Miután Pamela hetente végigpucolja a La Casinát, és közben mosolyog is, és már Macit is megsimogatta néhányszor (amit persze ez a jellemtelen afféle olvadékony és odaadó arckifejezéssel fogadott, “az állam alatt is, lécci!”), ezért gondoltam, összerittyentek neki egy kicsi karácsonyi csomagot, igazán minit.
És lőn.
A pipi alatt a dobozkában a tegnap készült sütikből van egy barátságos kis szortiment.
Mi is beadtuk a derekunkat, avagy ha Rómába mész, élj úgy, mint a rómaiak.
Olyan büszke vagyok magamra, mint akinek egy füzetlapnyi munkafelületen és egy minisütővel sikerült legyártania háromféle sütit, összesen nyolc vagy kilenc minitepsivel (a nyavalya sem bírta már megszámolni, na).
Szerintem még nincs vége, de mára mindenképpen bezárom a bótot, délután kettő óta ezekkel szopok.
Ha már említettem a karácsonyi éhenhalástól való félelem nemzetköziségét, itt van még valami, ami a jelek szerint szintén nemzetközivé lett, az árgyélusát.
Ez itt ráaádásul a szokásos törpicsek méretűekhez képest épp életnagyságú, úgyhogy elsőre majdnem szívputypuruttyot kaptam tőle, ugyan ki mászik be épp a harmadik emeleti balkonra.
Merthogy visszamentem. Visszamentünk.
A múltkor felmerült a kérdés, hogy láttam-e Dantét megfreskózva. Nos, jelentem, itt van ebben a tömegben. Plusz Petrarca. Meg Boccaccio. Meg a csajaik. (Azon most ne akadjunk fent, hogy ezek többé-kevésbé fiktív csajok, itt vannak és kész.) Kiskutya legyek, ha bármelyikőjüket megtalálnám, amennyiben nincs a Spanyol Kápolna közepén két igen hasznos információs oszlop.
Ami viszont ezúttal a “hajamatleteszem” pillanat volt, az az lehetett, amikor kiderült, hogy Masaccio Szentháromságát ugyan éppen restaurálják, de plusz másfél euróért fel lehet mászni az állványzatra, és olyan közelről és olyan megvilágításban nézni bele Mária szemébe, amire más esetben soha nem lenne lehetőség.
Ó. Ó. Óóóóóóó.
Ma az okos ember és családunk feje (a RK-ról beszélek, nyilván) a napot olvasással és írással fogja tölteni, mert van neki egy olyanja, hogy Leadási Határidő. Mivel én a múlt héten eldöntöttem, most egy ideig csak úgy indulok neki a városnak, hogy őt is magammal hurcolom*, én se megyek sehová.
Azért persze nem maradok itt egész napra a kanapén a rókáim társaságában, találok én tennivalót magamnak, ha kell.
* Egy csomó minden van, amit én már láttam, ő meg még nem, mert akkor is éppen okos embert játszott valahol a tengeren túl vagy a domb másik oldalán. El kell hurcolnom például a Santa Maria Novellába meg a San Miniato al Montébe. Ez már rögtön két olyan templom, amivel (plusz a melléjük rendelhető akcidentális csavargásokkal) el tudunk verni két egész napot. És az Uffizibe is vissza kell mennünk. Többször is.
Esik az eső, süt a nap, Paprika Janka pedig mászkál, süt, főz, dekorál. Galéria!
Az utolsó kép az archívumból való, két hete a Santa Croce karácsonyi vásárában csábultunk el a RK-val egy adag kolbászra, sörre és kolbászzsírban sült krumplira a lengyel standnál. Annyira igazi volt minden, hogy még a számla is lengyelül volt, ezen meg azóta is röhögök.
Mókás, hogy a karácsony-koncepciók milyen kevéssé igazodnak az éppen tapasztalt realitásokhoz. Errefelé decemberben a napi átlaghőmérséklet 7,5 fok, és mértek már húszat is, de erről a karácsonyi kirakat a legkevésbé sem vesz tudomást.
Választék, az van.
A Santa Croce téren a nagy karácsonyi vásár a legjelentősebb efféle Firenzében, és eredetileg kábé húsz évvel ezelőtt abból az apropóból kezdték el megrendezni, hogy Heidelberg Firenze testvérvárosa. Azóta már nemzetközi karácsonyi vásárrá nőtte ki magát, erős német/osztrák ízzel, gyakorlatilag egymás sarkát tapossák a strudel- pretzel- würtschen-standok, de például van külön ciprusi meg lengyel zabálda is. Sőt, még kürtőskalács is van, biza. Dolce Ungherese in forma di camino.
Kezdjük azzal, hogy tadáá, oké?
Igaz, hogy elsőre “csak egy újabb párnahuzat, meh” helyzetben vagyunk, no de Matildával! meg egyáltalán! Szerintem még sose dolgoztam ilyen ortopéd formájú párnával, ez viszont itt volt a La Casinában, és igazán rá volt szorulva egy huzatra.
Egyúttal jó beavatás volt Matildának is, hogy kábé mikre számíthat tőlem a jövőben. (Nem sok jóra, ezt már sejtheti.) A többiekben amúgy a Szokásos Eljárást követtük: kézzel felvarrt rozetták a kimeríthetetlen készletből, effektfonalak cikcakkal odafogva, alapanyagként a RK elvénült házikabátja (karácsonyra újat fog kapni tőlem) meg a nagy őszvégi turkálós leárazáson vett bútorszövet-darab, mert velem az ilyenek szembejönnek még Firenzében is, hihi.
Ó, és persze Mackó úr igen hatásos hátramozdítói tevékenysége.
Istencsudája, hogy egyáltalán be tudok fejezni így bármit is.
Következő eská-bejegyzésünk már az adventi dekorhoz fog kapcsolódni, tessék kivárni türelemmel.
Mivel a legenda szerint kereken nyolcszáz évvel ezelőtt állította az első betlehemet Assisi Szent Ferenc, a Santa Crocéban a héten megnyílt egy betlehem-kiállítás, amit úgy tessék érteni, hogy oltárképek és az összes többi alá-mellé-köré van pakolva a miniszajré, kábé így:
Tessék, itt egy exkluzív válogatás a pályamunkákból, mert ilyet szerintem még nem pipáltatok, de én se:
Az utolsó képen azokat a kis szalagos lapótyákat hívják így. A panforte sienai karácsonyi édesség, afféle formába nyomkodott aszalt gyümölcs meg dióféle egy mézes-cukros masszában, és egyetlen szelettől egy hétre megvan az ajánlott szénhidrát-beviteled. A galériában további cukiságok is agnoszkálhatók, pl. macska, naplemente és sárga levelek. Meg Firenze, persze.
A RK megvette nekem a szokásos Mikulás-ajándékot, ami nálunk mindig a jövő évi Paperblanks-naptár, ezért kerültünk tavaly csávába, mert nem volt a szokásosból, és valójában már jóformán semmilyen se az általam preferált beosztásúakból. Úgyhogy tegnap szépen megfogott, becipelt a Feltrinelli könyvesboltba, hogy itt a komplett szortiment, válogassak.
Naná, hogy ha van valamiből William Morris mintájú, azt fogom választani. Úgy is lett.
Ebben most nyilván olaszul vannak a hét napjai meg a hónapok, de legalább lesz mire visszaábrándolnom, amikor majd megint visszavándorlunk Bürgüncfalvára…
Ebben az áutfitben jártam én ma megszokott módon bokáig a lábaksz,
és ha esetleg úgy gondolnátok, nem túl harmonikus a színösszeállítás, figyelmetekbe ajánlom a Venchi csokicég ajtajáról a dekort a firenzei vasútállomáson.
Ha létezik olyasmi, hogy “ideális időpont a Santa Croce meglátogatására”, minden bizonnyal azt fogtuk mi ki tegnap, amikor majdhogynem minden extra előkészület és tervezés nélkül bementünk. Összesen hárman álltak sorba előttünk a jegypénztárban, és odabent is alig lézengtek a látogatók. Szóval tessék szépen felvésni kéménybe korommal: december eleje, kedd, kora délután, mindezt pedig lehetőleg olyan posvány időjárásban, amikor az ember kétszer meggondolja, elinduljon-e bárhová. Galéria!
Mindent összevéve viszont, és ez most tényleg erősen a “fene a jódolgomat” kategóriába eső kijelentés lesz, a Santa Croce engem eléggé hidegen hagyott. Nyilván ott van elásva a szokásos gyanúsítottakon (pl. Michelangelo) túl Galileitől Marconin át Fermiig a komplett olasz fizika, a Pazzi-kápolna kupolája meg a Cimabue-Krisztus elképesztő, Nardo di Cione-Madonnák vannak bent meg Giotto-freskók (ez utóbbiak éppen restaurálás alatt), de azért, tudja a penész, valahogyan mégis hidegnek meg sterilnek tűnt nekem az egész. Talán ez volt az első firenzei templom, amiben nem éreztem azt, hogy az összes műremek ellenére mégiscsak templomban járok, és hát hímezhetjük meg hámozhatjuk, de azért a Santa Croce mégiscsak egy nagy hullaraktár, tele böhöm nagy síremlékekkel meg cenotáfokkal, amik beletehénkednek az ember arcába. Nem is fotóztam le egyet sem, csak Lorenzo Ghiberti nagyon csendes és meglehetősen feltűnésmentes sírkő-lapját.
Pont úgy mentünk mi máma. Úgyhogy most csak úgy ideteszek két maréknyi fotót. Szűretlenül, tejhabbal.
Oké, Firenze jobban áll nálam a dekkolásban, de ő neki nem is kell az anyájával bokáig járnia a lábaksz.
A Szent Ideiglennek sem kell teljesen reménytelennek lennie, mondok.
 | mák - 14/37 – Pom |
 | Kriszti - 14/37 – Pom |
| mák - 14/32 – Tűzenergia |
 | magyaroramegminden - 14/32 – Tűzenergia |
| magyaroramegminden - 14/27 – Holdsüti |
