Attól tartok, velem ebben a létezésben már mindig úgy lesz, hogy vagy pénzem lesz, vagy időm, de egyszerre a kettő, az neeem. Most éppen pénzem van (saját mércémmel, persze – akik igazán jól keresnek, fetrengenének a röhögéstől, hogy milyen beosztásban és mennyi munkával mekkora fizetésem van), de ez azt jelenti, időm még arra sincs, hogy kenyeret süssek.
Na ilyenkor jön a pénz meg Szabi a pék és az Il Panicio Basilico meg a francia parasztcipó.
Mint esetleg emlékeztek (ha nem, asse baj), karácsony előtt vettünk az Édeni Édességekben egy dubaji csokit, nédda.
Na hát ma fel is bontottuk, ami igen szépen rámutat arra, mennyire vagyunk trendik és mennyire ül a nyakunkon a FOMO.
Nos, először is, ez egy kézműves darab volt, tehát lövésem sincs, az ipari dubaji csokival mi a helyzet. Ami viszont ezt a darabot illeti,
be kell vallanom, értem a hype-ot. A tejcsokit én ugyan kevéssé szeretem, de ez a kategóriáján belül egészen rendben volt, és ugyan erősebb pisztáciaízt vártam volna, de igencsak izgalmas volt a töltelékben a sok ropogós micsodácska.
Összességében maradjunk abban, hogy a minőségi dubaji csoki finom, ami viszont nem jelenti azt, hogy most nyakra-főre keresném, hol lehet még ugyanilyet kapni. Ha valaki megajándékoz vele, akkor viszont garantáltan nem dobom a hátam mögé…
Sziasztok, Kata vagyok, szeretem a szénhidrátot és a színes izéket, a busz ablakából nézegetni a havas tájat, valamint a hülye kiscicámat is szeretem. Galéria!
Egyébként öreg vagyok, mint az országút, a szemöldököm csak akkor látszik, ha megceruzálom, a héten már megint 100+ vizsgadolgozattal küzdöttem meg, és még hétfőre is jut egy kevés, a jövő hét pedig intézményi nyílt napokkal, további vizsgákkal meg tantárgyháló-felülvizsgálatokkal lesz kipitykézve, azonfelül renoválnom kéne a pipirost, meg fodrászhoz is el kéne jutnom valamikor. Ezt csak azért írom, hogy ne irigyeljetek.
Tegnap esti beszélgetésünk cseten a RK-val (én fent rohadok a Bűnök Barlangjában a dolgozataimmal, ő a szomszédban van anyósoméknál, valószínűleg tévézik*). Dőlt betűvel ő, a többivel én.
Ezekre a részletekre egészen jól szoktam emlékezni. És el is találtam, ja. Mindet.
* Nekünk már vagy tíz éve nincs tévénk. Kiválóan elvagyunk nélküle, de a RK néha átvonul meccset nézni.
** Jó öreg tradícióink a kilópluszos sertéslapockával és a CrockPottal, valamint a “milyen receptet használjunk” töprengéssel.
A rétegzés csodája, az vagyok.
Amúgy Gudrun Sjödénék is hasonló módon sztájlingolják a modelljeiket (harminc réteggel), épp csak náluk ez azt jelenti, hogy még rádobálnak a csajra vagy négyszáz euró ára terméket.
Én meg, khm.
(Oké, a bakancs néhány éve 115 volt az El Naturalistánál, bár én azt is akciósan vettem meg pár tízessel kevesebbért.)
A RK éppen tegnap kérdezte, hogy miért nem vettem még fel a Gudrun Sjödén pulcsiruhát, amivel karácsonyra örvendeztetém meg magam, ne vigyen el idénre se a Jólakötturin*. Elsőre reflexből** azzal paríroztam, hogy “mert nem vittél el engem sehová, ahová felvehetném”, de ez nyilván nem segít a helyzeten, hogy van egy olyan szép holmim, ami még mindig a szekrényben lóg, és már majdnem egy hónapja ezt csinálja, amióta megvettem.
Eh, egye fene, előbb-utóbb mindenből meg mindenkiből por és hamu lesz, úgyhogy ma felveszem vizsgáztatáshoz. Isa!
* Izlandi rémmacska, aki elviszi mindazokat a szerencsétleneket, akik nem kaptak karácsonyra új ruhát. Gondoltam, nem bízom a véletlenre, már egy ideje minden karácsonyra gondosan veszek magamnak új ruhákat. (Jó, esetenként turkálom, na bumm.)
** Idén lesz negyedszázada, hogy összeházasodtunk, naná, hogy ilyenek jönnek ki belőlem reflexből. További párkapcsolati tanácsokért is fordulhattok hozzám, teljes bizalommal. (Ne.)
Összességében nem vagyok biztos abban, hogy jól jöttünk ki az adok-kapokból az olaszokkal, mármint mi meg a RK. Én felpimpeltem a La Casinát, a RK megismertette a helyi Habsburg-kutatók barátaival és üzletfeleivel a sauerkrautos gnocchi koncepcióját, cserébe meg mit kaptunk, na mit – sóvárgást az Esselunga meg más hétköznapi szupermarketek választéka iránt (akciós félkilós parmezánok! mindig friss cicafű! csodálatos édeskömények és toszkán kelkáposzták! ropogós zöldségek gombokért, télen! tarocco narancs!), majdnem hasonlóan erős sóvárgást a jól szervezett és szigorúan számontartott szelektív hulladékgyűjtés iránt, plusz a bizonyosságot, hogy innentől kezdve jó eséllyel a gatyánkat is ráköltenénk Tre Marie panettonékra, mert függők lettünk, de nagyon.
No de azért természetesen jólesett. Most is.
Csak a visszafogottság és a jóízlés mián, természetesen. Gondolom, rettentőmód meglepődtök.
Csupán a miheztartás végett emlékeztetnélek tikteket, hogy idén ötvenéves leszek, és tanszékvezető vagyok egy nagy katolikus egyetemen. Zokniügyben viszont nem bánok semmiccse.
A mai nap úgy elrohant, hogy vuúúúh. Magam helyett inkább beküldöm a Dunakanyart. Az is rohant, vagy talán a busz volt az, nehéz eldönteni. 🙂
A fonalturkálóban ezen a héten a horgolófonalakra buktam rá. Nyamnyam.
Ezek másnak talán nem jöttek volna olyan jól, mint nekem, de az én projektjeim majdnem mindig hurcolásra alkalmasak, és egy adott színből kevés fonal kell hozzájuk, úgyhogy elhoztam mind a három csokrot.
Fényeim és színeim továbbra is vannak quantum satis, plusz van még egy macskám, aki igen cukin cukul, egy férjem, aki esetenként igen finomakat főz, a szombati piacról meg van majdnem három kiló csodafinom olasz mandarinom is, bizony. Ki kívánhat ennél többet. Jó, a férjjel is akadnak gondok, meg a cuki cica is felvert engem ma fél ötkor azzal, hogy holakajám, de ne legyünk telhetetlenek. Galéria!
Mint mondtam, ha már ki kellett bokáznom a pusztába, bementem az Ikeába is. Én egy eccerű néni vagyok, szeretem a Fiskbo képkereteket (ezúttal szürkészöld színben, újdonság!), az illatmécseseket (ez a frissen vágott fű illatú is újdonság!), na meg az árleszállított bambusztálcákat.
Még szerettem volna más dolgokat is, de azt a szabályt hoztam mára, hogy egy szatyornyi cuccnál húzom meg a határt, slussz.
Ezért nem szoktam én ebédelni, mert az összes vér lemegy az agyamból a gyomromba, stimmt? Ezúttal is ez történt, de azért mmmm, igen jólesett.
Igen, a hambi előtt és után is dolgozatokat javítottam. Én így szállok le a bicikliről, na.
(Ezeket a hívószavakat egyre szabadabban értelmezem, de ez van, ezt kell szeretni.)
Mivel Sisera hadai a múltkori alkalommal is azzal töltötték idejük nagy részét, hogy képeket másolgassanak, úgy gondoltam, meglepem őket egy ledes rajzalátéttel. Nekem van már egy, és nem használom ugyan gyakran, de igen szeretem. Annyira, hogy – szégyenkezve vallom be – nem akartam Sisera hadainak rendelkezésére bocsátani még akkor se, amikor átnyújtottam nekik egy csomó igen jó minőségű filctollat-ceruzát meg egy egészen igazi akvarelltömböt is a kreatív mocskolásaikhoz. (Nagyrészt visszakaptam mindent, bár a ceruzahegyező kezelésében valami egészen izgalmas dolgot produkáltak. Még sose láttam olyat, hogy nyilvánvalóan a hegyezőt használja valaki, de a végeredmény mégis arra hasonlítson, mintha bicskával faragták volna meg nyomorultat. Bicska nem volt náluk, azt tudom.)
Na szóval vettem nekik saját ledes alátétet, hej.
Igen, a Flying Tigerből van, és le volt értékelve cefetül, de a gesztust tessék nézni. Én mindenesetre igen jólesően érzem magam tőle.
A RK egy cukibogyó. Amíg én a kies Strigoniumban múlattam a szárnyas időt, és nyomtattam végtelen sok dolgozatot kifele, addig ő feldúlta palotánk termeit, hogy megtalálja nekem az előjegyzési naptáramat.
Megtalálta.
Most már a mini tűzőgépemet is megtalálhatná valaki (nem Bélát, hanem a papírokat tűzögető Bélukát), mert arról is pontosan tudtam, hol hányódik, amíg rendet nem raktam.
Mások ilyenkorra lebontják a fényfüzéreket, én felrakok újabb hármat is a Bűnök Barlangjában, hadd világítson nekem meg a plüssöknek.
(Igen stílusos szobadísz lenne ennek a középen egy Mackó nevű is, de amióta a RK itthon van, vajmi ritkán látom a barlangomban.)
A szép Itáliában máma tartják Befana napját, aki egy boszi, és ajándékokat hoz a gyerekeknek. Gondolom, nem egészen így fest:
de ideje volt felrakni a pufámra ezt,
és hát miért van nekem blogom, ha nem azért, hogy lehetőleg minél nagyobb közönség előtt csináljak hülyét magamból.
Inkább “tityeg-totyog” volt az, de végül elintéztem a banki hülyeségeket, és ha már úgyis lent jártam a városban, vettem Mackónak szárazpapit, aztán hazafelé jövet átvonultam a főtéren is.
Még mindig vannak a macskakövek között kicsike konfettik a szilveszteréjszakáról, látjátok?
Tegnap már azt hittem, kifelé jövök ebből a göthből, még körmöt is lakkoztam* két és fél hét szünet után, de neeeem, ma reggel egy ponton annyira köhögtem, hogy el kellett rohannom hányni.
Úgyhogy most ez van, félelem és reszketés Las Vegasban kakukkfűtea és köhögés a futonon.
Hujh de nem lesz könnyű összekanalaznom ebből egy Jóleső Január epizódot.
* “Rose althéa” az Yves Rocher-tól. Az egyik december eleji megrendeléshez csapták hozzá ajándékként, úgyhogy most már muszáj volt kipróbálni. Ugye?
A bogyós gyümölcsökkel úgy vagyok, mint Gombóc Artúr a csokoládéval, mármint hogy mindenféle bogyós gyümölcsöt szeretek és mindenféle formában. (Az egyetlen kivétel az egres. Azzal kapcsolatban a “meh” álláspontján vagyok.)
Nem csoda, hogy ilyenkor télen, ha csak tehetem, ilyen illatmécseseket használok. Amióta pedig egy Pepco települt alig egy kilométerre tőlünk a nagybót mellé – nos, el tudjátok képzelni, főként miért járok oda.
Sajnos a Pepco olyan, hogy az ember nemigen ússza meg annyival, ide nekem egy harmincas csomag illatmécsest. Meg én se vagyok olyan, sajnos.
 | mák - 14/37 – Pom |
 | Kriszti - 14/37 – Pom |
| mák - 14/32 – Tűzenergia |
 | magyaroramegminden - 14/32 – Tűzenergia |
| magyaroramegminden - 14/27 – Holdsüti |
