Amerikában. Én pláne nem, 2008-ban voltam utoljára.)
Ruhaneműim széles tárából kiindulópontként a fekete-szürke-fehér cuccokat kotortam elő, mert ezúttal erre szottyant kedvem. Bevallom, iszonyú nagy volt a kísértés, hogy varrjak magamnak egy komplett új útiruhatárat, de hálistennek időm nem volt rá.
Na tehát ez volt a kiindulópont: három ruha, egy póló, egy nadrág, egy blézer, a jólismert kameez, az igen praktikus nagydarab fekete táskám (not pictured), egy pár kulturált cipő, meg egy sál arra az esetre, ha valahol (pl. a repülőn) dögletesen megy a légkondi.
Ölég bánatos, mi? Nyilván ebből is fel tudnék öltözködni egy hétig, de valami színes mégiscsak kéne, nemdebár. A kezdeti opciók úgy festettek, hogy vagy kékkel, vagy narancssárgával dobom fel a készletet, de aztán a Liberty of London kendő eldöntötte nekem a kérdést. Úgyhogy a készletbe bekerült még a kendő, a vele mintegy véletlenül harmonizáló kistáska (not pictured), két kardigán (ezekre valószínűleg szükség lesz), két szaladgálós cipő, valamint egy ujjatlan meg egy hosszúujjú póló. A plusz cipőket a lábam valószínűleg megköszöni nekem, miután a Repülő Kutatóval leszek, és nála a könnyű kis séta hét kilométernél kezdődik. Hegyre fel, természetesen.
Persze tájainkon a kiegészítőkre is kellő csínnel ügyelünk, úgyhogy abból is összeraktam egy kis kupaccal, például nyakláncból “csak” ennyit. Katicák menni Kanada.
Mivel viszont még csak reggel hét van, és én az utazás előtti jajmicsináljak tragikus állapotában, tízig még történhet itt minden, sőt annak az ellenkezője is. Jáj.
Tegnap letudtam mindent, ami ittésmostésmégitthon határidős feladat, hajnalban a tegnapi dolgozatokra adott jegyeket is beírtam a neptunba, aztán visszadőltem hülyeségeket álmodni. Az inszomniám sajna nem lesz kompatibilis Kanadával, minden jetlagek öreganyja várható, ó, Muad’dib.
Ma leginkább az a program, hogy leeresztek, legyen miből ismét felpörögni. Ja, meg csomagolok. Ez utóbbit valószínűleg posztolom is.
Indul a vizsgaidőszak. Ez más esetben akár azt is jelenthetné, hogy lehetőség adódik egy kis felszusszanásra, de így, hogy kiesik a közepéből tíz nap, további rohangálásokat tessék elképzelni: ma Budapesten két vizsga (nyilván két különböző telephelyen), holnap Esztergomban négy (három “normális” meg egy alkalmassági, ami megint rácpácegresi Nagyszederfákkal meg Gombóc Artúrral lesz tele). Valahol útközben pedig új tollseprűt kell szerezni a takarítónőnek, valamint átalakítót a laptophoz, hogy ne üsse agyon a kanadai 110 volt.
Továbbra is szigorúan ragaszkodom ahhoz, hogy csak három napra tekintsek előre, így legalább nem jajongok állandóan amiatt, hogy mennyidolgomvan, jézusmáriaszentjózsef. Úgyhogy, mivel csütörtökön indulunk, ma még nem fosok az utazástól, és ez is valami.
Emellett egy év elhanyagolás után újra megpucoltam a fényképezőgép lencséjét. Hja, minden apró sikernek örvendeni kell.
Nagyon remélem azt is, hogy a cipő kedves lesz hozzám, ma húzom fel először mezítlábra.
Itt ülök összehuttyanva, és kakukkfűteát iszogatok. Majdelmúlik.
Viszont legalább megfestettem a hajam.
Ma is maradunk a tarkabarka rétegeknél, átabotában, ahogy esik, úgy puffan. Plusz piac. Plusz házassági évforduló.
És igen erős kísértésem van, hogy mára szabadnapot vegyek ki a tanári-kutatói-megatöbbi létből, ott egye meg a fene az egészet.
Ma kivételesen nem zöldhajnalban indulok, hanem a délutánt töltöm sokórányi folyamatos pofázással a levelezős hallgatókat boldogítván, akik nyilván mindenre vágynak erre a szép pénteki napon, csak arra nem, hogy a nemzetiségi óvodai nevelés szabályrendszeréről dumáljanak nekik a fülükbe.
Ezzel a mai nappal a szorgalmi időszaknak tényleg vége. A nyár viszont tagadhatatlanul megkezdődött, ami itt ezen a blogon két kellemetlen következménnyel is jár. Egyrészt nyígni fogok a meleg miatt. Sokat. Másrészt pedig a dögmelegtől kifőtt agyam olyan összeállítások felvételére késztet, mint a mostani.
Bár a diákokat egy ideig valószínűleg ébren fogja tartani máma, az vitathatatlan.
Nem mondanám, hogy túl nagy változatossággal öltözöm mostanság – jó, nyilván a színek meg a darabok cserélődnek, de az összhatás meg az általános felépítés ugyanaz. Bőruha, kardigán, szaladgálócipő, vászontáska, robbantott haj. Táskából viszont ma csak egy, tegnap heroikus módon hazahurcoltam a szakdolgozatokat, és a maradék bírálandóval már itthon fogok megküzdeni. Ugyan csak három hét múlva van a leadási határidő, de szeretnék minél hamarabb túllenni rajta, mert különben is – suspense! – a jövő héten elutazom. Konferenciára. Kanadába. Tíz napra. Ne utáljatok nagyon.
Az egész kanadai utazás ittésmost olyan nekem, mint a hátamon egy plusz púp, előtte rohanás, utána rohanás, és nyilván a szokásosnál is inkább az, mert az itthoni teendőim alól siralmasan kiesik az az idő, amit egy másik kontinensen töltök. Amire megyek, afféle nemzetközi vándorkonferencia, hol itt üti fel a sátorfáját, hol ott, tavaly (asszem) Szegeden volt, most Torontóban, jövőre meg jöhet, tudomisén, Pittsburgh vagy Debrecen. Mit nem adnék most egy Szegedért vagy Debrecenért: odavonatozik, előad, hazajön, és továbbkínlódik az ezer intéznivalójával. Mivel viszont Torontóban van, ahol külön pikantériaként a Repülő Kutató rokonai laknak, eleve azzal indult a szervezés, hogy szó se róla, rögtön visszarohanni, meg kell nézned a Niagara vízesést is meg minden, majd elviszünk oda, és mennyi ideig tudsz majd maradni?… Ez persze rettentő szép és jó, lelkes családtagok hurcolnak majd körbe Kanada szépségein, és én még sose voltam Kanadában. Most és itt viszont csak ülök nyafogva, én hálátlan, hogy mindeközben mennyi dolgom lenne itthon abból a fajtából, amihez nem elég egy laptop meg a wifi. Ez a nyafogás persze, gondolom, addig tart, amíg nem ülök majd ott valahol egy torontói ház kertjében, már pálinka után, de még a grillezett atlanti lazac előtt. Csakhogy most még a pálinkát se töltötték ki, a csomagom és konferencia-előadásom is távolról integet, cserébe viszont itt vannak a bírálandó szakdolgozatok, a vizsgák és alkalmassági vizsgák meg a megnézendő zárótevékenységek, ma például pillangókat színeznek vegyescsoportban, differenciálás meg minden izé.
Úgyhogy irány Horány és még azon is túl, Esztergom határában meg éppen utat javítanak, szóval plusz tíz perc a menetidő. Mekkora szerencse, hogy amúgy is csak óránként megy busz, aminek a menetrendje eleve nem kompatibilis az én óráim kezdeteivel, úgyhogy mindig az eggyel korábbira csüccsenek fel. Futok is mingyá.
Ja, hogy itt a végén még lepottyantsak egy slusszpoént: ha már Torontó meg rokonok, viszem magammal a Repülő Kutatót is. Ezúttal ő lesz a professzorfeleség, vagy minekhíjuk.
Az egyik kollégám tegnap roppant sok szeretettel megjegyezte, hogy úgy festek, mint egy kedves kék halacska. Nyilván erre nem volt más adekvát reakció, mint tátogtatni a számmal és csapkodni kicsit az uszonyaimmal, mindezt természetesen tiszteletreméltó két négyzetméteres asztalom mögött, amin rémületes halmokban állnak a dolgozatok meg mindenféle más oktatási szemét.
Ma zárótevékenységre megyek, ahol a hallgató petrezselymet meg répát fog számoltatni és etetni a kicsikkel, valamint megkísérli bepakoltatni velük a petrezselymet meg répát (nyugi, mielőtt még megennék) egy “zöldségmátrixba”. Roppant érdeklődéssel várom, mi lesz belőle. Aztán utána persze megbeszélés, még azutána pedig szakdolgozatok olvasása és bírálgatása az ehhez szinte kötelezően járó enyhe apoplexiával egyetemben. Mindeközben tegnap este rájöttem, hogy mostanra már elvesztettem a fonalat, hányan, miből és miért akarnak nálam szakdolgozni a jövő évben, de folyton jelentkezik valaki. Most komolyan, enyhe elképedéssel gondolok azokra az időkre, vegyük öt évvel ezelőtt, amikor olyan rengeteg dolgom volt, hogy alig láttam ki belőle, és el se tudtam képzelni olyan helyzetet, amikor ennél is több van. Pedig akkoriban csak három-négy szakdolgozóm volt, nuku zárótevékenységek, csoportos gyakorlatok és két városba ingázás, de különösképpen nuku második doktori.
A legnagyobb bajom az egésszel persze az, hogy jelenleg éppen azok látják legnagyobb kárát a második doktorinak, akiknek az érdekében nekiláttam. Alig jutok el ovikba, nem tudom eléggé követni a hallgatók tevékenységét, és most a félév végére már olyan fáradt vagyok, hogy esem le a lábamról. Pedig még másfél hónapig nem lehet leereszteni, de nem ám.
Viszont ha már zöldségmátrix, ne fogjuk vissza magunkat.
A magammal hurcolandó holmik tömege úgy kilőtt a sztratoszférába, hogy kénytelen vagyok vászontáskákkal meg -szatyrokkal mászklni, és abból sem elég egy darab.
A mai nap eddigi legnagyobb teljesítménye, hogy hajat mostam (és robbantottam), de hát még csak háromnegyed hét van, héjjahó. Jó, arra is büszke vagyok kicsikét, micsoda öltözéket raktam össze magamnak. Asszem, ezt a szoknyát eddig minden alternatív pedagógia-zéhára felvettem, teljesen tervezetlen módon, és ma is azt íratok a poén kedvéért. (Ezt a diákjaim feltehetőleg nem találják olyan poénosnak, hm.)
 | mák - 14/37 – Pom |
 | Kriszti - 14/37 – Pom |
| mák - 14/32 – Tűzenergia |
 | magyaroramegminden - 14/32 – Tűzenergia |
| magyaroramegminden - 14/27 – Holdsüti |
