Ma tényleg csak azért kaptok rólam fotót, hogy demonstráljam, milyen az, amikor a hajam nekilát ledobni a fodrász láncait, mert amúgy kábé úgy festek, mint az országút. Egy elhasználtabb fajta országút.
Cserébe viszont az alkony roppantul pofás volt,
a hajnal pedig ugyancsak,
és előbb-utóbb elfogynak a festékeim is, újakat meg egyelőre nincs szándékomban venni, hurrá.
Mivel az én életem még mindig a festékes pemzlik és más efféle hülyeségek körül forog, pont úgy nézek ki, amint ami ilyenkor elvárható, és amíg nem jutok a harminc párhuzamos projekt valamelyikének végére, azokat se tudom bemutatni. Közben meg elzártuk a vizet is, mert a fürdőszobai csappal muszáj kezdeni valamit, mielőtt nemhogy egy fremen család, de egy komplett fremen falu egész évi vízkészletének a nyakára hágunk. Ez persze a festést is hátráltatja, úgyhogy általánosságban is áááá.
Summa summárum, mára inkább beküldöm Pocit. Kicsit elmosódott a lelkem, mert éppen ugrani készül.
Gondolom, ki tudjátok találni, hol jártam.
A dolgok amúgy, csak mondom, akkortól lettek véglegesen elbaszarintva, amikor anno bevallottam Líviának, hogy én egyetemen tanítok. Azóta hiába mondom, hogy “csak bátran!”, mindig roppant decens lufikat nyír belőlem.
Sebaj, ez is csak az első mosásig tart. Vagy addig se.
Na ugyan hányan mondhatják ábrándosan, amikor kibámulnak július 19-én a vigasztalanul zuhogó esőbe és a 18 fokba, hogy “Ah, mintha csak gyermekkorom nyaralásait látnám.”
A cuki időjárási körülményeknek (meg feltehetőleg az évek óta spájzolt festék megváltozott tulajdonságainak) köszönhetően a budi mázolása fele olyan lassan szárad, mint kéne. Mit ne mondjak, kissé nyűgös vagyok ettől, én még ma be akartam fejezni vele a melót.
Most viszont muszáj elmennünk hetibevásárolni, akár esik, akár nem.
Ma ugyan annyit fogok őtözködni, mint egy bálhercegnő*, de inkább azt mutatom meg nektek, min mesterkedem most.
Ez a budi, most éppen. Mámorítóan ronda, nem?
Mire befejezem, kevésbé lesz ronda, viszont valahol félúton lesz egy vidéki művház és egy mexikói bordély mellékhelyisége között. Ne rágjátok le lábatokat izgalmatokban, majd úgyis bemutatom teljes ordenáré tarkaságában…
* Itthoni klepetyusban kezdtem, majd jött az utcai totyogós a boltig, ezután következik ismét a tegnapi festékes izé, majd a munka végeztével lecsiszatolom magam, és indulunk vacsorázni barátokkal. Ez minimum négy.
Festékfoltos gatya, check. Festékfoltos tunika, check. Törött talpú (és festékfoltos) tornacipő: check. Banditakendő a fejemre: check.
Szerintem mindenki jobban teszi most, ha fedezékbe vonul.
Tegnap este, miközben mezítláb csámborogtam a lakásban, sikerült olyan ügyesen belerúgnom egy fordulatnál a futonba, hogy csillagokat láttam tőle. Azt hiszem, nem tört el a kislábujjam (nem dagadt és nem lila, csak fáj, mint a fene), viszont nem találom nagy örömem benne. Mivel nemes bánatomban nem volt jobb ötletem, kilagoztam a körmöm olyan színre, ami nálam nem szokás:
Én a koromlakkjaimat továbbra is kínai bótban veszem kábé egy euróért, úgyhogy ne húzzátok fel a szemöldökötök, ezt a Repülő Kutatótól kaptam, és ő is úgy jutott hozzá, hogy azt mondták neki a boltban, miután bevásárolt arclemosóból meg szemránckrémből meg borotválkozás utáni izémicsodákból, hogy válasszon egy ajándék körömlakkot a párjának. (Imponáló, neszpá, hogy kinézték belőle, van neki olyan.) A RK, drága lélek, azzal hozta haza, hogy olyat akart venni, amilyen nekem még nincs. Hát ezt speciel eltalálta. Ahhoz képest amúgy nem is olyan rossz, és úgy hívják ezt a színt, hogy Bleu Volubilis, és tippjeim szerint erről kaphatta a nevét, de semmi sem biztos.
A csillagos rúgásnak sikerült egyébként a lehető legjobb pillanatot kiválasztanom, mert ma speciel bevonulok a székesfőfaluba átadni a ruhákat, mielőtt kimennek a szezonból (divatból nem tudnak, mert ott nem voltak sose), meg visszapakoltatni a nullás billentyűt Lénára. Azon még gondolkodom, hogy elmenjek-e turkálni meg fonalért, de mikor, ha nem most. Komolyan, már azt se tudom, mikor jártam utoljára Budapesten – még az is meglehet, hogy március óta nem.
A tehetetlenségből kifolyólag (csak tengek, mint Toldi Miklós lova) horgoltam magamnak még kettő sapkát,
és levakartam magamnak a receptet is, ha esetleg horgolni akarnék még néhányat, amire minden esély megvan. Ha kell, csak kajabáljatok, bár továbbra sem tudok rendes horgolásreceptet írni, és a neten csillió ilyen sapka van, nagyrészt hozzáértőktől.
Ha nem lenne evidens, továbbra is eléggé lefosott állapotban vagyok, és ebből megint a saját hajamnál fogva kell kirángatnom magam. Viszont ma reggel igen látványosan jött fel a nap,
úgyhogy örüljünk annak, amink van.
Komolyan szégyellem a pofámat, amiért olyan luxusproblémáim vannak most, hogy nem megy az írás, le kellett mondanom egy augusztusi kolozsvári programot (folyóirat-lapszám bemutatója, meglehetős hajcihővel), a hajam meg végképp eljutott arra a pontra, hogy csak otthonom meghitt és nempublikus magányában merem bármiféle sál, kendő, sapka vagy kalap nélkül mutogatni Pocinak (akit nem érdekel), a Repülő Kutatónak (akit szintén nem érdekel), és pláne a Bűnök Barlangja szöszmöszeinek (akiket, ugye, mondanom sem kell…).
Most viszont a luxus nevében felveszem aranycipőmet, és lekullogok a faluba.
Lustácska vagyok ma, nyűgös és fázós. Gondoltam, hátha elmúlik egy kis tarkabarkától, de nem.
Hát jó.
Tudom, hogy ez marhára nem úgy fest, de én most valójában igen erősen gondolkozom.
Csak bele ne aludjak a nagy gondolkozásba.
Ez a név ugyan úgy hangzik, mintha egy laptophoz vagy egy elektronikus zenekarhoz, esetleg valami trendi partidroghoz tartozna, de nem, ez a múlt heti tevékenységem volt. Mivel a folyamatról már eddig is be-beszámoltam, a cucc elkészítésére a komplett recept pedig itt van (nagyon alapos, sokfotós leírásokkal), annyiból meg fogjátok úszni, hogy kaptok némi bevezető szöveget meg egy galériát abból, miket kattintgattam közben.
Mindenekelőtt: én először 1997-ben varrtam patchworköt, kezdetben kézzel – naná, egyetemista voltam egy kollégiumi szobában, varrógép nélkül. Akkor még Eriket sem örököltem meg a RK nagymamájától, bár a RK már megvolt, sőt, az első izékét, egy párnahuzatot, éppen neki varrtam 1997 karácsonyára. Utána több-kevesebb erőbedobással varrogattam mindenfélét, ágytakarót, falvédőt, egy afféle nemhivatalos kiállításom is volt egy szentendrei kocsmában, úgy nagyjából tizenöt éve viszont teljesen abbahagytam, slussz.
Annak, hogy miért kezdtem el, elég sok köze volt ahhoz, hogy miért hagytam abba, bármilyen viccesen is hangzik ez. Nekem a patchwork/quilt mindig azt jelentette, hogy A Nagy Recikláló Buli. Az egésznek a rongyos romantikája volt az, ami elbűvölt: telepes asszonyok a prérin, egyik kezükben bot, amivel a kojotokat kergetik a tyúkudvarból, a másikban meg a család széthordott ruháinak megmentett cafatkái, mit nekünk anyagszűke. Mikor elkezdtem ilyesmiket varrni, a saját kiszuperált holmijaimat nyírtam szét hozzá, turkálóban vettem fillérekért alapanyagot (akár ruhákat, akár kallódó anyagszéleket), és általában attól voltam a legboldogabb, hogy valami használhatatlanból valami szépet tudok csinálni.
Aztán ez az egész félrement a fenébe. Hogy pontos legyek, nem az én elképzeléseim változtak meg, hanem a világ húzott el mellettem, de mint egy raketta. Nekem már attól is lelkifucim volt, ha direkt azért mentem be egy random anyagboltba, hogy vásznakat vegyek magamnak méterben (hol van itt ebben a Nagy Recikláló Buli), de az ütötte ki végképp a biztosítékot, amikor megtudtam, hogy léteznek direkt erre a célra gyártott vásznak, desőt direkt erre kitalált mintakollekciók. Amikor azt is megtudtam, hogy léteznek direkt erre a célra összerakott anyagcsomagok, abbahagytam az egészet. Fujj. Hol van ettől kezdve ennek az egésznek sportértéke, kérdem én. Nem kell anyagra vadászni, nem kell a színkombinációkon vacillálni, anyagmennyiségek arányaival bíbelődni, csak bemész a boltba, oszt megveszed azt a három köteg fat quartert, amit direkt azért állítottak össze, hogy a legkevésbé se érezd magad telepes asszonynak a prérin. Innentől kezdve nem számít már értéknek a kreativitás meg a színérzék meg a találékonyság, elég az is, ha van annyi zsozsód, hogy beruházz három köteg előrecsomagolt Kaffe Fassettbe meg ha igazán vastag vagy, egy longarm quilt varrógépbe, netántán pláne steppelő programokkal, aztán erisszed.
Szóval, mondhatni, a fogyasztói társadalom szépen felzabálta az én patchwork-varrhatnékomat. A technikám sose volt különösebben jó (az illesztéseim kriminálisak, a derékszögeket csak látásból ismerem, és, ami azt illeti, egyenes vonalban varrni sem tudok igazából, ami tényleg röhejes), úgyhogy az, amit én hozzá tudtam adni az egészhez, a terület kommercializálódásával seperc alatt elvesztette az értékét. Hogy most miért ugrottam megint neki? Nos, tulajdonképpen merő punkságból. Mit nekem ti zordon fat quarterek meg jelly rollok meg layer cake-ek, én attól vagyok dicső, hogy turkálós paplanhuzatokból meg kiszuperált pizsamákból meg rendelésre varrott nyafogóruhák után maradt cafatokból is meg tudom csinálni ugyanezt, azangyalátneki.
Úgyhogy megcsináltam.
A végleges végeredmény persze még várat magára, ez egyelőre csak a kész “fedlap”, innen még bélelni meg hátlapozni meg keretezni meg tűzni kell, de azt majd valamikor máskor. Most örülök annak, amim van.
Mielőtt pedig a szőrös terrorista nekifeküdne megtépni (már kerülgeti, mint látható), egy elégedett sóhajjal összehajtogatom, és elrakom.
Minden varróprojekt során van egy olyan pillanat, amikortól az Úr kezében meg a szőrös terrorista mancsában vagyunk. Ez ruhák esetében a szabás, úgyhogy még a folyamat elején át lehet esni rajta, a jelenleginél viszont sajna éppen most tartok ott, miután már rohadt sokat vágtam, varrtam, újra vágtam, majd újra varrtam. A recept, amelynek alapján dolgozom, derűsen említi, hogy ha elbalfékted a négyzetkék méretét, igazítanod kell majd a blokkokon. Nekem mondja, hah. Ez itt az igazítások eredménye:
Mostanra viszont végeztem az összes vagdosással, ezentúl csak az összevarrás van hátra, és a készülő izé ebben a percben elég lelombozóan fest,
pár ujjnyi vastag várakozó kupackaként, de tegnap nekiláttam szétteríteni, és ez itt még csak a fele,
úgyhogy ebből is legalább lesz egy fogpiszkáló, ha el nem. Ma mindenesetre szeretném eljuttatni abba a stádiumba, hogy a kismillió darabka egyetlen nagy darabbá változzon.
Na akkor uccuneki.
Tegnap nagy örömmel és kis dicsőséggel hazahurcoltam a varrógépek kórházából Primerát és Eriket. A műszerész már komplett hibalistákban kommunikál velem, és ezek egészen félelmetes listák, Primeránál például az a megjegyzés is szerepelt, hogy “varrt ez egyáltalán?” Háát, fogjuk rá. Ha egy rabiátus székely asszony belevesz valamit az ő lófejébe*, akkor egy zombi varrógépet is végig bír táncoltatni pár projekten, mint Lestat a halottat a new orleansi dzsumbujban.
Mindenesetre kipróbáltam mindkettőt, aztán a csajokat (Feliciát és Primerát) gondosan beszállítottam a vendégszobába, majd visszatértem a Bűnök Barlangjába, és érzelmesen turbékolva szerelmet vallottam Eriknek, hogy mégiscsak ő az igazi. Még akkor is, ha már úgy fest, mint Thészeusz hajója**, ami egy klasszikus filozófiai kérdés tárgya, azon a hajón ugyanis tokától bokáig kicseréltek mindent a vándorlás alatt, és a klasszikus filozófiai kérdés úgy szól, vajh ugyanaz-é a hajó, amivel megérkezett, mint amivel elindult. Na hát Erikkel ugyanez a helyzet, motort már kétszer cseréltek benne, pedált háromszor, ékszíjat meg már számát sem tudom, hány alkalommal. Ez eredményezte anno a nemváltó műtétet is, amivel Erikából Erik lett, és most is beütött nála valami efféle, mert most halkabb és simulékonyabb, mint javítás előtt, de ugyanolyan robbanékony, úgyhogy már azt se tudni, fiú-e vagy lány. Micsoda hiperprogresszív varrógépem van nekem, hej, teljesen genderfluid. Attól még éppúgy szerelmet vallottam neki, polyamóriás cisz nőszemély aki vagyok.
Úgyhogy tegnap már ez a meghitt jelenet zajlott este, miközben különféle düngőcsök kergetőztek a lámpa körül. Pocit természetesen a düngőcsök érdeklik, nem Erik,
és az est egy adott pontján hangos csámcsogást is hallottam az egyik sarokból, de nem mertem odanézni, mert gyáva kukac vagyok.
Az is igaz viszont, hogy addig jó nekem, amíg a düngőcsökön csámcsog, mert másként, nédda.
A lilákokkal, mint látható, a haladás útján vagyok, és a lilákokat természetesen folyton vasalni kell, ami a jelen harmincakárhány fokban külön élvezet.
Végezetül, mielőtt azt hinnétek, hogy én már nem is létezem egészalakosba’, tessék:
Ez lett a szép virágos anyagból. Az arányai némiképp el vannak baszarintva, de tudom, mi a baj, és hogyan lehetne rajta javítani. Majd. Egyszer. Ha olyanom lesz.
Most viszont visszavonulok turbékolni a genderfluid varrógépemhez, akit az egyszerűség kedvéért hívjunk továbbra is Eriknek. Gyerünk, Erik, gyerünk, lilákok.
* Aktuálpolitikai poén. Én itt ilyet ritkán szoktam, de ez akkora hülyeség volt, hogy kivágta a potmétert. Szegény őseim a hét szilvafájukkal.
** Erről én írtam valamikor egy verset is, de nem tudom elővakarni, mert még a OneDrive előtti időkben volt, egy külső memórián lakik. A külső memória mindaddig a horgolófonalas polc egyik fakkjában lakott egy zacskó lencse, egy doboz gombostű, féltucat illatmécses és két elkefélt nagyinégyzet társaságában, amíg rendet nem raktam, és el nem pakoltam Egy Jó Helyre. Azóta nem találom.
A mai hajnal hülyeálmában egy kannibál motorosbandának adtam sminktanácsokat azért, hogy a) ne egyenek meg, b) elfuvarozzanak egy esküvőre, ahol az egész násznép (karonülőktől dédmamákig) görkorcsolyát hordott, és az ifjú pár a Gaudeamus igiturra vonult be. Az esküvő természetesen a valamikori középiskolámban volt, amihez viszont a cihém hozzáillesztette a jelenlegi munkahelyemről a dísztermet, a kettő közötti összeköttetést pedig a valamikori Castro kocsmán keresztül oldotta meg. Ó, édesjóistenem. A násznépből valaki, akit már évtizedek óta nem láttam, gratulált nekem, hogy milyen szépen megtanultam azóta magyarul, bezzeg egyetemista korom elején azt sem lehetett érteni, mit mondok, én meg álltam ott idült mosollyal, a kezemben kettő darab füstölgő cigaretta, mint egy Fitzgerald-hősnőnek, és az egyik lábammal hősiesen takargattam a másikat, mert a harisnyámon hangosan, pattogva futott felfelé a szem.
Nincsenek nekem különösebb illúzióim a józaneszemmel meg a fantáziámmal meg tán a tudatalattimmal kapcsolatban sem, de azt hiszem, megértitek, ha a mai napra fejest ugrok ezekbe itt.
Van nekem egy ilyen szégyenfalam, ni:
ami tele van horgolékkal,
és átkozottul ideje már, hogy legalább egy részét felszámoljam.
Úgyhogy ma a legfelső sorból jobbrul azt a nagyot elkaptam, aztán addig dolgoztam rajta, amíg ez lett belőle:
Az üvegecskékben a legkisebb fonalmaradékocskákból horgolt rozetták vannak, úgyhogy azokat is elkezdtem felszámolni, mert ezek olyanok, mint a poloskák, folyton újratermelődnek:
De most sikerült megszabadulnom kilenctől, kis öröm is öröm.
Mivel régen láttátok Boldizsárt, íme:
Szeretném megjegyezni, hogy nekem ez a sapi sokkal jobban áll, talán mert nincs a fejem tetején a fülem.
Ki-fe-je-zet-ten úgy érzem, mintha szeptember lenne. Ennek a téveszmének a felülírásában nyilván a környezetem sem segít,
és különösebben az se, ha én is beleülök ebbe a környezetbe.
Előre nem kalkulált programként (jaja, továbbra is érvényes az “embertervez” alapelv) ma felpendlizem a kies Esztergomba, hogy kipakoljam az asztalomból az elmúlt öt évet. Hajh.
Nyugalom, nyugalom, nem rúgtak ki az állásomból (még), az asztalt rúgják ki a szobából. Az összes többivel együtt. Az egyik kollegina tegnap több mint négy órán át pakolt, de én ezúttal optimista vagyok, és úgy gondolom, megúszom kettővel. Végül is, még csak öt éve gyűjtögetem a dzsuvát, és időnként rendesen “archiválok” is, ami ebben az esetben annyit tesz, hogy szétválogatom a fontos dolgokat a “hát-ezzel-meg-mit-csináljak-tegyük-be-ide-aztán-felejtsük-el” dolgoktól. Ez utóbbiaktól minden bizonnyal érzékeny búcsút veszek majd, akárcsak az asztalomtól. Pfühp. Nagyon jó kis asztal volt. Majdnem két négyzetméter. Szerintem búcsúzóul le is fotózom magamnak, meg persze nektek.
Amikor felébredek hajnalban pörögni egy kicsit, aztán visszaalszom, olyan színes-szagos marhaságokat szoktam álmodni, hogy csak na. Ma hajnalban például elkezdtem együtt élni egy pasassal, akivel úgy ismerkedtem meg, hogy összetévesztett a barátnőjével. A csajról amúgy kiderült, hogy alig egy héttel azelőtt nyomtalanul eltűnt, de ez engem valamiért nem zavart. Annyira nem, hogy két nap együttélés után elrepültünk a pasival Dubajba, csak úgy. És én mindvégig úgy gondoltam, hogy ez igen jó hecc lesz. Még akkor is, amikor az ismerőseinek a volt barátnője nevén mutatott be. A hajnali MÁKnak, szögezzük le, annyi esze sincs, mint egy vödör lepkének. Ébren én akkor sem csinálnék ilyet, ha megígérnék nekem a toronyórát lánccal meg ráadásként a Burj Khalifát is, és szerencsére ezúttal is megébredtem még azelőtt, mielőtt a pofa megfojt, feldarabol, aztán szétszórja foszlányaimat a sivatagban.
A hajnali pörgés alatt egyébként, még mielőtt elkezdtem akkora egetverő marhaságokat csinálni, mintha nem olvastam volna össze könyvtárra rúgó szakirodalmat a darabolós gyilkosokról, kimostam egy gépnyi lakástextilt meg kozmetikai kezeléseket applikáltam a pofámra, köztük egy olyan éjfekete maszkot is, ami mézzel és papayával (meg, gondolom, pézzel és mamayával*) volt átitatva. A mézes papaya jelentősen nehezített az életemen, mert a mosógép lejárt már ugyan, de én mégse mehettem ki a teraszra teregetni, mert a szomszédban égett a villany, és apósomnak csak most áprilisban volt szívműtéte. Nemigen akartam megreszkírozni, hogy kijöjjön a teraszra, ugyan miért csörömpölök. Hé, még én sem szívesen találkoztam volna magammal a teraszon ebben az állapotban.
Nem mintha a mostani olyan csecse lenne, de legalább nem kap infarktust az, akire rámosolygok. Jó esetben.
Ma amúgy mindketten ilyen kékbeli leányok vagyunk. Poci is.
* Ettől a szóviccbokortól szigorúan elhatárolódom. Nem én voltam, tekintetes bíróság.
Na jó, ezt a napot mindenestül lehúzhatom a budin. Igen, szándékosan használtam ezt a kifejezést.
Tegnap este hot dog partit tartottunk a Repülő Kutatóval a teraszunkon, pusztán csak a vicc kedvéért július negyedikén, és még inkább a vicc kedvéért mexikói és kanadai ízekkel.
Az már kevésbé volt vicces, hogy végighánytam a fél éjszakát, aztán reggel átváltottam hasmenésre. Ne egyetek juharszirupos bacont guacamoléval és chipotlés joghurttal meg kukoricasörrel. Magyarán, legyen több eszetek, mint nekem.
 | mák - 13/361 – Szárnyacskák |
 | magyaroramegminden - 13/361 – Szárnyacskák |
| mák - 13/344 – Megoldások |
| magyaroramegminden - 13/344 – Megoldások |
| mák - 13/339 – Monokróm |
Minden nap más - mindennap más 