Kizárólag dokumentációs céllal tessék tekinteni erre a fotóra, amit az imént lőttem Fapipával abban a vidám -3 fokban, ami most vanik. (Már melegszik, egyébként. Éjjel -6 volt.)
Mindez különösen annak fényében röhejes, hogy tegnap du. garden partyba voltunk hivatalosak, ami a Habsburg-kutatók monarchikus kajabulijának volt szánva, de az egész végül oda fajult, hogy a RK hozott Békásmegyerről és Grazból összesen négy és fél kiló(!) sauerkrautot, és ezeket csak úgy natúr, valamint toros káposzta és káposztás halusky formájában szervírozta. Na hát én nem vagyok nagy híve a savanyúkáposztának, pláne ha főzik is mellettem (mert BÜDÖS!), márpedig itt tegnapelőtt estétől kezdve folyamatosan pöfögött valami a tűzhelyen. Szerintem még holnap is szellőztetni fogom.
Én, hívjuk így jobb híján, Laugenstanglikat sütöttem perectésztából, Glenda pedig (a házigazda, aki Fiesoléban lakik) salátát, grillezett sajtos szendvicset és cotechinót szervírozott. Ezeken felül mindenki, aki betolongott, hozott még valami sajtot vagy marcipánt vagy miegymást, szóval nagy trakta volt, na. Az alábbi képen még a cuccok fele sincs az asztalon,
de az jól látható, hogy micsoda álomi környezetben volt a vendéglátás.
Hogy fokozzam, íme a RK fotója a mellvéden összerakott tányérkájáról a Professzorral.
Ami pedig a háttérben látható, pont az, amire számíthattok.
Tessék megnyugodni, alig egy hét múlva vége ennek a luxy toszkán életnek, és hogy őszinte legyek, tulajdonképpen már várom, hogy így legyen.
Oké, ez nagyon úgy hangzott, mintha A Nagy Híres Izék kipipálásában utaznék, holott nem. Ha majd hazamegyek, nyilván lesznek majd Firenze-rajongók, akik megkérdezik tőlem, hogy óóóó, és ott jártál? öö, nem. és másik ott? ööö, ott sem. és vettél bőrkabátot, és ettél szendvicset az All’Antico Vinaionál, és ültél kávéval a Dóm mellett, és vacsoráztál bisteccát, és elmentél-e San Gimignanóba? és én jó eséllyel ezekre is azt mondom, hogy nem, bár van még másfél hetem, szóval történhet bármi.
Mindenesetre tegnap elmentem a Galleriába, ahol folyton óriás sorok vannak, és sehol nincs kiírva, hol lehetne jegyet venni, úgyhogy megkérdeztem a kapuban a kerberosz nénit, hol a jegypénztár. Mire ő, van előre foglalt jegyem? öö, nincs. Na akkor itt mellettem tessék bemenni, a jegypénztár a röggönymasina után van. A röggönymasinánál ketten voltak előttem, a jegypénztárnál meg senki. Összességében egy perc alatt jutottam be a Galleriába, no. Mindezt úgy, hogy mikor elindultam innen a faluszélről, azt se tudtam, aznap a Galleriába megyek. Megérdemeletlen jó sorsom van esetenként, nem vitás. Egyébként is, ha netán Firenzébe akartok jönni, a telet ajánlom, nekem még soha semmilyen jegypénztárnál nem kellett sorba állnom, azazhogy mégis, egyszer négy percet a RK-val a Santa Crocénél, de az amúgy egy adventi hétvége volt. (Apropó, kezdtem összegyűjtögetni fejben egy kicsinyke tanácslistát kábé a “Firenze alulnézetből” kategóriában, mármint hogy mit csinálj, ha amúgy ráérsz, és eléggé igénytelen vagy. Nem tudom, mennyire lenne hasznavehető, tessék csilingelni, ha valakit érdekel.)
A tegnapi nap egyébként tényleg tanulságos volt, mert persze Dávid hát az Dávid, de valamikor firenzei tartózkodásom közben rájöttem, valójában nem vagyok oda a szobrokért. (Azt hiszem, ebben részben az Uffizi a ludas, ott gondoskodnak arról, hogy képtelen legyél a szobrokra másként tekinteni, mint folyosódíszre. Ja, meg a Boboli-kert. Ott is annyi szobor van, mint a gedva.) Mivel gondolkodni kezdtem róla, hogy is állok én ezzel, oda konkludáltam, valójában a befejezett szobrokkal van bajom, azokért még akkor sem vagyok oda, ha egyébként Michelangelo faragta őket, és a világ leghíresebb szobrai. Sőt, leginkább azokat a szobrokat szeretem, amik a) befejezetlenek, b) Michelangelo volt, aki nem fejezte be őket.
A Galleria azt mondta erre nekem, pill, intézkedünk.
Mindent összevéve viszont mégiscsak afféle felemás érzésekkel jöttem ki a Galleriából, a rotundában ugyanis Dávid körül hemzsegtek az emberek, mindeközben pedig a Giotto és tanítványai részlegen pont akkora tömeg volt, mint amekkorát a képeken láttok.
Nem volt az egész teremben senki, de annyira nem, hogy hét perccel később sétált be az első látogató. Mármint rajtam kívül. Értem én, hogy a Galleriába azért mennek a népek, mert Dávid, de abból van a városban két másik életnagyságú darab is, plusz még kétszázezer minireplika és további félmillió neonszínű hűtőmágnes Dávid pöcséről. Szelfizéshez azok is megteszik, és még fizetni se kell értük 16 eurót.
Isten bizony, azt se tudom már, milyen évszak van – a levegőben tavasz szaga, a naptárban január, az elmúlt két napban annyi eső esett, hogy vadul zöldell a fű, és nekiugrottak a hagymások a kiskertben, nekem viszont csokis repedtkékre szottyant kedvem, mint általában télen szokott. Mindenesetre nekiláttam leszedni (vagy legalább nem-évszak-specifikussá tenni) a dekorációkat.
Ez volt asszem az első alkalom firenzei ittlétem alatt, hogy a) kicsikét drágálltam a belépőt (10 euró), b) ha ezt az összeget csak csupán a Benezzo Gozzoli által körbefreskózott Háromkirályok kápolnára kérték volna el, nem a komplett kétezer négyzetméteres palotára, teljesen korrektnek találtam volna.
Igen, ez egy ilyen ellentmondásos helyzet. A Palazzo Medici-Riccardi egy ménkű nagy palota, ami egyidejűleg nagyon zsúfolt és nagyon üres: a plafonon bazi nagy csillárok, a kertjében narancsfák, a pincéjében görög mellszobrok, mindenhol futballpálya méretű (és ronda) gobelinek lógnak benne, féltonnás puttócskák hemzsegnek az ajtók szemöldökfáin, plusz még itt tárolják a világ leginkább krumpliorrú Lorenzo il Magnifico-szobrát is. Eltekintve egy Filippo Lippi madonnától, az egész egy nagy, röhejes rongyrázási kísérlet, és ha az ember már járt Schönbrunnban meg Versailles-ban, látott ennél rongyrázósabb rongyrázásokat is.
Csakhogy ebben az épületben van a Háromkirályok kápolna, amit Benozzo Gozzoli körbefestett (gyertyafényben!), és hát ez is egyike azoknak a látványoknak, amiket teljesen fölöslegesen fotóztam le, mert annyival jobb fotók vannak ezekről az internetekbe. Megnézni viszont, hé, ez az egyetlen szoba megérte mind a tíz eurót. Sőt.
Csak éppen nem kellett volna utána (éppen ez után!) végigmászni az összes többin.
Tegnap az Uffiziben megdöglött a fényzőgépem. Van ugyan nálam egy másik is, de az eléggé temperamentumos darab, úgyhogy franc se tudja, mi várható a továbbiakban.
Addig is, nesztek egy galéria az aligmozgós takonykóros hetemről. Lesz ez még így se!
Egy igazán sikeres modellkarriőrben csak négy akadályom lenne: az arcom, a testem, a korom meg a napfény. Huszonegy(!) képet lőttem ma magamról, ami már kimkardásieni mélység, és ez volt az egyetlen, amin a) nem vicsorgok, b) nyitva van a szemem.
Azt a dioptriás napszemüveget nem ártott volna elhozni, most már tudom.
Mivel a hajam most érte el azt a hosszt, amikor mosással vagy anélkül is teljesen kezelhetetlenné válik, és mindig muszáj raknom rá valamit, kendőt vagy sapkát, takonykórom alatt összecsapkodtam egy ilyen kis kipitykézett lófüttyöt, ennél többre ugyanis tényleg nincs szükség itt a szép Toszkánában, ahol ma éjjel extrahideg volt, kettő fok mínuszban, de ez mostanra annyira elmúlt, hogy csak na.
Oooké. Most, hogy kinyígtam magam, irigyelhettek is. Indulunk az Uffizibe, harmadjára. A hosszú ittlét luxusa, hogy nem kell végigrohanni az egészen, lehet részletekben is. Valószínűleg ma a végére is érünk, a múltkor Tiziano előtt hagytuk abba.
Mivel már kezdtem micélium-fonalakat növeszteni a kanapén, felruházkodtam, aztán legalább egy kis friss levegőért kimentem a kertbe. És vittem a fotómasinát is.
Továbbra sem bánnám, ha mindehhez jelen lenne a futonom, a fürdőkádam és a duplán szigetelt ablakaink is, de ne legyünk telhetetlenek.
Juteszembe, előre is elnézést kérek a traumáért, amit most egyeseknek okozok, de a Befana-ebéden a fiesoléi hölgyek most hallottak tőlem először arról, hogy vannak olyan regények, amikben az amerikai főhősnő itt köt ki Toszkánában, és olajfaligete lesz kőházzal, és megtalálja a szerelmet, és főz. (Plusz receptmelléklet.) Hogy még furább legyen a helyzet, igen mulattatónak, bár érthetetlennek találták a koncepciót. “Úgy érted, mint azokban a sztorikban, amikor valaki Provence-ban örököl egy szőlőt? Muhahaha.”
Ismeritek, amikor én azt dalolászom, hogy “nem adom fel, míg egy darabban látsz”? Na az volt ezen a héten a perectésztával, a minisütővel és a gyúródeszka hiányával, meg nyilván azzal a fogcsikorgató hozzáállással, ami kívülről előnyösnek látszik, de belülről marha frusztráló. Ó, és takonykórral súlyosbítva.
A Pitti Palota összességében olyan, mintha egy drága cuccokra utazó szarka rakta volna össze, de én megtaláltam benne őt,
akiről amúgy valamiért azt hittem, hogy Londonban van, és miatta megbocsátottam az összes aranyozott bizbaszt – na nem mintha bárkit érdekelt volna, mit gondolok a Pitti palota aranyozott bizbaszairól, és bármit is számítana. Mindenki ott fotózta az arany bizbaszokat, a végén még én is. Mindegy, a lényeg az, hogy ő ott volt, én pedig sokat és elbűvölten álldogálhattam előtte.
Január eleje a firenzei faluszélen, esők, fények, színek, horgolnivalók meg macska, mint már megszokott. Ó, és persze panettone, mert abból tegnapelőtt megvettük a hetediket(!) is*. Jé, épp ma van hetedike, micsoda egybeesés ez, hejj. Galéria!
* Nem ettük meg mindet, sőt. Ez csak a harmadik lesz azon a listán. A többit egyelőre parkoltatjuk.
Tudjátok mit, egy adott ponton nyilván monstrancia- meg pietra dura- meg általában vett Medici-mérgezésem lesz, de mit bánom én, ma is aprófát pisiltem. Hogy ezek a Mediciek mekkora pompázatos lőkötők voltak, ez a Buonarroti nevű csávó meg mekkora zseni, áááá. Trehány is volt, persze, meg lassú, mint egy szabadnapos csiga, mindenestül leszarta a határidőket, és ha az érdekelte jobban, hogyan lehetne tökéletesre kidolgozni egy szobron a vállizmokat, akkor hagyta a fejet a fenébe. Akkor is, vagy talán éppen azért, áááá.
Ezt már négy napja megírhattam volna, mert mi épp december 31-én mentünk el oda, mint már jeleztem, ugyanis december közepétől január végéig egészen pontosan csak dec. 31. 15:45-től volt üresedés, az összes többi időpontot már lefoglalták. Nos, ez is olyan esemény volt, amiről vagy nagyon sokat ír az ember, vagy nagyon keveset.
Ezúttal a “nagyon kevés” lesz ez, mert ezúttal is csak azt tudom makogni, hogy a fotók nem adnak vissza semmit, a leírás sem ad vissza semmit, vagy ott van az ember, vagy nincs, de amikor ott van, akkor kis híja, hogy leessen az állványzatról. A kápolna ugyanis eredetileg így festene,
ezért cserébe viszont karnyújtásnyi távolból és premier plánból nézheted meg a freskókat, és… és… á, tudjátok mit, ideteszek pár fotót, bár igazából ezek, mint már írtam, úgysem adnak vissza semmit.
Hadd kezdjük 2024-et stílusosan, egy nagy csalással.
Ez volt rajtam tegnap, amikor elmentünk a Cappella Brancacciba (beszámoló majd gyün). Ugyan miért hagynék kárbaveszni egy olyan fotót, amin a tőlem telhető módon ki vagyok őtözve, ha a mai napot úgyis lehordott nyafogóruhában maszogom végig.
Firenze tegnap du. már az iccakájára készülődött, színpadokkal a Signoria és a Santa Croce terén, valamint az egész belvárosban fel-alá gomolygó turistákkal, akik a jelek szerint “last minute Florence” meg “Capodanno in Firenze!” akciókkal kényeztették magukat, mert még hatkor is ott zörögtették a bőröndkerekeket a macskakövön, és általában sehol nem lehetett leejteni egy tűt sem. Az egyik utcasarkon két nagyon decensen kirittyentett idős hölgy vonult el előttünk, akik jól láthatóan órákat töltöttek fodrásznál és további órákat öltözködéssel, őket csak azért említem meg külön, mert olyan illatcsóvát húztak maguk után, hogy majdnem leütött minket. Amúgy az összes többi is épp olyan volt, mint szilveszterkor elvárható, tinicsapatok a minimarketekben, ahol talán nem kérik el alkoholvásárláshoz a személyit, és az utolsó percen még ezt-azt vásárló népek a Conadban, ahol valaki eltört egy üveg piros nemalkoholikus löttyöt, és fél percen belül több tucatnyi embernek lett cuppogós cipője.
Mi is vettünk még néhány “nélkülözhetetlen” tárgyat, például sütőpapírt, mert az elfogyott, és aztán hazacsoszogtunk, hogy megcsináljuk szerény kis szilveszteri vacsoránkat.
Nagyon szerényet.
Mivel ittlétünk óta legalább tucatnyi random tűzijátékot tapasztaltunk meg a közelünkben, főként a fejünk fölött Fiesoléban, és a karácsony is meglepő mennyiségű durrogtatást tartalmazott, az éjfélre is voltak tippjeim, mivel fogják tölteni a népek. A La Casina igen érdekesen van beágyazva a környezetébe, a durrogásokat elég jól, de nem fülrepesztően hallani, és ugyan nem mindig látni, de az is előfordul. Mackó az eddigiekre rá sem hederített, és bíztam benne, hogy ezúttal is ez lesz. Ez is lett, hála a pipéknek.
Mindenesetre a körülményeket kihasználandó azt javasoltam a RK-nak, hogy költsön fel engem háromnegyed tizenkettőkor, mert addigra biztos elalszom a kanapén (és tényleg!), aztán vonuljunk ki egy üveg pezsgővel a szőlőtőkék közé tűzijátékot agnoszkálni, mert otthon ugyan eszünk ágában sincs ilyesmikkel törődni, de ha Rómába mész, viselkedj úgy, mint a rómaiak.
Nos, a firenzeiek és fiesoléiak (és San Domenico meg Maiano meg Settignano lakói – mi tényleg faluszélen lakunk, na) valóban az elvártaknak megfelelően viselkedtek, így a blog történetében először még egy tűzijáték fotójával is meg tudlak örvendeztetni titeket, amit a völgyben lőttek fel a píneafenyő mögött.
Hát így. Boldog új évet annak, aki most tartja, én elugrándozom a fürdőszoba irányába.
* Kátya barátnőm anno HongKongban találkozott valami bulin egy tenyérbemászóan nagyképű olasz fiatalemberrel, aki cseppet sem öntelten azt mondá neki: “Áj em itÁlien! Áj hev sztÁjle!” Ezt azóta is emlegetjük.
Tényleg az egész év legfurább hete a karácsony és újév közti – még akkor is az, ha valójában már szeptember óta afféle limbóban vagy, amikor nincs munkanap és nincs hétvége. Ez a hét még ebben az állapotban is az ujjaid közül kicsorgó napokat hozza magával, itt-ott fent maradt karácsonyi dekorációkat, szétfolyt adventi gyertyákat, a csokidra ácsingózó macskát, akciós panettonékat, szépiaszínű éjszakákat és sok-sok lusta tetyekvetyeket. Galéria!
Lehet, hogy délután-este még jövök egy bejegyzéssel, de ne legyetek túl csalódottak, ha mégse. 🙂
Eddig még nem futottam bele olyan firenzei templomba, amiről azt mondtam volna kijövet után, hogy “na, ezt nyugodtan kihagyhattam volna”. A firenzei templomok mindig okoznak valamilyen meglepetést, legyen az akár egy féltve megőrzött freskódarabka valami böhöm nagy barokk szentkép mellett, akár valaki olyannak a sírja, akiről fél könyvtárnyi irodalmat írtak össze, akár pedig egyszerűen csak az a tény, hogy az adott templom olyan élő és lélegző része a környezetének, amire (sajnos) nem nagyon látok példát magyar templomoknál, bár nyilván az én készülékemben is lehet hiba, de a népszámlálási adatokból ítélve talán mégse. Az alábbi kép nem lett túl jó, de nagyon is jellemző erre, amit fentebb leírtam.
A Chiesa di San Niccolò Oltrarnoban kattintottam, ahol a komplett sekrestyét elfoglalja a kivilágított betlehem, odafent pedig egy Michelozzónak tulajdonított Madonna della Cintola freskó van. Sajnos épp a lényeg nem nagyon látszik a fotón, ami miatt készítettem: ez volt ugyanis az a pillanat, amikor bejött a templomba egy idős férfi egy golden retrieverrel, aztán nemes egyszerűséggel elővette a kulcsát, és bement ott azon az ajtón. Gondolom, a tiszi lehetett, aki elvitte még az esti szentmise előtt pisikélni a kutyáját.
A város szerkezete és sűrűsége miatt azt se nagyon tudni általában, épp mekkora a templom, amibe bebóklásztál, amíg át nem mész az Arno ellenkező partjára, ahonnan egy magaslatról rácsodálkozhatsz, hogy tyűűű, az ott a Santa Croce/San Spirito/San Frediano. Azt például nem is tudtam, amíg nem a túlpartról néztem vissza, hogy milyen jól látszik a Chiesa di Ognissanti.
(A templomok méreteivel kapcsolatban is jó illusztráció ez a fotó: jobboldalon háttérben az a háromszög alakú homlokzat a Santa Maria Novella homlokzata, a baloldali torony pedig ugyancsak a Santa Maria Novella harangtornya. Igen, az tényleg egy ekkora nagy templom.)
Az Ognissantira vannak olyanok, akik húzzák az orrukat, mert a komplett homlokzatát átbarokkolták az adott időben, de egyébként épp ez a mókás benne: az utca, amiben áll, mintegy gyorstalpaló tanfolyam az építészeti stílusok történetéhez és jellemzőihez.
Neoklasszicista, szecessziós, modernista, reneszánsz, barokk, van minden. Amikor bemész a templomba, elsőre nagyon barokknak tűnik az egész,
aztán szembejön egy Ghirlandaio-freskó Szent Jeromosról,
meg persze Giotto Krisztusa, egészen lélegzetállító, és az én masinámmal sajnos visszaadhatatlan.
Ez a kereszt jóóó hosszú időn át egy raktárszobában ült porosan és évszázados mocsokkal lepve, és nem is sejtették, hogy Giotto, amíg nem feccöltek bele 2003-tól kezdve hét évnyi restaurálást és pucolgatást. (Mondtam én, hogy ez a város piszkosul el van kényeztetve, egy elkallódott Giotto-kereszt már meg se kottyan neki.)
Az Ognissanti tényleg azt nyújtja kicsiben, mint a híres-kötelező firenzei templomok nagyban, mert van benne minden, de minden: ősrégi és eléggé ijesztő fa Krisztus-szobrok, két tele szekrény monstrancia, a Guadalupei Szűz Mária kortárs-csiricsáré képe, vázlatig kopott freskók és barokk pompa halomszám, ráadásul itt van eltemetve Botticelli meg Amerigo Vespucci is, az előbbinek még egy szál rózsát is odarakott vázában a megtartó emlékezet.
Szóval ebbe a templomba is érdemes elmenni, de hát melyikbe nem, én még keresgélek.
“Oké, akkor most visszamegyünk a jobbpartra a Trinitán, átvágunk a Signoria előtt, aztán a pietrapianai Conadban megvesszük a tejet meg a mosószert meg a többit, és hazamegyünk a 17-es busszal.”
Valószínűleg ezt is meg lehet szokni. Már elég sokaknak sikerült.
Be kell vallanom, a túloldalt valamelyest jobban kedvelem, mint az innensőt, nem csoda, hogy vissza-visszajárok. Szedett-vedettebb, tarkább, jobban le van rottyanva, de valamiképp őszintébb is – bár itt is vannak olyan látnivalók, mint a Pitti-palota, a Boboli-kert vagy a Santa Maria del Carmine, nem véletlen, hogy a Gucci, a Chanel meg a Rolex nem ezen a parton vannak. Csatangoláshoz elképzelni sem tudok jobbat, és hiába, hogy Firenze főként azért volt vonzó számomra, mert képtárak meg múzeumok meg hajaj, kénytelen voltam rájönni, hogy leginkább csatangolni szeretek ebben a városban.
Mivel van egy kupac mindenféle fotóm raktáron, a mai napra két bemutatási lehetőség látszott valószínűnek: fonalbolt vagy temető. A karácsonyra való tekintettel a fonalboltot választottam. (A temetőt majd január elsején mutatom be, hogy optimistán kezdjük az új évet. Csak vicceltem. Vagy mégse.)
A San Lorenzo téren van a templom mellett egy egészen feltűnésmentes kicsike portál, olyan derékig-érő forma:
A helyiek úgy is hívják a boltot, hogy “La Buca”, vagyis “A Lyuk”. Én a magam részéről inkább úgy hívnám, hogy “Az Üreg”, mégpedig a fehér nyuszié. Tudjátok, az, amibe beleesett Alice, aztán kikötött Csodaországban.
Az ajtón túl ugyanis ez található:
Én hatalmas szerencsémre nem szoktam rácuppogni minden fonalra, szigorúan tartom magam a 50g/125m vastagságú mercerizált pamutok beszerzéséhez, de tippjeim szerint van itt a blogolvasók között néhány, aki valószínűleg aprófát pisilne, ha idekerül:
Mi tagadás, így sem úsztam meg. Arról természetesen sejtelmem sincs, mit fogok majd csinálni belőlük, egyelőre csak előveszem néha a hobbiszatyrom mélyéről, és turbékolok nekik egy kicsit.
Ezek a drágák még porcukrot is mellékeltek hozzá kicsi zacskóban, amit persze mi nem használtunk fel, és a panettonénak is csak negyedét ettük meg ketten, és könnyű volt, mint a pihe, de így is az az érzésem, hogy máris ötezer kalóriánál tartok, pedig még hol a nap vége.
