Idei utsó államvizsga-nap. A hajam még tart.
ajándék kategória bejegyzései
Eská 11/32 – Kanáltündérek
Mint már tudjátok, tegnap este Esztergomban múlattam a szárnyas időt, szintehogy szó szerint, a héten ehhez vágtam ki egyik kellemetlenül kánikulai délutánon harmincöt darab tündérszárnyat békazöld habgumiból, szolgálatukra.
A Múzeumok Éjszakáján kézműves néninek lenni részint jó, részint rossz. Hogy a rosszat vegyem előre, nemigen tudok elképzelni senkit, akinek az lenne a kedvenc programja, hogy este negyed tízkor az utolsó hazavezető buszra várjon megállóban. Még ha legalább egyedül lettem volna, de nem, volt még velem hatszáz szúnyog – azóta nem láttam-hallottam, de főként éreztem ennyit, hogy a 2013-as árvíz levonult. Talán nem véletlen az egybeesés, hm. Plusz még emiatt lecsúsztam az Ivan Danról is, ami itt Szentendrén a dalmát szentiván, és ehhez van mindenféle utcazene, meg rengeteg kis piláccsal vannak kirakva az utcák és terek, egészen mesés, és az időpontra való tekintettel szinte turistamentes, ami pláne maga a bűbáj. De hát ez van, no.
Még csütörtökön felhívtak a szervezőktől, hogy mikorra érek oda a hattól kezdődő programra, mire én, hogy fél hatra. Mire ő, hogy de hát az előkészületekkel kész leszek addig? Mire én, némiképp tanácstalanul, hogy de hát ez egy kézműves tevékenység, nem? Ezt egy kis úgyszintén tanácstalan hallgatás fogadta, amit nem egészen értettem. Csak miután letettem a telefont, akkor világosult meg bennem, hogy a kézműves tevékenységet én a jó öreg óvónéni definícióban használom, amihez alap, hogy az ember komplett motyóval érkezik, és mire a gyerekek begyünnek a szobába, már minden be van készítve a popójuk alá.
Csak hogy ennek képet is adjak, ez volt az én motyóm:
Az irodámból még jött hozzá egy tűpárna tele hárászvarró tűkkel, három további gombolyag, valamint öt további olló, köztük egy balkezes.
A koncepció az volt, hogy az embernek nincs mindig a lakásában egy komplett hobbibolt. (Ezt én ilyenkor olyan meggyőzően szoktam elmondani, mintha az enyémben nem lenne.) A fakanálbáb-készítésről nem kell lemondani akkor se, ha csak kínaibótos bambuszkanalaink vannak és összevissza színű fonalaink, ruhát bármikor lehet gyártani pusztán papírszalvétákból, és a habgumit csak azért mutatom, hogy lássák, ebből is lehet, mert ha egyébként nincs, akkor színes papírral simán helyettesíthető.
A társaság a kellő tarkaságban képviseltette magát – van egy szokás szerint gyermekprogramokra vadászó múzeumokéjszakájás szortiment, jóformán sose ugyanazok, de jellemzően úgy festenek, hogy egy csomó szégyenlős kisleány anyukákkal és apukákkal, esetleg hangos kisleányok ugyanazzal a ksérettel. Vannak persze mindig outlierek is, például egy túlmozgásos középcsoportos (őt arra tanítottam meg, hogyan kell sapkabojtot csinálni), három tanítványom (közülük ketten a fogadópultnál, de besunnyogtak egy műsorszünetben), egy nagymama, aki ötletekért jött be, hogy mit tudna vakációban csinálni az onokákkal, és így tovább. A legérdekesebb valószínűleg az a gimis párocska volt, egy fiú meg lány, akik szintén a tesóknak akartak szállítani ötleteket hazulra, és becsülettel meg is csináltak egy-egy kanáltündért, majd sűrű köszönetek között távoztak. Nyilván fél kilenckor zúdult be a legnagyobb csoport, akiknél egyszerre nyolc gyerek akart kanáltündért csinálni, mert akkor ért véget a díszteremben a mesejáték, és ehhez nekem fel kellett rontani az irodámba további fonalakért, de szerencsére volt bőven, úgyhogy gond nélkül végigvittem még az utolsó bandát is. Talán öt habgumi szárny maradt a végére, tehát elég jól kiszámítottam a részvételt (volt nálam sablon és további habgumi-lapok, ha mégse így esett volna), és öt perccel kilenc után még arra is jutott pár másodperc, hogy letakarítsam az asztalokat, szemét a kukába, pompás. A motyót már csak behanyigáltam a szatyromba, és beadtam megőrzésre a portára. Még az irodámba se mertem felszállítani, nehogy lekéssem a buszt, de holnap úgyis megyek államvizsgáztatni, szóval nem marad ott in aeternum.
A forgalom miatt csak a legelső kanáltündérről volt érkezésem fotót készíteni, azt egy anyukával-apukával érkező tolókocsis kislány csinálta, és úgy vitte magával, hogy a tolókocsi fogantyújára volt akasztva.
Összességében sikeres programot zártam, no. Most viszont pihennem kell gyorsan és sokat, mert a következő három nap államvizsgáztatással fog zajlani, amikor is minden nap hétkor rontok ki a házból, és késő délután rontok vissza bele, plusz a szokásos mentális terhelés, amikor az ember a legstrammabb tanítványait látja bőgni összehuttyanva. Már alig várom. (Nem.)
11/290 – Stencil
Van egy csomó szép és kedves és érdekes dolog ebben a világban, és én továbbra is dolgozom azon, hogy ezeket észrevegyem, legyen az egy üres szentendrei utca, zuglói minipark hortenziákkal, a Bűnök Barlangja fényei, az eső után hirtelen kinőtt gombicák a kertben, a BME neogót épületkéje, váratlan pipacsok és aszfaltstencilek meg a legkevésbé sem váratlan nyivogógép, akit épp telibe süt a nap. Galéria!
11/284 – Zuhé
Setét van, mint a Sátán segglukában, plusz zuhog is. Ennél jobb képet nem tudok nyújtani, ez is vakuval készült.
Nekem természetesen éppen máma van újabb ovibarohanós napom, amikor ismét a “Szeressetek minket” slágert éneklem. Drukkoljatok, ha nincs más álamügyetek fojóba.
11/283 – Ár
Van, ami megfizethetetlen, minden másra meg ott a Mastercard. Én speciel Visát használok, de értitek. Galéria!
Eská 11/30 – Póni
Csak egy olyan szimbolikus póni, nyuginyugi. Azt szokták mondani, ha leestél a lóról, ülj vissza rá, de én ezekkel az eská-bejegyzésekkel még csak nem is úgy jártam, hogy leestem volna a lóról, hanem csak leszálltam róla, odakötöttem egy fához, aztán mikor visszamentem hozzá, ló sehol, a fára meg rá volt tűzve egy cetli, hogy elunt rám várni, pá. Egy ilyen allegóriában a lovak a) tudnak írni, b) szavahihetőek, c) nem lop senki lovat. Nem tudom, bírtok-e még követni, miközben elmém lóugrásban közlekedik, ha használhatok ilyen fordulatot, höhöhö. Nyihaha.
Na szóval marha hosszú ideje nem írtam ide semmiféle eská-megjegyzést, és igazán elegáns lenne kellő grandezzával visszatérnem, például egy mecklenburgi ló hátán, de legyünk szerények, és kezdjük egy pónival. Stimmt?
Még Wartburg alatt adta ide Hosszú álnevű barátosném a kedvenc pólóját, amin lett egy lik,
hogy ő ezt a pólót még mindig nagyon, nem tudnék-e esetleg izé. De.
Nos, mivel tegnap találkoztam Hosszúval, nekiláttam izé. Ehhez nekem mindig vannak a házban remek készleteim, ezúttal is volt mit beizzítanom.
És néhány perc munkátskával lett ebből egy olyan, aminek ez a visszája,
ez meg a színe.
Oké, erről a póniról nem estem le. Következőkor egy nagyobb lóval próbálkozom, stay tuned.
11/279 – Kuplé
Mivel nekem közismerten téveszméim vannak őtözködési ügyekben (is), hadd mutatom be azt az áutfitet, amiben úgy gondoltam, elég professzionálisan festek ahhoz,
hogy berobogjak egy eddigelé ismeretlen óvodába, és elénekeljem nekik a “Szeress, te drága, mert szükségem van rád” című kuplét. Vagy valami hasonlót.
A jelen hónap során több ilyen parti is várható, és Tutatiszra, ez csúnyán le fogja nullázni a szociabilitási számlálómat.
11/276 – Legalább
Három város, két értekezlet, egy új kanapé, három vizsganap, rebarbarás morzsapite, napfény és vihar, kecskemicsodák a piacról, sajtos-rukolás kenyér.
Ahogy mondani szoktam, “de legalább tarka”.
11/273 – Édesded
A képkivágáson túli ágyban életem férfiai édesdeden alszanak. Ezzel nagyjából mindent elmondtam a mai napomról, meg úgy általában is.
A MillaModa szerint ez a pöttyöske khaki színű. Nekünk gyökeresen eltérő elképzeléseink lehetnek a khaki színről, csak mondom.
11/269 – Sodródós
Még mindig azokat a dolgokat fotózom, amiket elém sodornak a mindennapok. Én is sodródom-forma mostanság, megyek, amerre visz az út. Leginkább körbe-körbe.
11/256 – Felelőletlen
Mivel a mai napot terveim szerint harákolással és tanulmányírással töltöm, nesztek a tegnapi áutfit, amiben lebillegtem a gasztropiknikre.
Lehet, hogy felelőtlenség volt, és ha nem megyek le, akkor ma már nem harákolnék, de erre nincs garancia, és a dolgok általános rendszerében úgysem értékelik igazán a felelős magatartást (bár ezt nyilván a takony meg a morci mondatja velem). Valószínűleg még inkább el lennék kámpicsorodva, ha a RK lemegy egyedül kiélvezni ezt,
én meg rendes néni módjára itthon töltögetem magamba a teát, aztán ma reggel mégis ugyanígy érezném magam, mint most.
De hát ezt már sose tudhatjuk meg, nemde.
11/255 – Rohanóban
Ha már amúgy is felköltöttek a légutaimban lakozó kis élienyek (ki akartak jönni, de azonnal), akár fel is lőhetem az éterbe a vasárnapi bejegyzést. Tulajdonképpen ahhoz képest, hogy hétfő óta küzdök a takonykórral, végigrohangáltam a hetemet. Már megint. És közben még a RK születésnapját is megültük, amihez Tortasuttogó olyan tortát rittyentett nekünk, aminél passzentosabbat eddig még nem kapott ez az ember. Galéria!
Ma gasztropiknik is lesz a piactéren, úgyhogy megpróbálom összevakarni magam, és lekúszni oda. Beszélni nem nagyon akarok, de használhatom másra is a számat, ugye.
11/249 – Fonal
Tegnap igen előrelátóan lőttem magamról egy fotót,
és ez most tényleg roppantul előnyös, mert fel vagyok fordulva, mint annak a rendje. Már tegnap dél körül kezdtem érezni, hogy kapargál a torkom, és ez egy olyan extrapocsék éjszakában kulminált, hogy a mai napot valószínűleg ágyban és teán töltöm.
Hálistennek ma nem kell mennem sehová, de holnap már hatkor ki kell rontanom az ajtón, úgyhogy most dószan-dószan gyógyulnom kell. Asszisztencia mindenesetre van hozzá,
bár a kriminális éjszakámhoz ő is hozzátette a magáét, ott azokat a gombolyagokat például ő pofozta le a polcról ötkor, egyenest a fejemre, hátha ettől felkelek, és adok neki enni. (Felkeltem, persze. Ott azon a polcon még egy csomó fonal van, nem hiányzik nekem, hogy az összest ledobálja.)
11/248 – Büzgencs
Micsoda egy tönkrezsúfolt, akciódús, rohangálós hét volt ez, te jó ég. Esztergomjárás André Kertész nyomában, Esztergomjárás csak úgy hobbiból, három zárótevékenység három különböző óvodában, wonton- és tésztaleves a múltkorában lefagyasztott háziwontonokból, horgolgatás a tahitótfalusi kormányablakban, az év első fagyija a Levendulából meg a Walpurga-buli Tortasuttogó pavlovájával és a szokásos kenyérrudakkal, plusz muffinok és minestrone.
Pénteken az iskolaudvaron találtam az egyik szünetben egy ilyen kis irizáló büzgencset, és néztem vagy tíz percig, hogyan gyalogol a kert felé. Asszem ez volt az egyetlen olyan időszak a héten, amikor éppen nem pörögtem valamin, mert még álmomban is folyton mentem valahová. Galéria!
Intermezzó – Pilisszentlászlói anzix
Amikor mi még nagyon fiatalok voltunk (a kábé húsz évvel ezelőtti időszakra gondoljatok), ráérő időnk sokkal több volt, mint most, pénzünk pedig hujujdesokkal kevesebb, és még egy Emese nevű autó sem álldogált az udvarban, májusban rendszerint felszedelőzködtünk egy szombati vagy vasárnapi délelőttön, felültünk a buszra, aztán elmentünk Pilisszentlászlóra bodzavirágot szedni szörpihez. Felmásztunk a használaton kívüli régi temetőhöz, ami körül óóóriási bodzabokrok voltak, teleszedtünk egy ikeás szatyrot virágokkal, majd visszafelé menet beültünk a Jánošikova Krčmába egy sörre. A Krčma ezen a ponton már tele volt tržvendégekkel, akik sandán megnéztek minket az Arany Ászok mellől, aztán szlovákra fordították a szót, mert az ilyen még nem látott gyüttmentekkel sose tudni, mit keresnek a Krčmában. (Természetesen mikor megszokták, hogy ott ülünk, visszafordították a szót magyarra, és én ezt a váltást mindig elmesélem a diákjaimnak, amikor szociolingvisztikából vagy többnyelvűségi kérdésekből okosítom fel őket, mert az élő nyelvhasználat ehhez hasonló érdekességeit mindig megjegyzik, és akkor legalább nem éltem hiába.)
Nnna. Azóta mi öregebbek lettünk, kevesebb szabadidővel, én meg átszoktam a helyi temetőhöz bodzavirágot szedni, bár az elmúlt időszakban már morfondíroztam azon, vajon mennyi lehet azoknak a bodzavirágoknak az ólomtartalma, ez egy egyre forgalmasabb város. Hát azok a bodzabokrok valamilyen “rakjuk rendbe a környezetet, de HIRTELEN” akció áldozatának estek valamikor az elmúlt évben, úgyhogy azt mondtam a RK-nak, üljünk fel a nosztalgiavonatra meg a 870-es buszra, és menjünk el Pilisszentlászlóra, haddlám, ott mennyire változtak meg a dolgok.
Nos, nagyon. A régi temető most így fest:
egészen konkrétan egyetlen bodzabokor maradt, amin persze túl magasan vannak a virágok ahhoz, hogy az ember elérje. Úgyhogy bánatunkban megfordultunk, és elindultunk a faluban, ahol ez is zárva volt,
és igazából azt sem lehetett megállapítani róla, végleg van-e zárva, ugyanis bent megvoltak az asztalok, de az ajtón semmiféle nyitvatartás, és az internet sem mondott semmi használhatót róla.
Mindezek után addig csavarogtunk a faluban, amíg megérkezett a hazabusz, és a következő egy órában igen sokat röhögtünk, mert kizárólag csak telkeken belül láttunk nyíló bodzavirágot, kint az utcán sehol. De azért sétáltunk egyet, no, és élveztük a rurális környezetet.
És végül, amikor már minden reményt feladtunk, tadáá, a játszótér/focipálya/placc mellett találtunk két bodzabokrot, amiken ugyan nem volt sok virág, de közterületen voltak, és mi igazán nem vagyunk telhetetlenek. A végén pedig még sört is ittunk, bár nem a Jánošikova Krčmában, hanem egy afféle semmilyen-modern bisztróban, ahol fagyit és süteményeket is árulnak, a tržvendégek meg nem miattunk beszéltek szlovákul, hanem hogy a gyerekek ne értsék.
Szóval újra megbizonyosodott ugyan, hogy nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba, de azért a lábad így is vizes lesz, ha élhetek ilyen szép metaforikus kifejezésmóddal.
11/238 – Tove
Mára az volt a tervem, hogy miután pápát integettem a RK-nak (ezúttal Bécsbe ment a drágám, de szombatra már haza is jön), elhurcolom Eriket a gépek kórházába, de az a gyanúm, az már holnapra marad. Vagy a jövő hétre. Vagy mittomén. Úgy pattognak felém a levelek, mint mikróban a kukorica, és Erikre nincs határidő, de a dolgozatokra van.
Úgyhogy mára én itt maradtam itthonhacukában,
Eriket pedig betettem a dobozába, hogy ne lássa, amikor Tove felül helyette az asztalra.
Az ott Tove, a háromszemű. Érdeklődéssel, bár némiképp gyanakodva tekintek együttműködésünk elé.
Intermezzó – áprilisi zsibi
Huh, végre lementem.
Ezúttal is volt minden, mint a búcsúban, de én kicsi voltam és szerény, nem vettem mást, csak ezt:
11/234 – Kronosz
Ez az alábbi egészen kivételesen pontos kronologikus formában mutatja be a hetemet, ami Esztergomban kezdődött, egy egykilós csomag Leonidas pralinéval folytatódott (ezt hozta nekem a RK Brüsszelből, mielőtt tovafutott Ohridba), majd Budapesten voltam a Dies Academicuson (ez a fotó nem az enyém, de azért tettem be, mert mindig felvidít, milyen könnyen kiszúrható vagyok a többi nézőtéri bolha közül), és még olyan dolgok is belefértek a hét második felébe, mint könnyed másfél kilométer séta Dunabogdányon át, ahol teljes útzár volt a tűzoltók miatt (egy üzlet gyúlt ki a főutcán, a buszok meg vadul logisztikáztak azon, hogyan cseréljék ki egymást közt az utasokat), aztán pénteken harminchárom gyoza (házitésztából!) meg negyvennyolc wonton a konyhámban, szombaton budapesti tancsitancsi, majd végül a fentemlített gyozák közül egy fél tucat vacsorára. És közben Maci folyton enni kért, egyszer például a három méteres mélység fölött az emeleti folyosó korlátjáról, és ijedtemben rögtön adtam is neki. Ő nem egy túl kecses macska, és ha lefordul onnan, nem vagyok ám biztos abban, hogy talpára esik.
Ne zavarjon, ha nem bírjátok követni, én is alig. Galéria!
11/227 – Bajától a BLKNig
Cifra kis hét volt ez, na: az elején végtelen hosszú buszút a Sugovica mellé, kisszoba egy kisvárosban, kilátás a hajnalba, horgolások találkozása egy bajai kávézóban, aztán vissza haza a kiscicámhoz meg a tartalék fonalakhoz a bolondok városába, ahol a piacon gólyalábas álvásárlók verseket osztanak a kosarukból, és a BLKN Bisztróban még mindig csoda finom az étel, a plafonon pedig kismadárfreskó van a csillár fölött. Látjátok?
11/220 – Gyorsulóverseny
Ez a tavasz egyre gyorsul, hát addig fotózom orrba-szájba, amíg el nem tűnik hirtelen a balfenéken. Galéria!
Minden nap más - mindennap más 