Múlt szombaton végül a Börzsöny helyett Selmecbánya mellett döntöttünk, ahol jártunk ugyan már vagy tíz éve (ősz volt és rohadt rossz időjárás, annyit mondhatok), de én nem hiszek a “Rómát látni és meghalni” hozzáállásban, a legjobb helyekre is vissza lehet menni, még ha évtizedes késéssel is. (2033, Firenze, jövök. Hehe.)
Selmecbánya továbbra is csodálatos. Ezúttal eldöntöttük, hogy tíz évnél hamarabb megyünk vissza bele. Minél hamarabb. Ez persze a mi életünkkel azt jelenti, hogy jövő július előtt semmiképp, de akkor is, na, vissza fogunk menni.
És megnézzük a bányászmúzeumot is, meg eszünk olyan éttermekben, amiket úgy hívnak, hogy Monarchia meg Hubertus, és még sokkal többet fogunk mászkálni benne, mert ezúttal nem nagyon fért bele több, mint másfél óra caplatás meg egy Kofola.
Ma reggel is elrohantam alkalmassági vizsgát tartani, és csak most jutottam oda, hogy bejegyzést írjak. Az a gyanúm, ez a jövőben gyakrabban fog ilyenformán történni, mint szeretném, de hát ilyen ez a popszakma. Vagy esetleg nekem sikerült egy ilyen zenekart kifognom, az is lehetséges.
Már most is annyi mindennel kell zsonglőrködnöm egyidejűleg, hogy reggel elfelejtettem bedugni a táskámba Gombóc Artúrt, akit olvastatni szoktam a felvételizőkkel, haddlám, nincs-e nekik sunyiban diszlexiájuk. Sebaj – mondtam optimistán -, az utam a Corvin Negyed nevű fogyasztási templom mellett visz el, biztos lesz ott könyvesbolt.
Hát volni volt, csak éppen zárva, pedig ekkor már negyed tíz volt, én meg ott a Ferencváros közepibe’, útban az ITK felé, ahol garantáltan nem találok egy fia gyerekkönyvet se. (Bezzeg “otthon”, Esztergomban! Csak győzzek válogatni!) No de sebaj, van nekem találékonyság dögivel (mellesleg megjegyzem, ez fog engem sírba vinni, hogy valahogyan mindent megoldok). Úgyhogy kérem én bementem egy Lidlibe, mert azt gondoltam, hogy mindjárt kezdődik a tanév, talán lesz nekik gyerekkönyvük is (és remélhetőleg nem csak Bari meg a barátai, dögvész azokra a rühös kis szerzetekre). Nem mondom, hogy nem kellett válogatnom a készletben, de végül rátaláltam egy A Négyszögletű Kerek Erdőre. Oszt megvettem. Itthon még úgyse volt belőle.
Most megírok még néhány csuhaj kis munkahelyi levelet, majd megmelegítem a tegnapról maradt rákcurryt, mármint ha engedik. Mert most meg egyesek rám ültek.
Még a BMB idején, amikor Bártfára ruccantunk el, az út mellett jelezték, hogy egy kiske betérőnyire ott van Hervartov, abban pedig egy UNESCO világörökségi fatemplom. Úgyhogy Bártfáról visszafelé jövet be is tértünk.
Hervartov pöttöm falucska, sose volt nagyobb, sose is lesz valószínűleg (kíváncsiságból meg is néztem, mekkora volt itt a népesség népszámlálásokkor – nos, 1910-ben 376-an lakták, 2011-ben meg 497-en), viszont van benne egy Assisi Szent Ferencnek szentelt templom, 1593-ban építették tiszafából. Most így néz ki kívülről:
Van körülötte a csomó dédai kékre festett kisház is, amitől az egésznek afféle skanzenjellege lesz, aww. A templom ajtaján van egy felirat, hogy délelőttönként el lehet kérni a kulcsot a panzióból, de mivel délután volt, mi arra gondoltunk, hogy simán csak körbejárjuk. Ekkor jelent meg két tinilányka a panzió irányából a kulccsal, hogy meg akarjuk-e nézni a templomot. Naná hogy, leperkáltuk a fejenkénti néhány eurót (azt hiszem, 2 vagy 3 volt), és nagy tisztelettel bementünk.
Kedveseim, ha véletlenül arrafelé bóklásznátok, ne hagyjátok ki, igazán megéri azt a kiske betérőt egy zsákfaluba. Nédda.
Itt állok a Natura Hill erkélyén, be vagyok kenve mindenféle kemikáliával, olyan cipő van rajtam, amivel (majdnem) minden terepakadályt hajlandó vagyok megtámadni, és a RK éppen azon morfondírozik, a Börzsöny vagy Selmecbánya.
Titeket persze inkább a környezet érdekelne, mi? Nos, ilyen:
Ezek még az érkezésünkkor készült fotók, de lesz még több is, az tuti.
Van nekem befüggönyzött szobám és légkevergető szerkentyűm és lehetőségem arra, hogy ne a kertet kapáljam, de még arra is, hogy hétköznap délben a lábkörmeimet festegessem, és van hitelkártyám és Fapipám internettel meg több kiló fonalam meg még mi nem. Ez mind nem segít azon, hogy nyafogni tudnék, annyira nyomorultul vagyok ebben a melegben, amikor teljesen használhatatlannak és butának érzem magam.
A BMB alatt most már tradicionálisan tartunk egy turistákodó napot – voltunk már Sátoraljaújhelyen, Eperjesen, Kassán, a Megyer-hegyi tengerszemnél, csak győzzük számolni. Ezúttal kissé távolabbra merészkedtünk, és megnéztük Bártfa híres főterét.
Anyósomék tegnap utaztak el öszves unokájukkal egyetemben Velencébe, nekem meg, bevallom, április óta vannak időnként “menjünk vissza Toszkánába, ésmaradjunk is ott” rohamaim, így hát különösképpen mulattató volt tegnap este lemenni a városba, ami pillanatnyilag épp egy filmforgatás díszlete – gondolom, már kitaláltátok, hogy Olaszországban. Nyilván a lehető leginkább vicces módon, mű-narancsfákkal és ál-feliratokkal, plusz rengeteg hamis plakát meg cégjelzés, de közben azért mindaz, ami a kamera látószögén kívül van, marad olyan, amilyen. A képtár például öt méter magasáig felismerhetetlen, azon felül viszont pont olyan, mint volt.* Itt-ott sajtos- és kenyereskocsik álldogálnak, amelyeknek a valószerűségéről nem tudok szavatolni, nem jártam Dél-Olaszországban, de pont úgy néznek ki, mint ahogy egy Hallmark-film nézői elképzelik a bályos Szicíliát.
A filmről persze nem tudunk semmit, de azt hiszem, elég jó helyen tapogatózhatok a Hallmark csatorna környékén, nem egzisztencialista drámát forgatnak itt a látványból ítélve, hanem valami limonádét. A turisták valószínűleg enyhén összezavarodva távoznak, a helyieknek viszont szeme sem rebben. Volt ez a város Montmartre is – meg tudom mutatni azt a sikátort, ahol a gyilkos, akit Maigret el akart kapni, háromszor is végigkergette a potenciális áldozatot. Mert a valóságban túl rövid volt a sikátor, azér.
Úgyhogy nyilván hoztam nektek fotókat is, tessék.
* Romos. De egzotikum nélkül. Csak olyan otthonosan. Nem voltunk a városban jó gyerekek, no, nem a megfelelő polgármestert választottuk meg, mindezt pedig visszaeső módon, úgyhogy már öt éve visszatartják az amúgy megítélt támogatást annak a szerencsétlen épületnek a felújítására, ami persze a főtéren van, és kikerülni sem lehet.
Én tényleg nem dobok ki semmit se. Ezekben a párnákban nem volt új alapanyag egy szál se, reciklálatlan és hulladékmentetlen elem is csak a cérna meg két húszcentis cipzár a hátoldalukra.
Innen indultunk pedig:
Amikor már annyira elfogy horgolás közben egy gombolyagból a fonal, hogy csak két-három méternyi marad belőle, azt felhorgolom rozettának, ami pedig még arra sem elegendő, azt “egyszer kelljen, s jó, ha van” felkiáltással félreteszem a többiek közé. A piros anyag abban a kupacban volt, amit Icától kaptam legutóbb (ő az a barátnőm, aki kabátszabászati hulladékokkal szokott megörvendeztetni, és néha más maradékok is bekerülnek a pakkba – ez eredetileg valamilyen ruha vagy könnyű kosztüm anyaga lehetett), és a hátlapot ugyan abból az igen pofás brokátféléből ütöttem össze, amit ezer éve vettem igazi anyagboltban, de az a darabja, amiből a jelenlegi hátlapokhoz nyesegettem, az valamikor régen asztalterítőként fungált nálunk. (Valaki tehetségesen leette, kimoshatatlanra. Most a foltokat kerülgetve párnahuzatok hátlapjai lesznek belőle, amíg van mit farigcsálnom.)
Ha viszont azt a kérdést tennétek fel, hogy nem volt-e fontosabb dolgom – de igen, lett volna. Éppen ezért csináltam inkább ezt.
Nu, ezen a héten csak akkor hagytam el a város határit, amikor a budakalászi OBIhoz döngettünk el Emesében, úgyhogy gondolom, ez úgyse számít. De hát mint tudjuk, én még akkor is találok fotótémát, ha a telekhatárokat se hagyom el, nemhogy a várost. Galéria!
Valójában az egész a toszkán dombok között kezdődött, ahol egy csendes délutánocskámon elővettem a hobbiszatyrom, és nekiláttam kísérletezni ugyanazzal a négyzettel meg a reliefpálcákkal.
Aztán miközben a napok múltak, Mackó a seggét süttette a verandán, Pamela takarított, és én éltem a dolce far nientét, ezek történtek:
Volt nekem luxy élet, na. És akkor még varrógépem se volt, kézzel varrtam mindent, mint az állatok.
Ahogy a vége felé tötymörögtem a fonalkészletnek (látjátok, az utolsó fotón már egy cipősdobozban elfért a szajré), az jutott eszembe, hogy ugyanezt a reliefpálcás marháskodást sorokban is meg lehet csinálni, nem csak négyzetekben, és a maradékok feldolgozásának szellemében tovább munkálkodtam. Fotódokumentáció erről is van, de azért nem teszem kirakatba. Ja, de mégis.
Az első képen azok ott a horgoláson a La Casina kulcsai meg egy csomag karabiner, a másodikon pedig gyönyörűen látszik, hogy olyan lett ennek szegénynek a széle, mint az ökörhugyozás. No problem, nekem továbbra is van majdnem mindenre megoldásom. Meg egy csomó horgolt rozettám. Meg hímzőfonalam is. Ezek viszont már itthon kerültek bevetésre, mert a hobbiszatyor tartalma kimerítő volt ugyan, de véges.
Bezzeg itthon, van itt minden.
Értelmetlenül sok időt öltem bele, az már biztos – látjátok, hogyan fest a visszája. Most viszont már végre kész vannak mind a ketten, sálálá.
Ezek után valamikor persze sort kellene keríteni az öt éve gyártott négyzetekre is. Meg azokra a türkizkékekre, amik a jelen bejegyzés második fotóján agnoszkálhatók. Azt már tudom-forma, hogyan kerülnek párnahuzatra,
addig viszont elég sok víz fog lefolyni az Arnón, a Dunán, de még a Bükkös patakon is.
A mai reggelem hajnali négykor indult a Mackó-XYZ kisrepülőgép szőnyegbombázásával, ez a szőrös disznó ugyanis azzal akarta kiharcolni a reggelijét, hogy felbüzzögött a fejem mellett a polcra, és körömlakkokat dobált a fejemre. Szerencsére nem talált, de azoknak a lakkoknak új helyet kell találnom, az is elég volt, amikor csak horgolófonalakkal csinálta ugyanezt.
Mindenesetre megetettem az éhező partizánt, és aztán visszaaludtam, álmomban meg predátorok kergettek a dzsungelben, és még most is érzem a felháborodottságot, én ugyanis edzetlen vagyok, nő, középkorú és (alapjáraton) pacifista, tehát semmiképpen sem méltó ellenfél, amit ennek a nemes fajnak a dzsungelben kéne kergetnie. Valószínűleg amúgy a szúnyogok szüremkedtek be predátorként az álmomba, plusz Maci, ugyanis kilenckor arra ébredtem, hogy szét vagyok csipkedve, a szőrös disznó meg ott alszik a fejem mellett a párnán, és közben csámcsog.
Jól kinézünk továbbra is, hehh.
Tegnap amúgy sztár lettem (az Andy Warhol által megjövendölt negyedórára, persze), mert Zsuzsi barátnőm írt rólam egy laudációt, amitől igazán meghatódtam, tényleg. Szívesen mondanám, hogy megpróbálom megszolgálni, de hát ne hülyéskedjünk, továbbra sem lesz itt más, mint káosz, kupleráj, nyivácskolás, na meg a kreativitás váratlan böffenései. Ami a káosz-kuplerájt illeti, a mai áutfit is igen jó példa erre, ezt a ruhát ugyanis két hét híján egy éve turkáltam Erdőbényén, és azóta sem volt rajtam, mégpedig azért nem, mert miután kimostam, úgy elraktam Jó Helyre, hogy majdnem egy évig nem találtam meg.
A hálóinges fiókban volt, gondosan kifordítva, és kicsikére összecsombolyítva.
Matatás a szokott izémicsodákkal, úgy mint kaja, horgolás, hímzőfonal, Mackó (őt már fotóztam nektek korábban többször is a héten), na meg a Szentendre-Esztergom körjárat, még nyáron is, bár ezúttal legalább más okból (Párkányban voltunk hetibevásárolni, mint említettem). És ezen a héten sem fáztunk. Galéria!
Ez volt az a hét, amikor én részint megdögöltem a melegtől, részint meg újfent átkentem borsózöldre a fürdőszobámat, emellett pedig koncerten és szülinapi bulin is voltam, ami már önmagában világ csodája, nemhogy ilyen nehezített körülmények között. Szóval én ugyan azt hittem hétfőn, hogy a hétről nem is nagyon lesz mutogatható fotóm, ehhez képest meg nédda. Galéria!
Mint tegnap éjfél előtt mondá a RK, most pedig vasárnapot tartunk, és addig alszunk, amíg bírunk. “Oké”, tette hozzá, “valamelyikünket felveri a macska a reggeliért, de aztán utána te is visszafekszel, és addig alszunk, amíg bírunk”.
A terv első része már megvolt. Most akkor visszafekszem, és tovább alszom.
ma este szülinapi buliba megyek. A kettő közötti szünetet igenigen hatékonyan óhajtom kitölteni, ugyanis a futonomon szándékozom fetrengeni (enyhe) macskajajjal, miközben megiszom pár hektó vizet. Mondanám, hogy nem bánok semmiccse, de annyit azért mégis, hogy a RK-ra osztottam ki az összes logisztikai feladatot piactól tortacepelésig, amíg én züllött módon szundikálok, mint akinek vakációja és hétvégéje van.
Á, mégiscsak az van, hogy nem bánok semmiccse. Megyek is vissza a futonomra, nyamnyam.
Látszatra ugyan csak azt lehetne mondani, hogy meh, nem jut ennek a MÁKnak eszébe semmi új (és ez speciel igaz is), de ezeket a párnalapokat még a firenzei ottcsücsü utolsó heteiben horgolgattam abból a fonalból, ami a hobbiszatyromban elcipelt készletből maradt.
Hazautazás után is alig néhány hónapomba került, hogy párna legyen belőlük. Mondhatni bagatell. Főként ebben a bolondokházában, ahol egyes projektek akár éveket is csúsznak. Ezeknél viszont kifejezetten büszke vagyok arra, hogy úgy festenek, mintha szándékosan terveztem volna ilyen fifikás pasztellesre őket, nem pedig azt számolgattam volna közben, hogy na ebből a fonalból kitelik-e még egy sornyi marokkói szív vagy sem.
Jó, akkor még gyártok néhány új párnahuzatot, ötlettel úgyis tele a padlás. Új kanapéhoz új párnahuzatok dukálnak, végül is.
Minden nap más - mindennap más 