Tegnap elbambáztam a konzervkészítést, fényképezőgép meg természetesen nincs nálam, úgyhogy maximum becsszóra hihetitek el nekem, hogy már megint a Zengő IC-n ülök, most hagytuk el Sárbogárdot (helló, Jolán), és úgy fel vagyok rétegezve, mint egy gibanyica.
Még egy szép új biliszerű sapkalapom is van pedig, amit nem láttatok még sose, merthogy tegnap ácsoltam össze. Na sebaj, majd csak sor kerül rá.
Meglehetősen jól mulatok azon, tegnap milyen népszerűek lettek hirtelen az új cipőim, még a macskáimnál is népszerűbbek, pedig nem ülnek ilyen cukin a paplanon:
Engem persze ma se nagyon érdemes mutogatni, de a napom nagyját a Bűnök Barlangjában töltöm, ha valami bele nem piszkol ebbe a programba, úgyhogy talán ennek eredménye nem lesz esztétikailag teljesen megvetendő. Egyelőre persze csak azt tudom garantálni, hogy (mint ez roppantul monokróm áutfitemből is kikövetkeztethető) tarka lesz, mint a pávián segge.
Még mindig harákolok, úgyhogy továbbra is lakásfogság, szombaton hajnalban úgyis Pécsre kell mennem. Közben, mivel január (ja, vannak ilyen dilinyós összefüggések – a középkori zenék iránti érdeklődésem szinte kizárólag januárban szokott felébredni egy időre, fene tudja, miért) Guillaume de Machaut-t, Dufayt meg portatívómuzsikát hallgatok, sőt még ezeknél cifrábbakat is. (Voces Thules meg effélék.)
Nesztek egy kis zene, amíg én elszöszölgetek, ez a kedvenc Machaut-dalom.
Ahogy ezen a héten kinézek, akár abba is hagyhatnám a blogolást, de bízzunk abban, hogy minden takonykór levonul egyszer, és eljön a tavasz, whan that Aprill, with his shoures soote, the droghte of March hath perced to the roote, és nem fogy el addigra az összes olvasóm.
Mivel meglehetős rendet raktam a varrószobámban, talán nem ártana, ha gyorsan megmutatnám nektek, hová szoktam elvonulni szöszölni, molyolni meg szöszmötélni akkor, amikor ezt bejelentem. Egyszer majd nyilván kaptok képeket arról is, amikor éppen fel van robbanva bent minden, de egyelőre mutassuk a szebbik pufánkat, aszondok. (A képek kattintásra nőnek egy kicsit, ha erre van igényetek.)
Belépéskor különösen szép pufáját mutatja a szoba (ilyenkor, kitakarítva), ezt ni:
A futonon kiválóan lehet dögleni, kinyitva pedig kétszemélyes vendégágy, úgyhogy igazán jól kihasználható bútordarab. (Az Ikea természetesen leállt a gyártásával, mire is számítottunk másra.) A polcról majd kaptok egy teljesebb képet is, de most szépen forogjunk tova az óramutató irányába.
Helló, Erik, helló, varróeszközök, helló félkész pucér baba.
Erik és az ő asztala után egy újabb csodás ikeás szörnyeteg következik (nem a reklámért, de ebben a szobában a szőnyeg meg szék kivételével minden berendezési elem ikeás), dugig telepakolva. És ha azt mondom, dugig, nem viccelek.
Itt laknak a burdák meg a poláranyagok nagy része, a dobozokban szalagok, cipzárak, anyagficlik, a kosarakban további anyagok, a zacskókban további ficlik meg olyan döglött projektek, amikre egyszer majd visszatérek. Egyszer. Jelzem, a rendezéskor kidobtam egy zsáknyi már-semmire-se-jó ficlit, de még mindig maradt ennyi.
Az ajtó túloldalán csomagolópapírok láthatók, meg egy halom work-in-progress. Azok az izék ott fent díszpárnahuzatok lesznek, a túlterhelt tartóban pedig szétboncolt ruhadarabok laknak.
Az egyik falat teljes egészében polcok borítják, amelyeken elragadó összevisszaságban laknak anyagok, újracuccolandó régicuccok meg a krimigyűjteményem kábé fele (se, ha jól megnézem). Vannak a polcon más könyvállatok is, akik jobb híján itt kötöttek ki, a Bragelonne vicomte-tól az X-szárnyúak kalandjaiig, és a True Blood-sorozattól Romana Széphistóriákig. Az “eklektikus” még érintőlegesen se írja le ennek a polcnak a tartalmát, és ez engem mindig felvidít.
Nesztek néhány közelkép is innen-onnan:
Hát itt szoktam én szöszölni meg molyolni, bár olyankor nyilván sokkal nagyobb a kupleráj. Ha bármelyik kiállítási tárggyal kapcsolatban bármilyen kérdésetek lenne, ne tartsátok magatokban.
A “Desperate Andy” meglepetésemre ma is ébresztőzene volt a fülemben, ilyesmire nemigen volt eddig példa, hogy két egymást követő napon is ugyanarra ébredjek. (Nem, nem a telefon zenélt, ez biztos. Én egy szívós kis butatelefonnal élek még mindig, ami csak generikus csingilingiket tud, a Repülő Kutató telefonján pedig Alanis Morissette szokta énekelni, hogy egyik keze a zsebében, a világ pedig le van tojva.)
Mivelhogy máma bármit megtehetek, amit csak akarok (haha), most monstre ágyneműs nagymosást akarok tartani két gépnyi adaggal, a nyavalya tudja, hogyan gyűltek fel ennyire. A lakást előreláthatólag nem is hagyom el egy percre se, holnap vagy holnapután amúgy is el kell kúsznom Esztergomig néminemű munkaügyben. Viszont mivel a Bűnök Barlangját vasárnap úgy kiganajoztam, hogy ilyen mértékű rendre már vagy egy éve nem volt példa, gyorsan csinálok róla néhány fotót, mielőtt ismét összecsapnak fejünk fölött az anyagcafatok hullámai. Stay tuned.
Rajtam nyilvánvalóan nincs sok mutogatnivaló, most értem el a takonykór harákolós szakaszába, a hajam felrobbant, az öltözékválasztásom meg csapnivaló. Jajhogyélvezeménastrandot.
Ezúttal arra ébredtem, hogy a Desperate Andy megy a fejemben – soha rosszabbat egy hétkezdethez.
Ennek örömére gyorsan hajat mostam, átnéztem és kijavítottam egy fél szakdolgozatot, aztán nekiláttam felöltözni Michelin-gumibabának, mert ma Nelli barátnőmmel ebédelek a Hold utcai piacon. A világ a változatosság kedvéért ezúttal a derűsebb orcáját mutatja, bár a köhögésem még mindig szívósan tartja magát, és a képemre is olyan krémet kellett kennem, amit norvég favágókra optimalizáltak. Reggel amúgy, mikor a hajamat mostam, a Repülő Kutató bedugta a fejét az ajtón, és némiképp hüledezve megkérdezte tőlem, tudok-e arról, hogy a jégeralsót ez a modern világ thermoleggingsnek hívja. Tudtam, persze. Most is az van rajtam.
Odakintre pedig a legmelegebb kabátom a legmelegebb sapkámmal, kesztyűmmel és sálammal.
A takonykór rohama hálistennek levonulóban, és ugyan nem mondhatnám, hogy teljes fényemben tündökölök, de tegnap már új anyagokon kezdtem ábrándozni. (Konkrétan ezeken itt. Gondolom, megértitek.) Nyilván annyi szükségem van rájuk, mint halnak biciklire, úgyhogy inkább visszavonultam a Bűnök Barlangjába, és beálltam fejjel a textiles kosarakba meg polcokba meg dobozokba meg. Az ilyenkor mindig segít, mert rögtön rájövök, hogy a Szaharába nem érdemes homokot hordani, van ott elég. Általában ilyenkor mindig szembesülök olyan szövetekkel is, amelyeket már szinteszinte elfeledtem – nos, ezúttal még olyat is találtam, amire csak bámultam egy percig, amíg sikerült felidéznem, mikor vettem, hol és miért.
Egyszer majd tényleg muszáj lesz tárlatlátogatást tartanom a Bűnök Barlangjában, hogy teljes káoszos pompájában láthassátok, miről beszélek. Mára viszont egyelőre érjétek be velem – még mindig lerobbantan, de legalább már papagájtarkán, ahogy ez egy vasárnaphoz dukál.
Népeim jöttek, mentek, ez utóbbit ráadásul nagyjából az én távollétemben tették, mivelhogy reggel kilenckor (akkorra már túl voltam egy tucat angol muffin megsütésén, hadd legyen valami friss meleg péksüti reggelire) annyira pocsékul voltam, hogy felvonultam egyet szundikálni az emeletre. Filoméla éppen Giggünek olvasta fel a frissen kapott “Boribon és a hét színes lufi”-t, Toscát meg akkor költögették, ami mindig embert próbáló feladat, úgyhogy gondoltam, egy kicsit ellesz nélkülem is a népség-katonaság. Hát olyan jól elvoltak, hogy mikor délben felébredtem, már csak azt konstatálhattam, hogy na ezek leléptek. Pedig még oda akartam adni két bazi nagy rajztömböt meg egy kupac játékbaba-ruhát, mert állítólag az a baba, akit én varrtam öt éve, már tök pucér.
Még mindig egy romhalmaz vagyok, ezt a hétvégét megpróbálom regenerálódással tölteni. Csak tudnám, hova raktam a hámosító kenőcsöt, az orrom környéke úgy fest, mint illusztráció egy orvosi lexikonban.
A családi inváziót a macskák viszonylag jól viselték (pl. egyik se hányt), de valószínűleg ma délelőtt lehettek a legviccesebbek, mikor én elkúsztam szundikálni, ők meg úgy döntöttek, hogy mellettem van a lakás legnyugisabb pontja.
Mondanom sem kell, nem jutottam el a vizsgámra. Lázasan, taknyosan, arasznyi hóban nem mertem megreszkírozni az oda-vissza kilencórás utat tömegközlekedéssel, úgyhogy írtam egy kellően bánatos levelet a tanárnak, mellékletben csatolván a máma prezentálandó beadandókat annak bizonyítékául, hogy nem lusta link fráter vagyok, hanem beteg. Remélem, elolvassa, és ad egy másik vizsgaidőpontot, mert tényleg semmi kedvem ahhoz, hogy önhibámon kívül elbukjam ezt a tárgyat.
Közben a Repülő Kutató is kezdi feldobni a pacskert, csak a nagy víruslottóban ő nem a taknyos-lázas, hanem a fejfájós-lázas nyereményt húzta ki. Most nyilvánvalóan az lenne a legjobb, ha kiterülhetnénk egymással szemben srévizavi a két kanapén, és amelyikünk éppen jobb állapotban van, elkúszna időnként teát főzni, de ez persze akadályokba ütközik. A húgom tegnapelőtt felmotyózta komplett bolondkordélyát férjével és három lányával* egyetemben, aztán elfuvarozta őket Mátraszentnemtommelyikre, hogy lássanak a kölykök havat meg hegyet, a nagy déli laposon ugyanis mindkettő erősen hiánycikk. Hát most van nekik csőstül, nagyon remélem, hogy probléma nélkül lejutnak Mátraszentizéről. Visszafelé mi vagyunk az átzsilipelő állomás, úgyhogy ma délután bezúgnak mindannyian, és vacsora kell majd nekik meg ágy, nekünk pedig dolgoznunk azon, hogy ez hozzáférhető legyen.
Közben odakint egyre több és több a hó, csomó helyütt meg ónos esőkről meg egyéb rémségekről tudósítanak, szóval jöhet az aggódás, hogy miként boldogulnak majd a Csőrikék a szappantartóban. Az estére nézve amúgy jelenleg az a leginkább derűlátó forgatókönyvem, hogy összesen kilencen fogunk itt gabalyogni a lakásban (including macskák), és senki nem hány le semmit**, míg én permetezőmaszkban*** irányítom a forgalmat a kanapéról.
* Filoméla, Tosca és Giggü (aki utóbbi a nyáron még Heő volt, de azóta bővült a repertoárja).
** Emlékeztetnék mindenkit arra, hogy Celó és Poci kissé nehezen bírják a tömeget. Főként a hangos tömeget. És valószínűleg azt a tömeget bírják legkevésbé, aki elragadtatott “cicamica, CICAMICA!!!” üvöltéssel közelít.
*** Amihez persze ki kéne menni a kertvégi fészerhez, úgyhogy valószínűleg útonállókendő lesz belőle vagy még az se, csak szigorú távolság mindegyik kis puha ölelgetnivalótól.
Kár, hogy a takony tengere tette ezt, most szívesen kihagytam volna az ilyesmit az életemből. Papírzsebkendőből gyártott Alpok között ülök, Coldrex folyója folydogál körül, és annyi kedvem van éppen itt és éppen most az egészhez, hogy olyan pici számot ti el se tudtok képzelni.
Valószínűleg mindent elmond a helyzetről, hogy a rettenetes zokni ellenére is inkább ezt a végemet szándékozom mutogatni máma:
A macskák persze most is cukik és gyönyörűek, és nagyjából le se szarják a fejemet. Tessék inkább őket nézegetni:
Énmegmondtam, hogy mindent le fogok adni határidőre, és ez így is volt/lesz, a teremburáját neki. Tegnap megszabadultam két dolgozattól, pénteken megszabadulok a harmadiktól (azt mondjuk személyesen is kell prezentálnom, szóval péntek hajnalban vidám buszhévmetróvonatozás várható Pécsre). A hétvégére pedig majd kiterülök, mint egy naaagy kecskebéka.
Valójában már most is kiterülőben vagyok, nyavalyás módon folyik az orrom, és a hétvége még irgalmatlan messze van (ma szerda, ma szerda, mondogatom magamnak – rohadt nehéz számontartani a napokat vizsgaidőszakban). Mivel holnap megint dolgozatírok, a mai az utolsó olyan nap, amikor megest gatyába rázhatom a lakást. Gatyába is kell, pénteken – azt hiszem, pénteken – megérkeznek húgomék. Nyilván lövésem sincs arról, hányan lesznek, mikor érkeznek ésatöbbi, de alvóhelyre mindenképpen szükségük lesz, azt pedig gyártanom kell, mert például a vendégszobában az ágy mágikusan vonzza azokat a frissen mosott ruhakupacokat, amelyeknek valójában a szekrényben lenne a helye.
A vacsora alapanyaga viszont még mindig nem jön haza magától a boltból, ha füttyentek neki.
Most már tudom, miért nem írnak őtözködős blogot olyanok, akik főállásban tudományoskutatnak, és naphosszat nem látja őket más, mint egy kupac jegyzet, egy kupac könyv és egy laptop. Addig le se akartam zuhanyozni, amíg legalább az egyik dolgozatot el nem küldöm a kettőből, így tizenegyig ültem a kanapémon nyafogóruhában és loncsos hajjal.
A helyzet most se sokkal jobb, de legalább már tiszta vagyok, illatos, és újbóli harcokra kész.
(Holvoltazénnormáliseszem, holvoltazénnormáliseszem.)
Ma reggel hétkor már megint ott turkáltam a KSH népszámlálási adatainak langyos zsigereiben, és máma semmi más izgalmasabb program nem várható, hacsak át nem nyergelek nevelésszociológiai elméletek gyomrozására. (Nem, igazatok van, ez sem izgalmasabb. Bár, bevallom, én most ezeket tök izginek érzem, de nyilván az én készülékemben van a… mondjuk azt, hogy Szíriuszról importált golyóscsapágy.) Úgy döntöttem, igazán megérdemlek mindehhez egy masszázst így hétfő délelőtt, de ha esetleg nem érdemelném meg, akkor is megyek.
Öltözködési szempontból továbbra is csak vidáman unalmas és már ezerszer látott nagydarab izékkel tudok szolgálni, de amíg kizárólag Michelin-gumibaba formájában érdemes közlekedni odaki, ez sajna így marad.
Tudom, tudom, egyre unalmasabb vagyok, de hát a jó meleg kaftán akkor is jó meleg kaftán, ha már a könyökötökön jön ki az egy kaptafára készült ruhadarabok garmadája. Ez itt amúgy nem a végleges állapot, némi prüntyögéssel festhet még úgy, mint illusztráció egy skandináv mesegyűjteményhez. (És valószínűleg fog is.)
Ma viszont mindenekelőtt a beadandóimon kell prüntyögnöm. Jövel, német nemzetiségi óvodai nevelés presztízsértéke!
Nem a csillag, hanem a gumibaba. A mai nap fő kérdése az volt, mi a nyüves nyavalyát vegyek fel -15 fokhoz, amiből majd le tudok hámozni néhány réteget egy (feltehetőleg) fűtött tanteremhez na meg hogy mi az anyámért hirdettem meg mára vizsgát nyomorult levelezősöknek hát persze hogy azért, mert hétvégére is kell nekik egy időpont, nem tud mindenki elkérezkedni a munkahelyéről.
Ennélfogva termoharisnya van rajtam meg még mi nem: póló, két ruha, két zokni, és szvetterből csak azért nem kettő, mert valahogyan bele kell gyömöszölnöm a karomat a kabátujjba. Lelkesedésem, mint látható, határtalan, térbeli kiterjedésem dettó. És még erre jön pluszban a kabát. Le fogok lógni a buszülésről.
Ebből ugyan egyik se áll, de ébredés óta az induljonabanzáj megy a fejemben, mintha nem lenne más bajom elég. (Oké, voltaképpen nincs, csak a beadandók meg a hideg.) Elkúsztam péksütiért (bár eltűnődtem azon, hogy inkább sütni kéne, csak ne kelljen kimászni a házból), és ehhez magamra hánytam mindent, amit kézügyben találtam. Ez lett a végeredmény, őtözködős bloggerek szégyene aki vagyok, ugyanazzal a ruhával, mint tegnap is.
A Repülő Kutatót, aki ma este collegiumi öregbuliba megy (én kihagyom, mert a. beadandók, b. holnap vizsgáztatás), azzal biztattam, hogy vegyen három pulóvert, járjon mindig a napos oldalon, és este ne igyon sokat, mert az alkohol meg a hideg nem jó kombináció.
Na akkor essenszétaház, beteszek a fülembe valami zenét, ami ezt kihajtja. Mellesleg megérkeztek az új cipőim is, úgyhogy valamikor azokat is be kell blogolnom, ha jut rá érkezésem.
Ma reggel hatkor keltem, hogy meg tudjam mosni a hajam, amit amúgy is be fogok tuszkolni egy sapka alá, mert fedetlen fejjel nem mehetek ki a hófúvásba vagy mi a bokámat jövendölnek éppen. Még úgynevezett hajlakkot is használtam, Seregek Ura. (Valamikor öt évvel ezelőtt vettem egy úticsomagba való minisprayt, azóta is tart.)
Mint az kitalálható, ma is vizsgáztatok, ezúttal Esztergomban. Meg majd pénteken is. Utána persze két hétig már csak engem beleznek, nem én másokat, mindenesetre én továbbra is nagyon rendes kis tanárnő vagyok, a tegnap íratott dolgozatokat már mind kijavítottam. Kár, hogy diáknak nem vagyok olyan kis rendes, a beadandó dolgozataim úgy készülnek, mint Luca széke. (Az, gondolom, nem kérdéses, hogy így is kész lesznek határidőre – kevés dolgot rühellek annyira, mint nem teljesíteni időre a feladatokat.)
Na, Isten neki, fakereszt, fel a harminc réteggel, aztán irány Esztergom.
(A képminőség persze épp olyan, mint amilyenre számítani lehet így fél nyolc magasságában. Sebaj, már ismeritek mindegyik darabot. Engem is.)
Lelkecskéim, azt nem állítanám, hogy izgalmasan vagy szokatlanul vagy meglepően festek, de tarkabarkának épp elég tarkabarka vagyok, abban semmi hiba. Ma egész nap vizsgáztatni fogok, és mindeközben ráadásul a saját beadandóimmal nyűglődöm, buszok, metrók, szép vízszintesen eső hóval teli utcák és túlfűtött tantermek szegélyezik utamat. Hát nem csoda, hogy most sem jutott eszembe más megoldás, mint a megszokott harminc réteg ruha.
Az ablakainkból akkora zúzmarákat látni, mint az öklöm (nem csalás, nem ámítás, tessék a bizonyíték, az előtérben Pocival, aki odaült megbámulni, miféle csodaságok vannak odakint).
Nem, nem mondhatnám, hogy vidám kedvében van. Én se vagyok abban, a reggelt azzal kezdtem, hogy nagy sóhajjal elővettem a friss-ropogós előjegyzési naptáramat. Erre a hétre máris tele van minden hülyeséggel: vizsgák, dolgozatírás, dolgozatíratás, még egy bírálandó diplomamunka is itt nyomja a lelkiismeretemet. A tanszékvezetőm is felhívott ma, tovább kell pofoznunk a mintatanterveket és megszabadulnunk a kapcsolódó mizériáktól, grr. Pechemre éppen ma kéne valamelyest vidámabbnak lennem, mert végre sort kerítünk arra a találkozóra a barátnőimmel, ami decemberről maradt vissza. Most már tényleg muszáj véghezvinni, mert a négy főből az egyik három nap múlva lelép világkörüli útra, és április végéig színét se látjuk, pedig ma különösen nehezen tudom ám rávenni magam arra, hogy elinduljak bárhová is – a magamra cibált harminc rétegből semmi sem áll jól, és hiába is öltöznék át, mert semmilyen holmiban nem érzem annyira jól magam, mint pizsiben.
És a táskámban ott a bírálandó szakdolgozat. Nagy buli lesz.
A kép még akkor készült, amikor a harminc rétegből nem volt rajtam még csak vagy huszonöt, de már akkor sem néztem túl derűlátóan kifelé a zúzmarázba.
Tudjátok mit, nem írom le az összes kifordítom-befordítom-levarrom fázist apróra – itt vannak a fotók, ha valami nem világos, tessék csak kérdezni. 🙂
 | mák - 13/238 – Bökdös |
 | magyaroramegminden - 13/238 – Bökdös |
| mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
Minden nap más - mindennap más 