Ablak, kép, sír, történet, szerkezet, mind keretes. Ezek az én eheti kereteim, szolgálatotokra, a ház előtt egyetlen hét alatt elvirágzott fosókaszilva-bokorral kezdve és a “Vörös Sárkány” fantázianevű teával bezárólag. Galéria!
ajándék kategória bejegyzései
Intermezzó – Zene a zélet, 2023/24-es kiadás
A tradícióknak megfelelően ezúttal is véletlenszerű lejátszásra állítottam a zenegépeckét az első tanítási napomon munkába menet, hogy jósoljon nekem az eljövendő tanévről. (Igen, idén ilyen idióta tancsiévem van, mint tudjuk, csak március 5-én kezdődött.)
A jóslat-válogatás ezúttal is kiválóra sikerült. Ó, szegény fejem.
11/178 – Hold elejti, Nap felkapja
Adjatok a kezembe valami fényzőgép-félét, aztán az se baj, ha lényegében itthon kotlom végig a hét nagyját, lesz itt minden, mint a búcsúban. Galéria!
11/171 – Monoszkóp
Továbbra is tart a visszarázódás a megszokottba: monoszkóp-mintás zoknik, ingajárat a két város között, ahol élek és melózom, farsangfarki fánkok, dacos kis muskátlik egy lépcsőházi ablakban, az utolsó néhány kalábriai mandarin és tarocco narancs, a szombati piacról friss rukola a reggeli szendvicseinkre, plusz Tortasuttogó elképesztő sütipakkja. Ó, meg persze az inszomnia, de arról nincs kép, és szerintem nem is akarjátok ti aztat, hogy legyen. Galéria!
11/168 – Höjj!
We are not amused. Még mindig nem.
A fenti képet azzal a telefonnal lőttem, ami egy korszak végét és egy új kezdetét jelenti életemben, én meg az a nyavalyás vagyok, aki erőst rühelli a változásokat, hát nem csoda, hogy el vagyok kámpicsorodva. Hadd mesélek.
A Nokia, aki még a masszív butatelefonok mintapéldánya, az idei év elején elkezdett makrancoskodni: időnként csak úgy magától kikapcsolt, visszakapcsolás után nem volt hajlandó felismerni a SIM-kártyát, meg effélék. Mivel én a telefonomat arra használom, hogy esemes-hívásfogadás-ébresztés, ebből a háromból meg vajmi kevés volt az elmúlt hónapban (fizetés nélküli szabadságon voltam Firenzében, az árgyélusát!), ez nem jelentett különösebb problémát, pontosabban olyan volt, mint egy elvakart szúnyogcsípés: amíg nem ütöd bele valami bútordarabba, nem viszket.
A dolgok akkor kezdtek eszkalálódni, amikor hazajöttem, mert azóta mégiscsak akadtak olyan esetek, hogy nekem telefoni minőségben szükségem lett volna erre a dögre. És az események akkor vettek drámai fordulatot, amikor hétfőn az értekezletem után fel akartam hívni a RK-t, aki légvonalban egy kilométerre tőlem munkálkodott aznap, és azt beszéltük meg, hogy ha én kiértekeztem magam, ő pedig még mindig bent van a székesfőfaluban, elmegyünk vacsorálni.
A telefon még valamikor az értekezlet alatt kikapcsolódott magától, aztán mikor újraélesztettem, nem ismerte fel a SIM-kátyát, hiába szedtem szét és raktam össze újra. A RK telefonszáma az egyetlen, amit ismerek fejből a sajátomon kívül, de SIM-kártya nélkül csak segélyhívásra volt alkalmas ez az izé, azt pedig mégse tehettem meg, hogy felhívom a 112-t, szóljanak oda a csávónak, mingyá gyüvök. Úgyhogy jobb híján elvágtáztam a RK munkálkodó helyéig abban reménykedve, hogy még ott van, nem valahol messze másutt.
Ott volt. Most nem fogom részletezni az ehhez kapcsolódó melléktraumákat, csak megemlítem, hogy a RK pillanatnyilag abban az épületben dolgozik, ahol én 14 évig tanítottam, és 2015 óta nem tettem be oda a lábam. A lényeg az, hogy ezen a telefonmizérián javítani kellett, és ez úgy történt meg, hogy a RK tegnap elővette az egyik kiszolgált telefonját, egy Sony Xperia 10-et, oszt nyomassuk.
Mint ezt már tudjuk, én igen morcosan viselem a változásokat, főként technológiák kapcsán, ennélfogva ilyen alkalmakkor én mindig idegeskedem, amit látva a RK is idegeskedni kezd, én meg még idegesebb leszek attól, hogy ő is az, és aztán ez így megy tovább nagyjából addig, amíg ordítozás lesz belőle. Ezt ezúttal nagyrészt megúsztuk, mert egy ponton a RK aszonta, én ilyenkor úgy viselkedem, mint akinek egy szekérből át kell ülnie egy autóba, mire én azt válaszoltam, hogy ez pontosan így van, de még rosszabb, mert egyből az autó vezetőülésébe kell beülnöm, tele van előttem a műszerfal mindenféle gombbal meg kijelzővel meg kallantyúval, és én csak azt akarnám tudni, melyik mondja azt a lovaknak, hogy “höjj!”. Ezen röhögtünk. Ez segített.
Summa summárum, most itt ülök egy tepsi méretű marha nagy döggel, ami legalább a megszokott csengőhangot és ébresztőhangot hozza, és tud fotózni. Internetezni nem tud. Tudna, de valahol meg kell húzni a határt, bár, tudja a fene, előbb-utóbb abba az irányba is muszáj lesz elfajulni.
Mivel viszont ezek a dolgok általában minimum párban, de még inkább hármasával járnak, ma reggel a kávéfőző adta be az unalmast. We are still not amused.
11/164 – Akklimatizálódás
Valahol másutt éppen farsang van, a galériában például az álarcos hölgyek még egy firenzei papírbolt kirakatából származnak, én viszont az itthonomat szokom újra, akárcsak Mackó a jól bejáratott alvóhelyeit. Az inszomniám újra a régi, a káosszal való hadakozás dettó, akár szó szerinti, akár átvitt értelemben. Most mégis afféle értelmetlenül optimista kedvemben vagyok, de sebaj, holnap értekezletre megyek, ott majd jól kiráznak belőle. Addig is, koncentráljunk a pozitívumokra: a nagy, tisztára csiszatolt konyhámra, a kényelmes futonomra, Erik asztalára a fonalakkal, a rendes méretű sütőben sült savanyúkápis kenyérre, a szentendrei reggelekre és esztergomi délutánokra, meg persze a Dark Side Soutache csodaszép sujtás-nyakékére, amit a RK-tól kaptam karácsonyra, és itthon várt engem az asztalon egy buborékos borítékban.
Intermezzó – Museo dell’Opera del Duomo
Ezt a bejegyzést tologathatnám még akármeddig, de akkor is csak legfeljebb annyi telne tőlem, hogy sokkal részletesebben mondjam el azt, hogy ha csak egyetlen múzeumra jut idő Firenzében (képtár nem számít, az más kategória), ez A Múzeum.
Hogy legalább nyomokban érzékeltetni tudjam, miért annyira fontos: nagyjából minden, amit az ember szájtátva bámul meg odakint a Dóm terén, a Campanile domborműveitől kezdve a Battistero kapuiig, az mind másolat. Az eredetik itt vannak, bent a múzeumban. És itt van a gótikus homlokzat életnagyságú rekonstrukciója meg az eredeti Brunelleschi-makett a Dóm csúcsáról meg Michelangelo utolsó Pietája meg még mi nem. Elképesztő, na.
Három hónapon át megúsztam, hogy bármiféle szuvenyírt vagy albumot vagy effélét vegyek Firenzében, de itt nem bírtam megállni.
És visszamentem másodszor is. Ha bármikor jut rá lehetőség, harmadjára is visszamegyek.
11/158 – Applomb
Azt hiszem, kellő applombbal ugrom vissza a nagybőgőbe, tíztől államvizsgáztatok. Jövel, Esztergom.
11/157 – Tallóz
Ez a hazaérkezés igen lassan történik, mi tagadás. Még mindig van egy csomó firenzei fotóm, amit azzal tettem el, hogy “na majd a vasárnapi galériába!”. Bizony ebben a bejegyzésben sincs még itthoni cucc, csak két vekni meg a friss frizurám.
11/154 – Négy óra
Ennyit töltöttem a fodrásznál.
Mint látható, mindehhez öt percet sem pazéroltam arra, hogy a pofámat kifessem. Innentől úgyis a mosógépet tömögetem meg a káoszt próbálom organyizálni.
A képminőség és a rendelkezésre álló géppark még mindig havária-állapotban van, de még a héten kitalálom, mi legyen addig, amíg nincs egy használható fényzőgépem.
11/152 – 70%
A RK szerint az útnak kábé ekkora hányadát tettük meg ma. Úgyhogy akkor most megalszunk Grazban.
Intermezzó – Mercato Centrale
Ezzel már adós vagyok egy ideje, mert nem csak kultúrával él az ember, tegnap pedig végre volt időm egyszerűen csak tátani a számat és bolond turista módjára fotózni a standokat.
11/150 – Ún. magasélet
Nap felkel, nap lemegy, a mérgezett egér felfut a Brunelleschi teraszra meg Fiesoléba, aztán még feljebb a Monte Cecerire, a zsemlék kisülnek, Csülök úr szétdobja névadó testrészeit, a toszkán dombokon meg avart égetnek. A grillezett sajtos szendvics igen finom, pláne ha katonákra vágva kapja meg az ember a kanapén, egy egész napi caplatás után. Galéria!
11/149 – Tiszta
Reggel óta ez a szám jár a fejemben,
és nagyon röhögök hozzá, mert amiatt a sor miatt jutott eszembe, amiben bugyit kell mosni, hogy tiszták legyünk az Akropoliszra. (Höhh, csak nem hittétek azt, hogy azért, mert halni készülök. Frászt. Egyáltalán nem.) Bugyit viszont mosnom kellett, mert a RK múltkori hazapendlizésekor afféle módosult tudatállapotban elküldtem haza a majdnemteljes készletet – négy fura fekete ruha bezzeg itt lóg még a szekrényben, de tiszta bugyim már csak mára van. Kedden utazunk, csütörtökön már akár az egész napomat arra szentelhetem, hogy a mosókonyhánkban nyomjam a sürgiforgit*, ezért nem érdemes a fészerbeli mosógéppel vacakolni, hazavisszük a mosnivalóinkat is. Úgyhogy ma reggel ott lögyböltem a mosdókagylóban a bugyijaimat, agyamban Lovasiék zenéltek, én meg röhögtem, mint egy ló.
Ennek örömére felvettem az egyetlen olyan bugyimat, ami tiszta, és nem a radiátoron szárad, plusz az egyik fura fekete ruhát, és megyek.
Nem az Akropoliszra, de majdnem.
Mint látható, Fapipa továbbra is reménytelen, de még a nap is úgy süt, mintha nyár lenne, hiába próbáltam ezúttal árnyékban fotózkodni. Nesztek egy közeli a fejemről, amin éppen nyitva van a szemem.
* Az elmúlt három és fél hónapban megtanultam értékelni otthonom luxy felszereléseit. Mosógép bent a lakásban! Egy egész szoba teregetésre! Ha a macskaszőrtől is meg akarok szabadulni, és gyorsan akarok tiszta holmit, SZÁRÍTÓGÉP!!!
Ez most úgy tűnik, mintha nem értékelném átmeneti otthonom adottságait, de ez nincs így, sőt. A múlt vasárnapi garden partyn említette meg az EUI egyik professzora (= felső ligás árnyvadász meglehetősen jó fizetéssel, aki akár válogathatna is, ha lenne miből), hogy az ő lakásában olajkályha van. És télen 9-10 fok celziuszban. Mindezt többért, mint amennyiből mi itt hesszelünk a toszkán dombokon.
Intermezzó – Monte Ceceri
Mostan én kölcsöntollakkal fogok ékeskedni, mert a Nikon meglepetésszerűen és csúfosan lemerült, úgyhogy a fotókat a RK lőtte, de én voltam, aki mondogatta, hogy most kérek erről képet, ebből a szögből legyen, sötöbö, sötöbö.
Azt nem mondtam neki, hogy engem is fotózzon le, de akkor már ezt is ideteszem.
11/147 – Bibi
Pofára esési képességeim átvitt értelemben sem rosszak, de a valóság mindent felülír, tegnap például az étteremből hazajövet a Residenza murvás útján sikerült belelépnem bokáig egy vízelvezető árkocskába, melynek következtében úgy elvágódtam, mint a lapos vas.
Alapvetően ezek azok a jelenetek, amik utólag mindig viccesek, közben viszont marhára nem. Ezúttal is, miközben ott hevertem a toszkán domboldalban afféle bálnai keccsel, a RK pedig ott pingvinezett fölöttem, mint Zsebibabával Kanga, én azt süvítettem roppant panaszosan, hogy “legalább részeg lennék! de nem! ezeket mindig színjózanul!” Végül felkecmeregtem, persze, és bevonultam a La Casinába, ahol kiderült, hogy még a harisnyám se szakadt el, de a térdemen ún. felhámsérülések vannak, hívjuk úgy őket, hogy bibi. Meg a könyökömön is. És megrántottam különböző alkatrészeimet, ami egyébként nem túl nagy bumm, semmi sem fáj konkrétan, de persze ma megyünk a Monte Cecerire mászkálni, mert onnan próbálta Leonardo belökni a völgybe a repülő macchinériát, ami amúgy nem működött, de még mindig a csodájára jár mindenki.
Ez mondjuk akár a fotóimra is igaz lehetne, egy krumplival jobbat lőni, mint Fapipával. (A Nikon, aki a backup, mostanra teljes sztrájkba vonult autofókusz és arcfelismerés ügyben.)
A kaja viszont tegnap este jó volt, és én azt mondtam, halat akarok enni hallal, ami meg is történt. Ó, és articsókát.
Az éttermet Stefano találta még régebb, és valóban igen kellemes hely, olasz-zsidó-mediterrán konyhával, ami ráadásul vegetariánusként hirdeti magát, bár valójában pescetariánus, lásd hal.
Nna, akkor most elsántikálok hozzávetőleges irányokba. Remélem, engem senki sem akar majd lelökni a Monte Ceceriről, bár leesek én magamtól is, aujnye.
Eská 11/25 – Feldolgozóipar
Mivel eldöntöttem, hogy haza csak annyi anyagot/fonalat/satöbbit viszek haza magammal, amennyi belefér a hobbiszatyromba, tegnap nekiláttam feldolgozni mindazt, aminek nem jut majd hely, és szétszórni a lakásban az eredményeket. Mégiscsak jobban fest, neszpá, ha nem egy zacskó anyagot meg ficnit hagyok a La Casina valamelyik sarkában.
Jelenleg így állunk.
Ezeket a párnahuzatokat mind én horgoltam-varrtam a két kicsi kezemmel. Matilda is segített, persze.
A legbüszkébb a körpárnára vagyok, azt ugyanis nemcsak én horgoltam-varrtam, de a tölteléke is a RK kiszuperált házikabátja, ami helyett újat kap majd, amikor hazaérek Erikhez és a nagy stósz polárjaimhoz. Nédda, milyen tehetségesen építek szarból várat, kihasználva az eredeti szegélyeket meg minden:
Intermezzó – Mozaik
Az alábbi képeket főként a “foltos lányoknak” ajánlom: a Battisterio di San Giovanni padlója,
ez meg itt a bácsi, aki éppen restaurálja.
Szaporulat a szekrényben – Szedtevette 4.
Most már kifejezetten gyanúsnak találom, hogy a) idén úgy ragadnak rám a fura anyagú és szabású fekete ruhák, mint papírra a légy (vagy fordítva), b) a Humana People-ban sportot űznek abból, hogy ha bemegyek, ne jöjjek ki üres kézzel.
A múlt héten mikor betévedtem, éppen nem volt semmilyen akció, amíg nem kezdtem vacillálni azon, kell-e nekem még hülye anyagú és szabású fekete ruha, és ha igen, melyiket vegyem meg a két jelöltből. Na ekkor mondták be, hogy happy hour kezdődik, innentől fél órán át minden holmi 30% engedménnyel kapható.
Hát jó. Ki vagyok én, hogy félreugorjak ilyen merényletek elől. Oscar Wilde is azt mondta, hogy mindennek ellen tud állni, kivéve a kísértést, és ő konkrétan a szomszéd házban volt vendég annak idején, úgyhogy cselekedtem.
Megvettem mind a kettőt, höhö.
