Cserébe a lábam úgy fáj, mint a fene, az egyetemen a székek irgalmatlanul kényelmetlenek, úgyhogy már a derekam is fáj, emellett pedig nagyon sok okos emberrel vagyok összezsúfolva, akik egyre fiatalabbak és egyre okosabbak, én meg öreg vagyok és nyavalyás, és nehemahakarok hazamenni.
Ja, ma egy másik pöttyöske volt rajtam, de azt hiszem, ez se nem oszt, se nem szoroz.
Ma elmentünk a Szépművészetibe megnézni MS mestert, akit én még olyan régen szerettem meg, hogy Erzsébet és Mária találkozását akkor vettem meg poszter formájába’, majd felejtettem fent a vonaton, amikor afféle ingajárat során egyidejűleg felvételiztem és érettségiztem, egyik nap Budapest, másik nap Kézdivásárhely, Mária és Erzsébet pedig fent maradtak a nyolcüléses kupé sarkában, amikor leugrottam a Coronáról, hogy átugorjak a berecki gyorsra, és még idejében beérjek szóbelizni Lucian Blagából.
Kicsit felemás érzéseim vannak a kiállításról, mert ugyan mindent megtettek, amit lehetett, de talán (paradox módon) kevesebb is elég lett volna, vagy esetleg más kombinációban tárhatták volna elő azt a sok mindent, mert így egyetlen terembe lett bezsúfolva a selmecbányai oltár összes képe, az összes többi terem meg afféle fogcsikorgató módon lett telerakva attribuált meg “majdnem mintha” képekkel és grafikákkal és minden mással, nehogy azt mondják a népek, nincs ebben a kiállításban elegendő anyag. De akkor is, Erzsébet és Mária ott voltak, nőszirom-kékben meg szellőrózsa-rózsaszínben, olyan színekben, hogy nem is emlékeztem ennyire színes színekre, és ott volt a többi hat kép is az oltárról, leszámítva azt az egyet, ami elveszett, és én voltam boldog.
Posztert ezúttal nem vettem. Bármikor visszamehetek poszterszerző útra a Szépművészetibe, neszpá.
Kánikula minden mennyiségben, Szentendre színei, a szezon utolsó spárgavacsorája, egy gyarapodó horgolt takaró, nekivadult loncok és mályvák, az idei nyár első körömlakkja az alsó végemen, meg persze Mackó egyszerű és ártatlan örömei. Galéria!
Mármint a nap. Ennek örömére tegnap Ivan Dan ünnepe volt a faluban, és én le is csámborogtam megnézni a szokásos mécses-installációkat. Mondanám, hogy szép lezárás volt a héthez, de még nem ért véget, ma például elmegyek évzáró Te Deumra is, mert nekem már úgyis mindegy. Galéria!
Selyemben, bársonyban, edzőcipőben. Rohadtul öregnek érzem magam, na – én sose voltam egy edzőcipős lány/néni, de a menetrend szerint pár évente bekövetkező “megint besokalltam a cipőktől, mert mindegyiknek van valami bibéje” ezúttal edzőcipők erányába lökött el. Természetesen nincs abban semmi meglepő, hogy az első, kísérletből megrendelt példánynál azonnal kiderültek a következők: a) ez így tökéletes! b) ööö, ezt éppen most vonják ki a forgalomból, c) hé, ez egy gyerekcipő.
Így jártunk, no. Attól még van egy piros, itt látjátok a szürkét, és rendeltem egy olyat is, aminek az a színe, hogy “lucfenyő”. Mivel pedig a tradícióknak megfelelően nekem van a legunalmasabban érdekes életem, megint megyek államvizsgáztatni, és ehhez kényelemre meg bibétlen cipőkre van szükségem, úgyhogy tessék.
Bent az irodai szekrényemben van egy bordó lakkcipő, ha a bűn helyszínére érvén úgy érezném, hogy alul vagyok öltözve. Vagyis cipőzve.
Rohanás közben azért néha muszáj megállni egy-egy pillanatra – még azt is megkockáztatnám, hogy az ilyen megállások nélkül hajítófát sem érne az élet. Galéria!
Mivel ma egyébként is úgy festettem, mint egy őrült chemnitzi öregasszony Balatonfüreden, hazafelé jövet bementem egy CundÁba. Mondanám, hogy meg tudom magyarázni, de inkább csak úgy itt hagyom.
Nekem sose szoktak olyan félelmeim lenni, hogy a ruha tarkasága elnyomná az én színes, izgalmas és dinamikus egyéniségem, de ezzel itt, amit hirtelen ötletből turkáltam ki a héten, vannak kételyeim. “A szemedet es kiüsse”, mondhatni.
Az én szemem nem van kiütve, csak hülyén esik a fény a szemüvegemre, és nincs időm új fotót gyártani, mert megint futok vizsgáztatóba.
Új ruha (igen, az idei nyár a jelek szerint a batik jegyében fog telni), új cipő (nem nagy bumm, csak újabb tenicipő a vietnami boltos 2500 forintos felhozatalból), csak én vagyok a régi, péntek délutáni műszakos enmagam.
Elképesztő dolog ám az emberi elme, fijajim – én azt hittem, olyannyira rottyon vagyok mentálisan, hogy ennél már nincs lejjebb. Na, ehhez képest ma már háromszor kaptam sírógörcsöt. A legelsőt hajnali négykor, amikor Maci idegtépően sipákolt a reggelijéért, miközben én az éjjel szoftverfrissült telefonomat bámultam, ami gyűlöletes derűvel közölte, hogy még egy próbálkozásom van eltalálni a pin-kódot, az (egyelőre) legutolsót meg akkor, amikor a busz már húsz perce haladt lépésben a Megyeri-hídon, és fogalmam sem volt, hogy hazaérek-e egyáltalán még ebben a rühes életben, vagy ott fogok megvénülni a híd közepén, táskámban ötven, menetközben kijavított dolgozattal.
A közbülső-másodikra is volt valami meglehetősen nyomós okom, de arra már nem emlékszem. Mondtam, hogy rottyon vagyok, ugye?
Újabb hajtós hét végére értünk, és nekem ugyan továbbra is van egy kupac munkaügyi tennivalóm meg kábé kilencven javítandó dolgozatom, de a pünközsdöt csakazértis megtartom most: fetrengőórákat tervezek a hülye kiscicámmal, némi meghitt időt Erikkel, és mindenképpen valami eská-posztot is ide, mert azok mostanság úgy elmaradtak, mint a borravaló. Galéria!
Megest vizsgáztatni megyek, hogy izélné hegyesre a zuniverzum. Ma reggel még a piacra is lefutamodtam előtte, mert holnap nincs bót meg holnapután se, ennélfogva csak nyolc óra, de belőlem már csavarni lehet a vizet.
Vizsgaidőszaki rohangálás folyamatban, innentől június végéig nem is nagyon lesz benne szünet. Mindehhez a nyár is berobbant, ami esetünkben ötvenfaktoros anyámkínják bő kenegetését és folyamatos nyígást jelent. Egyelőre legalább a “mi a francot vegyek fel máma” probléma el lett hárítva, végre felvehetem azokat a batikolt viszkózruhákat, amiket a nyárra való tekintettel rendeltem. Az egyetlen bibéjük, hogy nincs rajtuk zseb, de egyébként valószínűleg ezeket fogom rongyosra járatni a következő pár hónapban.
Amikor éppen nem rohangál az ember, akkor az oldalán fekszik, és próbál annyi puha meg színes meg jóízű dolgot bezsákolni mindkét lehetséges pozícióhoz, amennyit csak lehet. Galéria!
Próbálok újólag visszatérni a normalitásba (szombat! piac!), de a zuniverzum nemigen hagyja, már megint cipőproblémáim vannak.
A téli leárazásokkor vettem magamnak pár erősen akciós cipőt az El Naturalistától, de azóta kénytelen voltam rájönni, hogy annyira becsúsztam a számok közé, mint nyomorúságos kamaszkoromban, amikor előfordult, hogy ugyanabból a fazonból a 37-es kicsi volt, a 38-as nagy, az egyik szorított, a másik kotyogott, és mind a két méret lyukakat gyártott a lábamra. Na most 38-as és 39-es között vagyok, de a helyzet ugyanez, és a nagyon akciós cipőkre az jellemző, hogy mire megérkeznek a csomagautomatába, már rég elfogyott az eggyel kisebb vagy nagyobb méret a cégnél, így visszacserélni sem lehet. Az elmúlt hetekben emiatt bölcsen nem is strapáltam magam azzal, hogy a hosszú tanítós ésatöbbi napjaimat új cipők bejáratásának kísérleteivel is súlyosbítsam. (Ejj, de szépen mondtam.) Ma viszont leviszem a piacra ezt a Pawikan fantázianevű lábtyűt, próba-szerencse.
A szatyor is új, desőt ebből több darab is van, mert (röhögni fogtok) az elmúlt hetekben a Pepcóban vettem új tánygyérokat, és azokat nem mertem zacskóban hazacűgölni a 11-es út ugratóin, pláne hogy a buszutazásaimat általában olyan heringkonzervekben töltöm, ahol még leülni is csak Dömösnél tudok. Úgyhogy a Pepcóban hozzácsaptam a tángyéros bevásárláshoz egy szatyrot is. Kétszer.
Én továbbra is úgy gondolom, inkább nem árulok zsákbamacskát, hadd szembesüljön mindenki már jóelőre azzal, hogy a jövendő oktatói karban olyan is van, aki felemás zoknit és robbantott hajat hord.
Ezt a pöttöm farmerdzsekit tegnap turkáltam abban a tíz percben, ami a buszom indulásáig volt hátra, és ugyan nem passzol tökéletesen az előre eltervezett áutfitbe*, de addig kell felvennem, amíg ki nem fut az időjárásból, vagy én ki nem hízok belőle. Az elmúlt hónapokban leginkább a túlélésre koncentráltam, és örültem, ha egyáltalán van étvágyam, mindehhez a mérlegben lemerült az elem, én pedig amúgy is olyan holmikat hordok, amikben pár kiló ide vagy oda nem tűnik fel – na hát tegnap végre elemet cseréltem a mérlegben, ujuj. Ujuj. Egy köpésre vagyok attól, hogy nyolcassal kezdődjön a kijelzőn a szám (már ha vannak egy kilós köpések, de miért ne lennének, vannak nagyon nagy emlős állatok is.)
Mondjuk ettől már nem fogok igazán kétségbeesni, de azért elmorfondíroztam azon, vajon mit tartogathat a nyár, ha az őszt ijesztő mértékű fogyással, a tavaszt meg ijesztő mértékű hízással töltöttem…
* A hetem ismeretében előre kipakoltam már vasárnap az összes holmit, amit ezen a héten fel szándékozom venni. Így is vannak előreláthatatlan tényezők, például hogy meddig robban éppen a hajam, de legalább többé-kevésbé fedezve vagyok.
Ezek a hetek most már kényszerűségből is vasárnap kezdődnek – épp egy hete voltam a Barlang udvarán meg a Művészet Malom kiállításán, mint azt az első két képen láthatjátok. A többi csak a szokásos finomvegyes, a Műegyetem kertjének varnyújától a 97 darab csokicsókig és a posta előtti váratlan színharmóniától a zöldben játszó Borpince utcáig. Na meg persze Maci, a kéjenc, aki úgy képes napozni, mint senki más. Galéria!
Ha szombat, akkor piac, de még bank is, mert a hét elejének rohanásában nem voltam igazán mestere az előretervezésnek, és csak amikor bemásztam szerda este a kapun, akkor jöttem rá, hogy ballagásra valami zsét is illendő adni, úgyhogy kirántottam a bukszámból mindazt, ami benne volt, és ahajt áthajítottam egy borítékba. Nem kell ám nagyon sajnálni szegény elhanyagolt ballagót, nem csak két gombóc fagyira elegendőt kapott*, de nálam már nem nagyon maradt a piacra semmi. Úgyhogy bank, piac, de még a bérletautomatát is meglátogattam, mert az országbérletem ugyan egy hét múlva jár le, de nem bízom magamban, hogy ez addig eszembe jut.
A “rút szibarita váz” jegyében vettem magamnak egy új “edzőcipőt”, és azért az idézőjel, mert én ezt átkozottul nem edzéshez fogom használni, hacsak az ából bébe rohangálást nem tekintjük edzésnek. Mivel a lábam a szopornyica alatti bambázás és a firenzei gyaloglások eredményeképpen most már pünkt 38,5-es, jelentősen megnehezedett a dolgom a szokásos internetes cipővásárlásoknál, ugyanis ez éppen az az állapot, amikor egyes márkákból a 38-as, másokból a 39-es jó, desőt még egy adott márka fazonjainál is, igen, terád nézek most, El Naturalista. A New Balance viszont tart 38,5-öst is, és az számomra éppen méretazonos, úgyhogy attól tartok, nem ez lesz az utolsó, amit vettem tőlük.
* Rendkívüli jómodoromra jellemző, hogy a buliba azzal érkeztem meg szerda este, hogy “Hoztam neked két dolgot, amiről biztosra tudom, hogy szereted: pénzt meg csokicsókot”. Mit tehetnénk, ez tényleg így van, a fiatalember bevallása szerint a csokicsók a legeslegkedvencebb aprósüteménye.
