eská kategória bejegyzései

Ez egy őtözködős blog, úgyhogy ritkán engedem magamnak az itt-politizálást, de néha muszáj. Ma a CEU melletti tüntetésre megyek (már ha ezt lehetővé teszik a szakdolgozatok – eggyel már végeztem, a másik kettőt is le kell tudni háromig), mert ezt például muszáj. Nem csak a CEUról van szó ugyanis, hanem arról, mennyire számít kiállni, ha az oktatásról-felsőoktatásról van szó. A CEU nem csak egy egyetem, ahol ismerőseim is dolgoznak/dolgoztak (nincs ebben semmi meglepő, az ismerőseim túlnyomó része felsőoktatásban dolgozik), és különösen nem csak “a Soros-egyetem, amihez nincs közünk”, hanem egy olyan ügy, ami a teljes magyar felsőoktatás szabadságáról szól. Meg arról, hogy Külső-Abszurdisztán akarunk-e lenni, ahol hasraütésszerűen hoznak törvényeket, meg arról, hogy mit akarunk, milyen hírünk legyen a világban.

Úgyhogy hajrá szakdolgozatok, haladni kell.

Mától elvileg vakációm van, a gyakorlatban viszont vinnyogva verem magam a földhöz, miközben (mondanom se kell) még mindig szakdolgozatokat rázok gatyába. A hétből kettő teljesen letudva, kész és leadható, három hétfőre kész lesz, valahogyan az utolsó kettő is kiforrja magát szerdáig, de hát a nyavalyába, hányszor mondtam el nekik, amióta témavezetőjük vagyok, hogy blablablabla, nyolchetes gyakorlat, blablablabla, határidő, blablablabla. (Felteszem, ennyit hallottak meg belőle.)

Piacra menni persze ezúttal is mászthev, pedig, Tutatiszra, én is meg a Repülő Kutató is úgy érezzük magunkat, mint akit ledaráltak. Igaz, ő még nálam is inkább, mert tegnap Első Péntek volt a Collegiumban, és neki nem kellett negyed hétig Esztergomban tanítania, tehát elmehetett a sok okos ember közé valami olyan válogatott borzalmat inni, amit Mecseki Mókának hívnak.

Mai “micsináljakveled” darabunk a kedves kis Esprit cipőke, amit én tökigazi boltban vettem 2008-ban, és megjárta velem még Kalamazoot is. Baja semmi, csak ritkán hordom. Valószínűleg le fogom építeni.

Mire végre két nap után eljutottam odáig, hogy a képem balik fele nem fáj, és csak mérsékelten érzékeny, a jobbikon van a sor. Sálálá. A tegnapi haza-vonatút alatt mindvégig teljes huzattal ment a légkondi, úgyhogy taknyolok is, további sálálá. Mindehhez pedig ma reggel Poci cáfolt rá önmagára (itt mindenki lábbal tapodja a tradíciókat, a rossebbe), és csak úgy passzióból hányni kezdett nárciszzabálás és a lakást elözönlő hangos tömeg nélkül is. Nyilván a kelimszőnyegre, mégeccer sálálá.

A jövő hetem esmég úgy néz ki, mint egy hülye viccben, például felsőoktatásban szokatlan módon minden áldott munkanap el kell kutyagolnom a munkázóba. (Képletesen értem a kutyagolást, persze. Összesen három óra buszozás lesz oda-vissza, nem pedig elcaplatni a kert végébe, és lepisilni a nyírfát.) Mivel mostanra kezdek kissé felőrlődni a parodontológiai beavatkozások, szakdolgozatok, tanítás meg doktori tanulmányok ördögi körében, ma még szétveretem a másik pofámat, aztán a hét további részére (minekutána végre nincs hétvégi tancsitancsi) szabadságolom magam minden alól, ami nyomtatva vagyon és beavatkozást igényel. Nix szakdolgozatok, nix más dolgozatok, és a ppt-immel sem vagyok hajlandó foglalkozni. Színes anyagficlik között akarok turkálni fájdalomcsillapítóktól kábán, a hétvége valamelyik napján pedig kimenni a ződbe. Uff.

Szívószál ezúttal is van nálam, a hajam viszont legalább megmostam, és próbáltam többé-kevésbé kulturált állapotba hozni magam.

Hej de jó ötlet volt ez még vasárnap összedobni.

Hozzávetőleg az van rajtam, mint a tegnapelőtti konzerven, és hozzávetőleg életben is vagyok. Úgy tűnik, szinte bármiféle nyomorúsághoz hozzá lehet szokni, ezúttal legalábbis az egyórás tömény szenvedés kevésbé érződött töménynek, különösen annyi zsibbasztóval, amennyit előtte beleinjekcióztak a pofámba. A kapirgálás és kínzatolás után szépen hazajöttem a félig lefittyent képemmel, aztán mikor kiment a zsibbasztó, benyomtam egy fájdalomcsillapítót, és ezzel valahogy eltelt a nap.

Persze azért ne bagatellizáljuk el a dolgot, az Ibubétát ma is kéznél tartom, és igazából az lenne a legislegjobb, ha a mai napot csendben nyivácskolva és vízszintesen tudnám tölteni, miközben rázogat a hideg (igen, lázam is van), de nem ezt osztották le a nagy zsugapartiban, vár a hetes busz, a hat óra tanítás meg az összes többi. Nappal Egom, este Pex, tudok én, hejj.

Mindehhez persze megint nyavalyás rosszul aludtam, hajnali kettőkor pedig bevettem még egy fájdalomcsillapítót, és próbáltam még szundikálni egyet a nappaliban a kanapén, de Istennek irgalmatlanul hülye macskaállatkái természetesen a mai különleges világnapot választották ki arra, hogy háromtól ötig gurrogva rohangásszanak, és tényleg közel álltam ahhoz, hogy közéjük vágjam a papucsomat.

Iszonytatóan rühellem már jóelőre a mai napot, így hát megpróbálok mindenféle megelőző és túlélési stratégiákat alkalmazni: van nálam víz meg szívószál is, ha megint lebénulna a képem egyik fele, a múltkori bevásárláskor beraktam a kosárba egy csomó olyan pudingot meg más pempőt, amit szétvert szájjal is el tudok fogyasztani, emellé pedig még mielőtt elkúsznék a paradontológushoz, elvonulok a Repülő Kutatóval pelmenyit enni, mert ki tudja, mikor lesz nekem kedvem újra az evéshez.

Gyerünk, kényelmes pirosak meg rózsaszínek, hátha az is segít. Az éjjel ritka pocsékul aludtam sok ébredéssel, közben meg valami zombiapokalipszis-félét álmodtam összevissza abból a fajtából, amikor hosszan vigasztalsz egy kétségbeesett kisgyereket, aztán kiderül, hogy akkor kellett volna elfutnod, amikor megláttad hüppögve közeledni.

A jövő hét mindennémű előre betervezett sorscsapásainak következményeként amit ma nem teszek meg, azt csütörtökig hiába is akarnám, úgyhogy ma beregisztráltam a(z egyik) májusi konferenciára, valamint hajat festettünk. Igen, így, többes számban, mert tényleg szerettem volna elkerülni a telekomszínű foltos nyak állapotát (van nekem ezzel a nyakkal most bajom elég anélkül is), és nekem ugyan nincs hátul szemem, de a Repülő Kutatónak van elöl kettő, és akkor néz meg engem hátulról, amikor akar. Úgyhogy kipipáltuk a házasélet evolúciójának azon pontját is, amikor a pasas már nemcsak azt tudja, hogy a felesége hajszíne dobozból van, és időnként szembesül ennek használat közbeni büdös pacsmagolt változatával, de még segít is ennek a hajszínnek az előállításában.

Úgyszintén a betervezett sorscsapások miatt abban reménykedem, hogy szintet lépek a “hogyan hazudjunk képileg” kategóriában, és ha össze tudom magam szedni hozzá, három napra előre gyártok konzervet, mert csütörtökig minden nap későn jövök haza és lenullázva, vagy egyáltalán nem jövök haza, hanem megint Pex. Legalább majd mikor átment rajtam a parodontológus meg a témavezetőm megatöbbi, nézegethetem ábrándosan, hogy bezzeg vasárnap milyen előrelátó voltam, és a pofám se volt még szétverve.

Igaz, ennek a nagyívű tervnek némi akadályát képezi, hogy álmos vagyok, mint a fene, és valószínűleg jól el is alszom, de mingyá.

Ma reggel sikerült rádöbbennem, hogy az egyik konferenciára, ahová beadtam a jelentkezésem, valami rettenetesen kitekert és formalizált követelmények voltak az absztrakt készítéséhez, amiket én sehol nem vettem észre akkor, amikor elküldtem nekik az inkriminált absztraktot. Nos, majd meglátjuk, méltónak találnak-e még ezek után arra, hogy odamenjek, és édes bülbül szavaimmal szórakoztassam a nagyérdeműt. Ha nem, hát shit happens, így jártam. Majd jövőre jobban odafigyelek. De azért nyomaszt a dolog, pfühp.

A mai szép napon ismét Esztergomba pendlizek, mert tanszéki értekezlet vagyon, az új intézetvezetőnk is most mutatkozik be. A régi valószínűleg úgy gondolta, túl békés az élete, és odébb lépett egy olyan mukahely és pozíció irányába, amit én akkor se, ha Dárius minden kincsével kecsegtetnek, de hát nem vagyunk egyformák. Mindenesetre, ha már értekezünk, a civilizált külsőnek tett engedmények mián megmostam a hajam, jól fel is robbant. Kedden (mint számítottam rá) bent a munkázóban megdicsérték a szép új frizurámat, miszerint sokkal jobb, mint a korábbi, így kéne hordanom máskor is. Sajna, mondtam én, túl nagy macera kihúzni, meg egyébként sem vagyok ebben kompetens, fodrászhoz meg három havonta járok. Hiba, mondta a tanszékvez (rendkívül decens, mindig frissen fodrászolt meg manikűrzött középkorú hölgy), két hetente kéne. Höh, azt talán majd egy másik életben.

Holnap megint Pécsre vándorlok, hogy aztán szombaton egész nap bent kuksoljak a D/540 nevű sivár kis teremben, miközben azt magyarázzák nekem, mire jó a pszichológia a neveléstudományban, amivel én úgyszintén eléggé tisztában vagyok, de ennek az előadásnak végképp nem látom hasznát sem tanítási, sem pedig kutatási szempontból. Mindegy, kötelező.

Az igazi rémség ebben a hónapban persze a jövő hét lesz, de arról a hídról majd akkor, amikor odaértem, hogy felégessem. Annyit mondhatok előre, hogy a szokásos tancsitancsi mellett Pécs is lesz benne meg parodontológus. Ez utóbbi kétszer.

Ma echte szabadnapom van, mármint ha a szakdolgozók nem pancsolnak bele a dolce far nientébe, és emellett szerda is van, ami piacnap, én pedig ebben a hónapban nem érek rá szombatonként, ami szintén piacnap. Szóval most uccuneki.

Kérdezhetitek, ugyan miért ilyen fontos nekem piacra menni, de minél káoszosabb az élet, annál nagyobb szükség van régi és megszokott rituálékra, márpedig mi akkor kezdtünk piacra járni szombatonként, amikor kiköltöztünk Szentendrére. (Ez valójában nem egyetlen nagy esemény volt az életünkben, hanem inkább afféle lassú folyamat, ami 1999 nyarától 2000 nyaráig tartott. Amikor elkezdtük, a beépített konyhabútoron kívül egyetlen ágyunk volt. Ezt most már nekünk is nehéz elhinni, a lakás úgy fest, mintha így jött volna a világra, telistele könyvvel, cetlikkel, ruhákkal, hímzőcérnával, hatvanféle fűszerrel, több tucat borospohárral meg minden más kacattal kinccsel. Az ágy meg a beépített konyhabútor még mindig megvan, innen nehezen mennek ki cuccok, befelé annál inkább.) Akkoriban még (hű, de hülyén fog hangzani) nem volt mindennapos dolog, hogy huszonkevés éves emberek szombat reggelenként szorgosan felciheljék magukat, és két kosárral levonuljanak friss zöldséget venni ahelyett, hogy átfordulnának a másik oldalukra, miközben a péntek esti ereszdelahajamat következményeit nyögik; elég furán is néztek ránk, de hát mit tehetnénk, középkorúnak születtünk. Mostanra persze belevénültünk a szerepeinkbe, meg az azóta eltelt tizensok évben kitörtek mindenféle gasztroforradalmak is, és sikk lett főzni, úgyhogy jelenleg már senki sem néz furán se ránk, se azokra a szellemi piaci utódainkra, akik roppant komolysággal válogatják össze maguknak a hatféle paradicsomot, és aziránt érdeklődnek a tejesnél, van-e bivalymozzarella. (Nincs. Ennyire azért még nem tört ki a gasztroforradalom.)

Szabadnaphoz és piaclátogatáshoz persze a codálatosz új zoknimhoz öltöztem, mert ugyan középkorúnak születtem, de eszem ágában sincs macinaciban megöregedni. Kosztümben sem.

Lássuk be, az ilyen szent célok megvalósítását én nem is szoktam elaprózni.

Mint a mellékelt ábrán látható, igenigen levágták a hajam, ami nekem nem probléma, legfeljebb a festéssel lesz majd gondom, mert nem akarok telekomszínű foltos nyakkal mászkálni, márpedig hátul tényleg csak borostányi hajam maradt, és így elég trükkös lesz folttalanul befesteni. Sebaj, megoldjuk. Vagy nem. És akkor majd viccesen fogok festeni, na bumm.

Ami a mai áutfitet illeti: nem mintha nem lenne annyi holmim, mint a nyüves, de ami (nekem-)új, az mindig izgi kicsit. Az igazi nagy izgi persze a Marimekko-zokni, de azt majd a holnapi öltözékbe építem bele. Most inkább az A jelzetű bizonytalan műfajú nemtommit vettem fel, ami ugyan távlatilag valószínűleg egy őszi darab lesz (többé-kevésbé szándékosan leginkább ősszel szoktam szürke-fekete-piros-narancsban flangálni), de ezúttal kíváncsi voltam rá, tunika-é ő vagy ruha. Hátizé, még mindig nem tudtam eldönteni. Annyi biztos, hogy az én repertoáromban ruhának kicsikét rövidecske, úgyhogy tunikának fogom használni. Ami viszont a gatyát illeti, mondtam nektek, hogy egy jeggings éppen olyan, mint egy másik, és így is van.

Ugyanez nagyjából a keddekre is érvényes, úgyhogy ezúttal is elmentem tanítani, pápuszi.

Ma van a tavaszi napéjegyenlőség, és reményeim szerint nekem is szépen kiegyensúlyozott napom lesz, ha ebbe nem köpik bele a zuniverzum. Délelőtt tancsi, délben fodrász, délután szakdolgozat, este varrogatás. Soha rosszabbat.

Mivel ezúttal úgy döntöttem, hiszek az időjárás-előrejelzésnek, kiscipőt vettem – azt, ami tavaly tavasszal dekoratívan véresre csiszatolta a sarkam, de hát a remény hal meg utoljára, ugyi. A biztonság kedvéért azért preventív ragtapaszokat is alkalmaztam hozzá. A harisnyát ugyan tavaly se bántotta, de mégeccer a biztonság kedvéért olyat vettem fel, amiből két darab is van. Mert én ilyen előrelátó vagyok.

Igen, tényleg el kell mennem fodrászhoz.