Nem is kell nekem nagyon elhagynom ezt a körletet ahhoz, hogy olyan vasárnapi galériát rittyentsek, mint az alábbi. Egyetlen kép sem készült a kert határain kívül.
Közben a való életben éppen arra készülök, hogy nemsokára átszelem északkelet-délnyugat irányban az egész várost, hogy felkanalazzam anyámat a FlixBus parkolójából. Drukkoljatok.
Három fontos lépés a recepthez:
1. Gyűjtsd össze az összes szóbajöhető aprószart.
2. Vágd vissza az aprószarokat a normalitás határáig.
3. Profit.
Kezdünk, vaze! Pontosabban, én még a toporgás állapotában vagyok, ez a takonykór meglehetőst szétbarmolta a terveimet. Firenze, na ő már hetek óta dolgozik rajta. Amikor tegnapelőtt kikúsztam Matildával és a többiekkel a Saturból, ez a látvány fogadott:
Mint már említettem, idén sem hagyom ki a dekkolásos sorozatot, de az adottságokat kihasználva kábé fele-fele arányban lesz benne a La Casina meg a város. Ez ugyan nem Bécs vagy Graz, de az adventet itt sem aprózzák el, a Santa Croce téren például olyan vásár van, de olyan, hogy attól még a karintok és türingek is letennék a sapóikat. Én meg, hát ismertek már ahhoz, hogy tudjátok, én se nagyon fogom elaprózni. Most viszont harákolva jobbra el, mert ma ismét jön Pamela, és én a káeurópai asszonyok jó szokása szerint gyorsan takarítok egy sort, mielőtt megérkezik a bejárónő…
(Ha az előző évi merényletekre vagytok kíváncsiak, a jobboldali sávban a kategóriák között ott van az is, hogy “advent”.)
Ha már annyit emlegettem a teákat, igazán megérdemeltek valami stílusos(abb) lakhelyet az eredetinél. Ezek drágicáim ugyanis ebben ültek már hetek óta, ami igazán megalázó:
Oké, én még sose voltam tea, de ha az lennék, nem szívesen laknék kiürült macsakeledeles dobozban. No de mire való az egyeurós bolt, no mire? Én tényleg roppant lelkesedéssel viszonyulok az efféle boltokhoz, mert ugyan rengeteg ócska lófüttyöt is kapni ott, de bizony a háztartásomba jelenleg többé-kevésbé szükséges apró himmihummikat szinte kizárólag ott szerzem be. Itt Firenzében ezek tényleg egyeurós (pardon, 99 centes) boltok, tehát nincs olyan cucc, amiről a kasszánál derülne ki, valójában mégse annyi. Legfeljebb olyan trükkökre vetemednek, hogy valamiből csak a teljes készletet viheted (tízdarabos betlehem, például – azt nem vettem meg), vagy egy adott termék csak bizonyos összeg levásárlása után vehető meg 99 centért, mint például ez a bazi nagy metálpiros sütitál, amin most éppen mandarinok éregetnek, és amihez legalább tíz akármivel kellett kasszához vonulni a kosárkádban.
Mondhatni, puszta véletlen volt, hogy úgyis volt nálam tizenizé akármi, mert metálpiros sütitálakat érintő rendkívüli akkciókról én nem is tudtam a kasszához vonulás előtt, de azonnal lecsaptam rá, mint tyúk a meleg takonyra (hm, ez a vicc most kissé közelebb csapott be a szokásosnál, hol is van az a zsebkendő). A Saturban, ami egy lakberendezési bolt, és ott vettem egy készlet részeként a mócártkuglikat tartalmazó hópehelymintás mélytányért (meg Matildát is), szintén igenigen jutányos árak vannak, de ott ugyanez a tángyér a triplájába fáj. (Préda nőszemély vagyok ugyan, de prédáskodás előtt azért én általában megkutatom a piacot.)
Hopp, térjünk vissza teákhoz, mielőtt teljesen elkavargok a takony tengerén evezgetve kis ladikomban. Nekik ugyanis ezeket vettem:
A tollat otthonról hoztam magammal, de az üvegtartályok meg az öntapadós cetlik a Tutto 99 Centből jöttek velem haza. Tegnap gondosan kimostam az üvegcséket, ma reggel pedig pont tíz percembe került, hogy ezt összehozzam:
Na azért.
Az alábbi képen annak a némiképp taknyos, de önelégült orcája látható, aki hazacűgölte Matildát.
Itt meg Matilda. (Az a helyre kis fröccsöntött bigyó az a dobozban.)
Rút, szibarita váz vagyok, sálálá.
Most mit tehetnék, ezek valamiért folyton szembejönnek. Különösen persze akkor, amikor egyáltalán nem is keresem őket, mert ha keresem, akkor elbújnak.
Két héttel ezelőtt vasárnap például egyáltalán nem kerestünk zsibvásárt, hanem ehelyett a Santa Croce terén lévő naagy erőszakellenes horgolóprojektet akartuk megnézni, amit a RK előző nap, szombaton le is fotózott.
Awwww, mondtam, menjünk oda, állítólag szombat-vasárnap kint lesznek a cuccok, te majd ácsorogsz, én pedig nyammogok.
Másnap oda is mentünk, de persze már nyoma sem volt, talán az éjjeli nagy zivatar miatt vagy tudomisén, ez itt a rejtelmek városa. Bánatunkban inkább berontottunk a Boboli-kertbe (meg egy kicsit a Pitti-palotába is), aztán legabalyogtunk a hegyről, és én, mint az Arno balpartjának ismerője (höhö), azt mondtam a RK-nak, másszunk el a Santo Spiritóhoz, az egy nagyon aranyos tér egy aranyos templommal, pislantsunk rá.
Azt nem is tudtam, hogy ez fogad majd a templomtéren:
Mint utólag kiderült, ez a rendes havi vásár a Santo Spirito téren, minden hónap második vasárnapján tartják. Mi ezúttal se vettünk semmit, de néznivaló az volt bőven itt is.
Most megígérhetném ugyan, hogy innentől semmiféle vásárról nem mutogatok képeket, de hát ne vicceljünk, most jön az advent, és az a gyanúm, Firenze a szokásosnál is jobban megbolondul. Hé, lesz majd itt bejegyzés még az adventi kirakatdekorokról és utcavilágításról is, mert már elkezdték felhajigálni a dekkolnivalókat, és nem aprózzák el, azt már most megmondhatom.
Ma van a Firenze Maraton, amiről már egy hete plakátokat látni mindenfelé, főként frekventáltabb utcákon és az összes buszmegállóban, amit használni szoktunk. Magyarán szólva, ez a város ma meg fog bénulni.
Természetesen ma van annak a napja is, amikor a RK el fog vonatozni Milánóba, hogy aztán ott röpcire szálljon New York felé, mert nomen est Kalapács. Ennélfogva a napját hat kilométer gyaloglással kezdi a vasútállomásig.
Én, mondanom se kell, inkább nem megyek sehová. Van itthon is mivel matatnom, kösziszépen. Galéria!
Amikor az ember egy művészrezidencián lakik, néha óhatatlanul is házhoz jön a művészet, ma például egy interaktív performanszon voltunk a villák körül mászkálással meg koreografált táncokkal Vernon Lee tiszteteletére. Nekünk lenni luxy élet, és ebben a jelen 11 fokot nézve az volt az egyik legnagyobb luxy, hogy a performansz végeztével kábé tizenöt métert kellett megtennünk a jóó meleg kis kulipintyónkig meg a napozó szőrös disznóig.
Azt nagyjából mindenki tudja, aki Firenzébe látogat, hogy a városra a legislegjobb kilátás a Piazzale Il David vagy Piazzale Michelangelo nevű helyről nyílik, ahová amúgy felvisz a 13-as busz is, és csak akkor kell hegyet mászni, ha az embernek úgy szottyan kedve.
Nesztek bizonyítéknak egy nem túl jó, de elég átfogó panoráma.
Ebben a méretben nem fog látszani, de a kép jobb oldalán két domb között a nyergen még a fiesoléi templom tornyát is be lehet azonosítani a távolban, én meg nagyjából az alatt héderezek a La Casinában, onnan jöttem el ide szájat tátani. A firenzei buszközlekedés hálózata remek, az időpontokat illetően viszont nagyrészt a “menj ki a megállóba, aztán reménykedj” módszere a biztos. Én a meglehetőst pocsék időjárás ellenére is reménykedő voltam, így sikerült is kábé ötven perc alatt átverekednem magam Firenze egyik végéből a másikba, és gyorsabban is ment volna, de a 13-as busz különösképpen hektikusan jár.
Mindenesetre ha nem áll rendelkezésre olyan ismerős, akinek a lakásából a Dómra látni*, akkor ez a tökéletes hely arra, hogy az ember felülről jól megnézze magának (és még belépődíj sem kell, mint a Boboliba).
Ha a panoráma baloldalára fókuszálunk, ott a városfal látszik,
a Dóm és a városfal közötti részen pedig ott vannak az Arno hídjai teljes pompájukban.
Na persze én nem a kilátásért jöttem fel ide, az csak afféle bónusz volt, hanem ezért:
A fotót a Ponte alla Graziéről lőttem, amikor már lemásztam a hegyről, és át az Arnón. Az ilyen képekről nehéz megállapítani, de a San Miniato tényleg magasan van, még a panorámás kilátónál is sokkal magasabban. Ilyen, amikor az ember ott áll előtte, ni:
Ez egy most is működő bencés kolostor templomja, ebből kifolyólag nyitva áll a közönség előtt délelőtt meg délután, középen sziesztaszünet, de ne számíts rá, hogy különösképpen sokat foglalkoznak veled. Éppen folyik bent valami restaurálás-féle, különböző jómunkásemberek dörömbölnek létrákkal, odakint a temetőben a járdát pucolják valami berregővel, a főhajó fele le van zárva kötelekkel, hogy ne hordd be a sarat (amikor bementem, éppen akkor mosta fel valaki az alábbi képen látható padlórészt egy mindközönséges rongyocskás partvissal), és általában is le van zárva a templomban jó néhány olyan rész, amihez semmi közöd.
De ami marad! Lezárhatnak bármit, akkor is szinte a képedbe ordít az a szigorú szimmetria, ami jóformán csak a románkori templomokban érhető nyomon,
és a boltívek! meg a freskók! meg a boltívek! meg a freskók!
Aztán persze kijössz enyhén szédelegve, és amikor lemászol a lépcsőkön, ott van ez:
Tippem szerint az esküvő valamikor fél év múlva lesz majd Szöulban, de az egész nem ér semmit, ha nincsenek hozzá elég kafa fotóid, háttérben Firenzével. Miközben totyogtam lefelé, és a bige körül ott pattogott a sminkes, az öltöztető (az a néni ott, ő rendezte el a ruharedőket, aztán nagy ceremóniával befodrozott még a nőszemély mögé három méter fátylat), a két fotós, a partvonalról meg instrukciókat ordibált a szmokingos vőlegény, na szóval eközben nekem az LGT-től az jutott eszembe, hogy “hát zsebrevágod, s ha nem jól figyelsz, ő is zsebrevág”. Firenzének voltaképpen mindegy, hogy csak háttérként használják, de ennek a svadronynak enni, inni meg lakni kell valahol. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ez a város anno nem a művészetből gazdagodott meg, hanem a kereskedésből, és ezt a jó szokását minden bizonnyal azóta sem felejtette el…
* Én ezen tényleg már csak röhögni tudok, de a Dóm pünkt olyan, mint a Párizsban játszódó amerikai romantikus filmekben az Eiffel-torony. Más magyarázatot nehezen találok arra, hogy minden, de minden ismerősünknek, akivel erről beszélgettünk, látszik az ablakából, kettőt már ellenőriztünk is, oszt valóban. Nekünk nyilván nem, de mi tényleg az erdőszélen lakunk, most például, amikor írom ezt a bejegyzést, valahol egy kerttel odébb vadul kukorékol egy kakas.
Azért hangsúlyozom ki, hogy a templom, mert van mellette múzeum is, de én a hétfői sokat csámborgós napon a templomot látogattam meg, teljesen ötletszerűen. Ott szálltam le a buszról, na. És azért ott, mert a Fratelli Bronzetti megállóban, húsz perccel korábban, úgy döntöttem, hogy kábé tíz megállót megyek majd azzal a busszal, amelyik hamarabb jön, legyen az 11-es vagy 17-es. A 17-es volt.
A templom önmagában sem volt kevés, mint ez már kezd számomra Firenzében afféle visszatérő motívummá válni. Itt még beléptidíjat se kérnek, mert úgyis ott van mellette a múzeum a Fra Angelico-féle angyali üdvözlettel, de hát, könyörgöm, ez csak az egyik fal részlete a templomból:
A három nyilvánvaló nagy oltárképen kívül ott van még két maradvány a tizennegyedik századi freskókból,
plusz még ugyanazon a falon van Pico della Mirandola és Poliziano sírköve. Ja, meg ott van a dominikánus Darth Vader szobra is, mivel Fra Girolamo Savonarola ebben a konventben volt perjel, amikor nekilátott visszatéríteni az erény útjára Firenzét, akár akarta az, akár nem.
Ha valakinek hiányzik egy angyali üdvözlet, az is van,
és ha a barokk gezemicék alapján
úgy gondolná valaki, hogy meh, ez így nem elég régi neki, tessék, itt egy kilencedik századi mozaik, amit Rómából hoztak át a Szent Péter templomból.
A kereten kívüli angyalok és szentek nyilván későbbiek, de a Mater Misericordia bizony még akkorról való, amikor a Vatikán se volt még Vatikán.
A kedvencem viszont, azt hiszem, ez a presepe,
a Kisjézus Donatello műhelyéből való, a többieket meg Giovanni della Robbia rittyentette köré később. Ő ugyan nem volt a legtehetségesebb della Robbia abból a kiterjedt családból, és már a kortársai szerint is túlságosan szerette a csicsát meg a pénzt, viszont az az angyal, aki szembenéz az emberrel, az… igen, az igen.
Ez itt most nem a LaFontaine-féle hegedülős tücsök, hanem a Családi körből az a példány, aki átveszi a birodalmat, mikor már mindenki elaludt. Na hát ezt szoktam én csinálni otthon, úgyhogy miért csinálnám másként, amikor épp afféle ideiglenes-otthon vagyok.
A kiindulópontot persze nem volt elég eszem lefotózni, de ilyesformán festett a polcunk a La Casinában, amikor a RK bevonult a retyerutyáinkkal.
Aztán pedig jöttem én, mint a talajvíz.
A jelen állapotot azért mutatom be, mert az advent már ott harangozik a kert végében, és sejthetitek, hogy az mit fog jelenteni akkor, amikor nekem itt nulláról kell majd feldekkolnom mindent az egyeurós bolt, a végkiárusítós turkáló, a sarki kínai üzlet, a kert kósza ajándékai és a hobbiszatyrom segítségével. (Azt ugye nem gondoltátok, hogy idén csupán azért elmarad az adventi dekkolásos sorozat, mert éppen Firenzében vagyok?) Izgi lesz, de még milyen izgi.
Ez most még egyelőre afféle igencsak szordínós őszi változat, az kiindulóponthoz képesti újdonságok közül az ágat a Ciarán nevű vihar adta, a madarakat magam hoztam, a többi meg rendezkedés és Ikea. (Igen, a RK-nak kellett egy borállvány, éppúgy, mint ahogy nekem meg kellettek a dobozok.) A karácsonyi dekor viszont tényleg izgi lesz, mert fennállásom óta először áll rendelkezésemre valami kandallópárkányra emlékeztető akármi, ahová nem mászik fel macska, és nekem, talán mondanom sem kell, Terveim vannak.
Azt add meg nekünk, ma is, Uram. Az Úr persze nem fog ennyitől a fejemre ejteni egy cipót, úgyhogy most esmég kenyeret sütök. Persze, elmehetnék a boltba is, továbbra is csak 2,2 km oda, ugyanannyi vissza, de még mindig abszurd öröm tölt el attól, amikor csak úgy a kezem alól kinő egy tálca friss zsemle. A múlt csütörtöki vendéglátás alatt nem jutott eszünkbe fotózni, de vendégek szerencsére megtették, szóval itt a bizonyíték:
A tegnapi nagy csámborgás után ma amúgy is itthoncsücsü napot tartok hajrobbantással meg minden, mert holnapra viszont igen durva terveim vannak az Arno bal partjával és ilyen-olyan templomokkal kapcsolatban.
A fotó elkészülte után öt perccel amúgy akkora zuháré indult meg odaki, hogy csuhaj. Jobb is, ha ma itthon maradok, és soraimat rendezgetem.
Jellemző, de még mennyire jellemző: árucsere előtt éppen egységesen minden négy euróba kerül a firenzei turkálóban, én meg a rengeteg eszemmel a következőket válogatom össze: egy cicás piros pizsifelsőt (ezt már láttátok), egy baltával ácsolt házivarrott szoknyát extrán elkefélt derékpánttal,
egy puha-formátlan-hosszú szürke pulcsit,
meg egy Charles Vögele öregasszonykabátot.
Ez ugyan a férfiholmik között volt, de azt mondtam, ne vicceljetek velem, nyuszik, én ezt már ismerem, minden mámi ilyet kap fel Tafelspitz-ober-Donauban, amikor kiviszi reggel pisikélni Prinzessin von Blaufusekli nevű mopszát.
A RK is kapott egy úgyszintén négyeurós pulóvert a férfiúi részlegről, amiről persze kiderült, hogy 80% gyapjú és Aigle márkájú. (Ez annyit tesz, hogy még az árleszállítás előtti 23 eurós ár is egészen jutányos lett volna.) Nem igazán cserébe, hanem csak úgy hirtelen ötletből, de roppant kedvesen vett nekem a szombati csámborgások alatt egy pár cipőt.
Ez nem igazi Clarks, hanem egy Sabatini nevű cég koppintása, de ugyanolyan sivatagi bakancs, még a bokicáját is éppúgy töri az embernek, mint az eredeti az első néhány hordáskor.
Indiánnak viszont lenni tapasztalat. Meg sok ragtapasz a nesszeszerében. Sálálá.
Most már itt is ősz lett.
(A többi, úgy vélem, magáért beszél, de az első képre majd még visszatérünk, hogy ott éppen micsinál mivel a hogyishívják.)
Miután minden előzetes terv nélkül megtámadtam a böhöm nagy Santa Maria Novellát, szerdán úgy gondoltam, most pont az ellenkezőjét csinálom: tervvel készülök és valami kicsike templomhoz.
El is olvastam mindent a Sant’ Ambrogio templomról, incl. mind a két alkalom, amikor megtörténe benne az eucharisztia csodája, valamint hogy nagyjából minden oltárkép-festményük ugyanazt az utat járta be: megrendelték, felrakták, csodálták, aztán jött valaki, aki elvitte egy nagyobb-menőbb templomba, végül pedig mindegyik az Uffiziben kötött ki. Még azt is megnéztem, van-e bármi információ nyitvatartásról (minden nap 10:00-22:00 között), vagy belépőjegyről (nem volt).
Egyetlen dolgot nem mondott el nekem az internet, ezt:
Látjátok az ajtón azokat a papirosokat? Na, azok azt mondják, hogy bocsi, hívek, éppen restaurálunk bent valamit, a reggel 9-es miséket a Santa Crocéban keressétek, valamikor decemberben újra nyitunk, köszipuszi.
Már megint úgy éreztem magam, mint valamikor a kétezres évek elején a Corona nevű vonaton, ahol a kalóz kioktatott minket, hogy az nem úgy van ám, hogy megnézzük az információkat az interneten, hanem el kell menni az ádzsenciába, ott majd megmondják. Úgyhogy (váratlan fordulat) elmentem a bolhapiacra.
Nem vettem semmit, nyugi. De azért lőttem nektek képeket.
Venni, a rendes piacon vettem valamit. Fonalat. Ebből a sokféléből ezt a három kicsi motringot.
Igen, nem kell emlékeztetnetek, úgy jöttem el hazulról, hogy nem veszek fonalat. Végül is, majdnem egy hónapig sikerült is betartanom…
Mivel elbambultam kissé önfotó-ügyben, Pamela még azelőtt betolatott kis talicskájával a szokásos falam elé, mielőtt annyit mondtam volna, bikmakk. Nédda.
Maci egyébként ezt nézi:
A világ továbbra is “fene a jódolgunkat” állapotban van, mert én meg ezt nézem:
Kezdjük onnan, hogy azért a sorszám, mert még visszamegyek, ez ugyanis nem volt tervbe véve, pontosabban de, csak éppen nem tegnapra. Tegnap én mindenféle cél és terv nélkül indultam bele Firenzébe, mert megtehetem, és az ilyesmik hozták eddigelé a legjobb eredményeket.* Tulajdonképpen három megállóval előtte szálltam le a 11-es buszról, és eleve azzal, hogy “oké, itt jó lesz, nem akarok elmenni a Santa Maria Novelláig”. Aztán mentem összevissza (én még mindig nem tudom, merrefelé tartok Firenzében, amikor elindulok, de ez nem különösebben zavar), és ez addig folyt, hogy egyszer csak itt álltam, ni.
Oké, mondtam, tekintsük úgy, hogy ez egy ún. predesztináció, nézzük meg, mivan.
Na mármost vagy ők nem voltak teljesen pontosak abban, milyen feltételekkel lehet bemenni, vagy én vagyok kótyább a szokásosnál, de volt egy olyan opció, hogy bemehetsz imádkozni csak úgy, nuku templomlátogatás. Perfetto, mondtam én, úgyis lenne ezügyben teendő, anyám éppen egy durva fogászati hacacáré közepén van, én Firenzében, szóval akkor megtárgyalom ezt az Úrral, kérem, köszönöm, ámen, majd később visszajövök nézelődni is.
Ahogy azt Móricka elképzeli. A kerberosz néni az ajtóban úgy hajtott el, mint a sicc, belépés csak jeggyel, ott a pénztár, hét euró ötven. Erre persze lehetett volna azt reagálni, hogy akkor dugjátok fel a seggetekbe a komplett Santa Maria Novellát, én viszont ehelyett jámboran megfordultam, és odakutyagoltam a jegypénztárhoz, miközben szózatot intéztem az Úrhoz, hogy nem adod magad olcsón, hejj, amikor be akarok menni a házadba beszélni veled.
Gyerekek, a legjobban elköltött hét euró ötven volt, amióta Firenzében vagyok, bár erős a mezőny, tegnapelőtt vettem egy félkilós Grana Padanót (DOP) hat harmincért az Esselunga akciós konténeréből.** A kerberosz néni előrántott egy lefóliázott kartondarabot, amin elmutogatta, hogy templom, kiskerengő, nagykerengő, refektórium, múzeum, én meg már rögtön tudtam, hogy mivel töltöm életemből a következő két és fél órát, esetleg hármat, de ki számolja.*** És lőn.
Az Úrral viszonylag gyorsan lerendeztem a dolgokat, kértem egy kis támogatást a családomnak, különös tekintettel az épp folyamatban lévő fogászati hacacárékra, valamint megköszöntem neki Firenzét – azt is, hogy létezik, azt is, hogy most éppen én is benne vagyok, valamint azt, hogy nem hótt meg háromévesen torokgyíkban az a számtalan festő, szobrász, sajtkészítő, balett-táncos és kőfaragó, akik miatt érdemes ide jönni. Aztán nekigyürkőztem a lődörgésnek.
Ez itt továbbra sem lesz turistablog, mert nincs okunk rá, amióta a seggünk alatt az internet, fél óra alatt annyi információt összegyűjthettek a Santa Maria Novelláról, amennyinek a feldolgozására további hetekre lenne szükség, a képek is jobbak, mint amiket én lövök, de azért persze kaptok fotókat is. Mindenekelőtt viszont szeretném leszögezni, hogy Firenze és az ide látogatók egyaránt el vannak kényeztetve, de piszkosul. Amíg én ott bent lődörögtem, jóformán alig voltak mások rajtam kívül, mert annyi más híres látnivaló is van a városban, a Santa Maria Novellát főként szelfizéshez használják a turitnyák, ma is billegett ott egy csomó bige a napsütésben, miközben a faszijaik a megfelelő szögből csattogtaták az okostelefonokat, úgy, úgy, emeld még feljebb az állad egy kicsit, tökéletes. Pedig bent a templom annyira tele van az elképzelhető legtöbb mindennel, hogy azt hiszem, ez a fotó mutatja meg leginkább, mennyire.
Másutt egy egészen épen maradt tizenhatodik századi freskót bársonykötelekkel kerítenének el, itt meg eléje baszarintják a tűzoltó-készüléket, mert ugyanazon az udvaron van még további ötven darab freskó, és azok nagyobbak és jobb állapotban vannak.
Az udvaron.
A templomban önmagában is el lehetne tölteni három-négy órát csak azzal, hogy az ember végigböngészi az összes akármit, amit a tizenharmadik század óta belehurcoltak és -építettek. Itt-ott szinte látod magad előtt a mestert, amint a fejét vakarja, na ugyan hol találunk egy üres likat, ahová besuvaszthatnánk egy Sforza sírját vagy egy Ghirlandaio-freskót.
És akkor még ott van a múzeum, ahol nincs sok holmi ugyan, de akkor is, frissen restaurált Uccello-freskók meg ereklyetartó faszobrok meg hímzett miseruhák és aprólékosan szőtt oltárterítők vannak csak úgy mellékesen odasuvasztva, mert a templomban már nem fértek el.
Ja, és a Spanyol Kápolna. Oda is vissza kell menni.
Aztán végül persze kijöttem, mert tényleg csak kis dózisokban lehet fogyasztani ezt a rengeteg mindenfélét, és mentem még pár kört a városban, majd (tulajdonképpen egyáltalán nem meglepő módon) kilyukadtam egy turkálóban, ahol ma minden négy euróba került, de erről majd később mesélek. Mindenesetre a napom pont ott ért véget, ahol elkezdődött, busszal meg a Santa Maria Novellával. Jaja, ez ugyanaz a templom, csak a túlfeléről nézve.
Szeretem a keretes történeteket, na.
* Eddig már kétszer faragtam rá arra, hogy célzatosan elmegyek valahová, ahol aztán kiderül, hogy az adott izé aktuálisan nem agnoszkálható, egyszer a fiesoléi piac volt ez, egyszer meg a Santa Croce előtti nagy horgolttakaró-kiállítás, az utóbbi helyett viszont teljesen véletlenszerűen sikerült belefutni a Santo Spirito előtti bolhapiacba, amit havonta egyszer tartanak. (Igen, a két templom és a két tér két gyökeresen eltérő helyen van, az Arno két különböző partján. Mit gondoltatok, mitől van nekem folyton bokáig lejárt lábaksz?) Uhh, ezekről is írnom kell majd, figyelmeztessetek, ha elfelejteném.
** Azok veszélyesek. A konténerek is, a sajtok is.
*** Vakációban csak szökőnapokon hordok karórát, mert minek, most pedig annyira vakációm van, amennyire ez csak elképzelhető, élek a világba bele, a telefonom meg egy krumpli a táskám alján, és pont ott van a legjobb helyen, csuhaj.
A nyavalyás ködre és szitálásra adott válaszaim nem túl bonyolultak, csokit eszem és teát iszom, valamint belecsavartam magam a rókás pokróckámba. Ja, meg beblogolom a múltkor beharangozott virágocskás merényletet.
Ha valaki belép a verandánkra, jelenleg ezzel találja szembe magát.
Az ott lent balra Macinak a cicafüve. Már érkezésünk után néhány nappal felfedeztük a legközelebbi állateledel-boltot, ami alig másfél kilométerre van innen, és onnan hoztam ma széles hátamon szárazpapit, nedves papit meg újabb tálka cicafüvet. Mindenesetre a kezdetekben ott azon az asztalkán nem volt semmi, amíg az első kertkirándulás közben össze nem gyűjtöttem dekorációs céllal egy csomó ágat.
Azt talán mondanom sem kell, hogy nem csak a száraz ágakat virágoztam fel Zajos Tücsök segédletével, de az asztalkán lévő kerek terítőt is én ütöttem össze. Mégpedig, hiszitek vagy sem, három sort és a lezáró cakkokat leszámítva, amiket már itt adtam hozzá, az egészet útközben horgoltam meg, amíg Emese elhozott minket Szentendréről Firenzébe.
Bizonyítékom is van rá, hejj.
Ez itt én vagyok Emese hátsó ülésén, balra lent Tökösboci hordozójával. Középen meg a Terítő, ami ekkor még csak kábé annyi volt, hogy Ter.
A felvirágozott ágakat biztosan itt hagyom, a terítőről még nem döntöttem, de feltehetőleg azt is. (Igen, így hagyok én magam után nyomokat a világban.)
Ez egy olyan hét volt, amikor hun az oldalamon döglöttem, és közben új horgolásmintát tanultam, meg a régi horgolásokat buzgeráltam, hol pedig húszfokos emelkedőkön döngettem fel-alá Fiesoléban. Közben pedig hol derű volt, hol ború, hol meg egyenest zápor és szivárvány. Az első képtől vagyok a legboldogabb, ugyanis azt már tudtam elméletben, hogyan szüretelik az olajbogyót, de most láttam is élőben, váu. Galéria!
Gondolom, a virágocskás hűtőmágnesek elfedték kissé a tényt, hogy ma még asse blogoltam be, mi van rajtam. Nos, a délelőttöt nyafogóruhában lébecoltam át, mert estére kell kivágnom a magas cét, már amennyire ez jelenleg éppen telik tőlem. Nédda.
Mindehhez még valószínűleg előkotrok egy sálat is az időjárásra való tekintettel, de én kérem vacsorára vagyok hivatalos. San Domenicóba, ami ugyebár a hegyen túl van. Gyalogláb. Setétben. A RK konferenciahaverjaival, akik úgyszintén repülő kutatók, fejenként legalább öt kötettel per kopf, a szélrózsa minden irányából összevissza.
Aztán meg itt vagyok én, aki amúgy kinevezett főiskolai tanár vagyok és szakfelelős egy ún. vezető magyar egyetemen, PhD fokozatom van irodalomtudományból, ahhoz kapcsolódóan a három vagy négy legjelentősebb szakértő között vagyok egy közepesen obskúrus témában, saját polgári nevem alatt három kötettel rendelkezem, valamint több alkalommal is publikáltam verseket és szellemes esszéket olyan kicsinke folyóiratokban, mint például az Élet És Irodalom meg a Korunk. A délelőttöt viszont csüdig horgolófonalakban gázolva töltöttem egy firenzei erdőszéli kulipintyóban, koreai krimisorozatokat vizonálva, miközben menstruációs görcsök csikarták a jonhomat.
Még beküldök a kontyom alá egy löket grappát a miheztartás végett, aztán nekigyürkőzöm a terepsétának, aminek a végén a témáiktól felajzott történészek és Chianina marhából nyesett T-bone sztékek várnak, remélhetőleg további grappákkal. A telefonomon ugyan van lámpa (hé, a Nokia a legkeservesebb nordikus telekre is készült, egy ehhez hasonló telefon fényénél fél tucatnyi erasmusos vendégtanarat levittem egyszer egy tóparti szaunától Turku-külsőig), de azért viszek magammal egy ledes rénszarvast is a világítás végett. Merthogy nyilván azt is hoztam magammal ide, a reneszánsz bölcsőjébe és a tizenakárhány fokos kaptatók közé.
Ez a világ irgalmatlanul hülye hely, na.
 | mák - 14/37 – Pom |
 | Kriszti - 14/37 – Pom |
| mák - 14/32 – Tűzenergia |
 | magyaroramegminden - 14/32 – Tűzenergia |
| magyaroramegminden - 14/27 – Holdsüti |
