Mindig van lejjebb, de azt hiszem, ez most elég lent van. Már a harmadik rétegnél tartok, valszeg holnap reggelre be is fejezem az egész szájbavert projektet, most viszont lerogytam a kenepére, itt kuksolok a festőpendelyemben, szúnyogcsípte lábakkal, kialvatlanul, borsózöld foltokkal az ujjaimon, és nem bírok innen felállni.
Hát jó, akkor itt fogunk élni. (Na nem. Valamikor fel kell tápászkodnom innen.)
Két napig mázolni a fürdőszobát az ocsortányosan büdös Otexszel*: megjárja.
Kimenni a házból** fél órára: döglet.
A rajtam látható bájosan formátlan zsákot még Baján túrtam ki magamnak áprilisban. Kifejezetten jó beszerzés volt.
* Én erről mindig tudom a fejemben, hogy büdös, mint egy kettétépett esperes, mégis minden alkalommal orrbavág, amikor kinyitom a dobozt. Sajnos a vízalapú változata kevésbé hatékonyan fed, pedig az még elviselhető-forma.
** Muszáj volt. Mázolni még hajlandó vagyok ebben az időjárásban, de főzni, azt aztán nem. Inkább eltotyogtunk a RK-val a Mickey’s Burgerhez, és hoztunk tőlük a játékpénzeimért olyan válogatott egészségtelen izéket, amiket egészséges salátákkal apránként megeszegethetünk.
Ismeritek az én fürdésszobámat, melyet nyolc éve nagy nekifenekedések közepette átfestettem tokától bokáig? Ha nem, akkor itt van a saga első és második része. A későbbiekben lettek még itt más merényletek is, például beráncigáltam a fürdésszobába egy basz nagy komódot, amit a család módosabb tagjaitól örököltünk, és a két mancsikámmal pingáltam át, meg egy adott ponton átkentem a plafont Mentolos Zuzmó színűre, de amúgy a ződek maradtak, ahogy voltak.
Leszámítva persze az entrópiát, nédda.
Hát ja. Nyolc év az nyolc év. A kád lerakó pereménél lassan kiázott az Otex, a padlón meg mindenféle kopások és lepattanások keletkeztek – az is igaz, hogy ez utóbbiak meglehetős része akkor, amikor a plafont kentem át Mentolos Zuzmóval. (Nem volt elég eszem ahhoz, hogy a kislétra lábaitól megvédjem a padlót, mert nem realizáltam, hogy azokról is lekopott már az eredetileg rájuk applikált gumipapucs. Érthető, miről beszélek, ugye.)
Úgyhogy eldöntöttem, a jelen kánikulai állapotok úgyse jók semmire, max. arra, hogy gyorsabban száradjon a festék, és nekiláttam megszervezni a fürdésszoba felújítási projektet. Valamilyen különleges előrelátásból tavaly vagy tavalyelőtt bekevertettem egy adag Trinát Unitopot a Mogorvákkal a sötétebb zöld színben, mert én ilyen okos vagyok.
Az esetek nagy részében azt szoktam mondani korábbi önmagam akcióira, hogy “hol volt az én normális eszem”, de ezúttal csak gratulálni tudtam, szép munka volt, MÁK.
Ámde a világosabb színből (NCS S 2040-G40Y) kellett nekem egy kübli Otex. Ezért mentem el tegnap a Mogorvákhoz. Ők kikeverték nekem az Otexet (“Melyikből kéri, a vízbázisúból?” “Nem, a másikból, amelyik olyan nagyon büdös!”), én hazajöttem, aztán nekigyürkőztem a melónak.
És akkor rögtön kiderült, hogy szar van a palacsintában, mégpedig biztos, hogy nem én fostam bele, én ugyanis lenni controlfreak, aki ugyan lehet, hogy néha fordítva veszi fel a pólóját, de a NCS kódok azok lenni nekem parancsolat.
Feleim, a Mogorvák valamit nagyon elkúrtak nekem, de tőbül.
Ne mondjátok nekem, hogy fényviszonyok, mert ni:
Lehetnek a fényviszonyok élénkebbek, sötétebbek, hidegek, melegek, de hogy egy félmaréknyi árnyalattal világosabbak legyenek, na olyan nincs.
Egy rendes Karen persze ezen a ponton visszament volna a Mogorvákhoz, és kiveri a huppot, de én már ott álltam pendelyben a fürdésszoba közepén egy kibontott kübli marhadrága festékkel, és hétszáz fok volt. Úgyhogy inkább felkentem, némi káromkodás közepette.
És igen, ez nem csak fényviszony, hogy rogyasztaná rá a Mogorvákra a plafont maga Tamás apostol, az építőmunkások, pallérok, építészek, földmérők és vakok védőszentje.
Úgyhogy ma hajnali ötkor így álltunk, nesztek fényviszonyok.
A gáz az, hogy ez a világos színű tixar mérsékelten kopásálló és vízálló (lásd a bejegyzés első fotója), így hát a padlóra mindenképpen fel kell kennem a sötétebb zöld Trinát Unitopot, mert ugye azt végképp nem látjuk magunk előtt, amint visszamegyek a Mogorvákhoz, odabaszom a pultra az Otexet, és azt mondom, na most keverjetek ki nekem egy ugyanilyet Trinát Unitopból, fingom sincs, mi az NCS kódja, nektek kéne tudni.
A vége az lesz, hogy a fürdésszoba úgy fog kinézni, mint egy nyaraló Zamárdiban anno 1969, mert én mindig megoldom az ilyen problémákat a “kuss, én így szállok le a bicikliről” szellemében, de akkor is, na, csinálok a saját életembe kihívást épp eleget, nem vagyok rászorulva arra, hogy mások is közreműködjenek benne.
(Folytköv. Ez így most már nem maradhat, nekem kell az életembe fürdésszoba. És itt még tenger sincs.)
A tegnapi nap folyamán sikeresen ki-maszkoltam és -takarítottam magam a fürdőszobámból, mindent végigdörgölvén az undi, ámde hatékony szappanos dörzsipárnával, és felhasználván egy fél tekercs maszkolószalagot, hogy kijelöljem a műveleti területeket. Ez még mindig semmi, nyolc évvel ezelőtt másfél tekercsbe fájt ugyanez, de akkor az egész fürdőszobát átkentem. Most csak esztétikai javításokat óhajtok eszközölni, szóval ha amiatt aggódtatok, hogy vajon most milyen színű lesz nyomorultkám, megnyugtathatlak, marad a borsózöld. Öreg vagyok én már ehhez, hehh.
Az, hogy öreg vagyok már ehhez, bizonyosfajta megfontoltságot is hoz magával, például ma megyek festékért és egyéb aprószarért a Mogorvák Klánjához, mert minden kedden 8% engedményt adnak a vásárlásokra, az elmúlt nyolc évben pedig pluszmínusz nyolcvan százalékkal nőtt a festékek és más aprószarok ára (majdhogynem a duplájukba kerülnek, na), az én fizetésem pedig ennél jóval szerényebben növekedett. Úgyhogy a tradícióknak megfelelően lebke nyári ruhácskában és háncsszatyorral lejtek be hozzájuk. Engem ezeknél akkor is gyanakvással kezeltek, amikor festékfoltos kezeslábasban csattogtam be, hát akkor minek strapáljam magam.
Ez most amúgy a szokásos fogyasztás-szociológiai kísérleteim része is lesz. A szopornyica ideje alatt a Mogorvák is rájöttek arra, ha ló nincs, jó a szamár is, tehát ugyanannyira érdemes figyelmet fordítaniuk a mezei vásárlókra is, mint a már ismert jómunkásemberekre. Akkor még egy lakossági vörösre dauerolt hölgy is be lett ültetve a kassza mögé, hogy mi hobbibarkács pipiskék kényelmesebben érezhessük magunkat. Azóta a Dunán már lement egy csomó víz, és hagyott maga után sok szúnyogot, cserébe viszont 2024 nyarára a népek úgy elfelejtették, milyen volt a szopornyica ideje alatt létezgetni, mint a sicc. Szóval érdeklődéssel várom, kik és milyen arcot fognak vágni, amikor közlöm, hogy kéne nekem egy kübli NCS S2040-G40Y színre bekevert Otex.
azóta viszont csak ülök itt, mint a kopott gyöngy, és néha megpróbálok felállni, hogy folytassam a takarítást, de nehemahakarohom.
(Kicsit később.) Nem vagyok az az igazán gyors reagálású hadtest ebben az időjárásban, de a fürdőszoba gatyába van rázva, halleluja. Már csak a terasz van hátra meg a Bűnök Barlangja, de az utóbbira lehet, hogy csak rácsukom az ajtót, oda nem kell bevinnem vendéget.
Ennek örömére hadd mutatom be az új ciabattáimat, amiket internetekbe rendeltem, és ma reggel vettem át ótómatából. Sárgák, mint két kiskacsa.
Ma reggel úgy akartam felöltözni, mint aki kész arra, hogy félig-meddig vakációja legyen, aztán mi lett belőle, Minnie Mouse és Rosie the Riveteer keveréke, mínusz ménkű nagy cipők és duzzadó muszklik.
A vakáció tényleg igencsak féllábon billeg, mert elvben befejeztem a félévet, de még ma reggel is konferencia-felhívásokról meg szakdolgozókról leveleztem. Tegnap legalább minden összejött, amit tervbe vettem: az utóvizsga megvolt, kiegyeztünk egy közepessel, az értekezlet is megvolt, mindenki túlélte. Utána a tradícióknak megfelelően búcsút intettem a tanszéki előadónak (“ha valami intéznivaló van, írj nyugodtan, úgyse megyek a nyáron sehová, csak Bényére borfesztiválra”), aztán hazavonultam, útközben útba ejtvén a Hádát is, ahol tegnapelőtt volt árucsere, de ezt nyugodtan letagadhatták volna, khm. Azért hoztam egyet-mást, de jórészt nem magamnak, bár az 50-es méretű virágocskás kezeslábast megtartom. Átalakítási hírek és miegyebek nemsokára várhatók, de ma más dolgom van: gatyába rázni a lakást, és legalább félig-meddig kulturált körülményeket teremteni. A Repülő Kutató tegnap hazajött Bécsből, és holnapra már alvóvendégeink is lesznek, mert ilyen ez a popszakma.
No de legalább az ablakokat megpucoltam, sálálá. Igen, ezt még hallgatni fogjátok egy ideig. Most, hogy utánaszámoltam, utoljára tavaly tavasszal csináltam ilyesmit. Hja, hamarabb festem át a falat, mint hogy ablakot pucoljak.
Nna. Akkor én balra el, megetetni a mosógépet, és bedugni a cipőket a szekrénybe, mert az előszoba jelenleg egy akadálypálya, és mi ugyan nagy rutinnal kerülgetjük, de azt nem vállalom, hogy kimarjult bokájú amerikai professzoroknak mutassuk be első kézből (vagy lábból) a magyar orvosi ügyeletek világát.
Ha listáznom kéne azokat a programokat, amelyekért élek-halok július elején, a top3-ban biztos benne lenne egy értekezlet meg egy utóvizsga-időpont, melyre egyetlen hallgató jelentkezett fel, és az eddigiek alapján semmi garancia nincsen rá, hogy egyáltalán megjelenik.
Megyek Esztergomba. Egy kis szerencsével ez lesz az utolsó odautam augusztus végéig, de persze erre sincsen garancia.
Ez a tanév már sose fog véget érni, úgy pattognak az e-mailek a levelesládámban, mint mikróban a kukorica. Nekem ugyan általában is határozott igényem van arra, hogy legalább a ruháim és cipőim kényelmesek legyenek, amikor az életem nem az, de mostanság tényleg roppant vonzalmat táplálok az ötvenes méretű, formátlan lebernyegek iránt.
22 fok, borús, fúj a szél. Kedvenc nyári időjárásom.
Mivel több napi nyígás és nyivácskolás közepette megpucoltam a ház összes ablakát, nyilván jönnie kell valami poharai szarviharnak szaharai porviharnak is, anélkül nem lenne teljes az élvezet.
Olyan szagom van most tetőtől talpig, pedig nem is hengergőztem bele, de a nyár kivételével minden más évszakban értelmezhetetlenül édes illatú Louka tusfürdő-sampon-parfüm csomagot most kell használni, amíg szezonja van.
Terveim szerint ma sem hagyom el a körletet, ámde valamikor megint felmászok a kislétrámra, mert még mindig vannak ablakok, amiket nem pucoltam meg. (Megjegyzem, a reggelt már megint szakdolgozattal kezdtem, egy kivételesen szorgalmas hallgató jóvoltából. 2025 tavaszánm kell leadnia, a jebezeusát neki!) Az új hét, új hónap és az ezzel beköszöntő új feladatok miatt persze folyamatosan szorongok, de ez is egy olyan helyzet, hogy “ha nem írunk, ne válaszoljon”, úgyhogy a proaktivitásom kénytelen leszek ablakpucolásba fojtani.
Ebben a vircsaftban minden van, de tényleg. Igaz, nagy része széthajigálva, de kicsire nem adunk: ha valamit meg kell keresni, akkor csinálunk a közepes káoszból monstre káoszt, oszt egyszer csak meglesz az a gumírozott bokarögzítő zokni, ami nem tudni, mikor és miért került be a házba, de most megvan, és én felhúztam.
Tegnap ablakpucolás közben ugyanis ismételten kiment a bokám, amivel el is dőlt az este programja, miszerint nem megyek sehová, mert ne kísértsük a sorsot. Piacra persze így is muszáj menni, de most megvan ez a gumizokni, és én fel is ráncigáltam magamra valahogy. A jobb lábfejemben a vérkeringés persze azt mondta erre, hogy izé, ezt talán nem gondoltad végig.
Az ablakok is ugyanezt mondták, még nem végeztem az összessel, pedig még ma reggel is azokat redváztam pizsiben. Tényleg pizsiben.
Búsan meg kell jegyeznem, hogy ablakpucolásban meglehetősen tehetségtelen vagyok, mindig csíkos lesz a végeredmény, pontosabban csak akkor, amikor rásüt a nap, de akkor nagyon, pedig már minden jótanácsot kipróbáltam, amit ablakpucolással kapcsolatban kapni lehet. Épp ezért köszönöm, nem is kérek újabbakat, tényleg nem. Ha csíkos, akkor csíkos, ott bassza meg a csákováci rosseb.
Közben ma a RK is hazajön, úgyhogy szétteríti a saját dzsuváját az eddig meglévők mellé, és valamit főznöm is kéne neki, és Maci ma hajnalban fél háromkor kezdett a reggeliért pattogni, aztán ki is hányta azt a reggelit. Mit ne mondjak, nem vagyunk a topon…
A mai nappal kapcsolatban az a fő tervem, hogy festékfoltos lipityánkában, ámde vérző szájú anyatigrisre festett szájjal dzsuvátlanítok a lakásban, ahol már megint elszabadult a pokol. Aztán az időjárás és mentális állapotom függvényében vagy elmegyek a ma esti collegiumi megahajcihőre, vagy nem.
Ha durcásnak látszom, az azért van, mert az vagyok. Kis túlzással nekem itt ebben az életben mindenki meg akarja mondani, hogy mit csináljak, miért és hogyan, de segítséget nem adnak hozzá, azt pedig senki sem kérdezi meg, hogyan érzem magam, csak újabb feladatokat akasztanak a nyakamba azzal a felkiáltással, hogy jóleszaz.
Látszatra ugyan csak azt lehetne mondani, hogy meh, nem jut ennek a MÁKnak eszébe semmi új (és ez speciel igaz is), de ezeket a párnalapokat még a firenzei ottcsücsü utolsó heteiben horgolgattam abból a fonalból, ami a hobbiszatyromban elcipelt készletből maradt.
Hazautazás után is alig néhány hónapomba került, hogy párna legyen belőlük. Mondhatni bagatell. Főként ebben a bolondokházában, ahol egyes projektek akár éveket is csúsznak. Ezeknél viszont kifejezetten büszke vagyok arra, hogy úgy festenek, mintha szándékosan terveztem volna ilyen fifikás pasztellesre őket, nem pedig azt számolgattam volna közben, hogy na ebből a fonalból kitelik-e még egy sornyi marokkói szív vagy sem.
Jó, akkor még gyártok néhány új párnahuzatot, ötlettel úgyis tele a padlás. Új kanapéhoz új párnahuzatok dukálnak, végül is.
Dzsí, a legutóbbi bejegyzés óta annyi minden történt a szokásos unalmas-forma módon, hogy csak a fejem kapkodom. Töltsetek magatoknak egy teát vagy kávét, hosszú lesz.
Mindenekelőtt: én most itthon vagyok éppen,
de a mellékelt ábrából leszűrhetően csak nemrég értem haza a “verjünk szeget a bakancsunkba” verseny második helyezettjeként. Az első hely feltehetőleg annak járna, aki nem busszal hozza haza Tovét a gépek kórházából.
Jaja, amikor a RK meg Emese hazafuvarozták nekem Eriket, Tovét is belódítottam a csomagtartóba, mert ő működött ugyan, de igen erratikusan csinálta, teljesen ötletszerűen váltogatva az öltésfajták és lépéshosszok között. Gondoltam, én hiszek annyira a Gépek Kórházának Nagy Varázslójában, hogy Tovénak is helyreüti az esze tokját. Nos, ez megtörtént, de a Nagy Varázsló azt mondta nekem telefonba, hogy igazából nem biztos abban, meg tudná ismételni, mert az egész olyan volt, mint egy puzzle, amihez nincs mintalap.* Mindenesetre már kedden azt terveztem, ma délelőtt elmegyek Tovéért, veszek kenyeret a Heim pékségben, plusz még ami szembejön készétel, fene se fog főzni.
A plusz még ami szembejön készétel ezúttal a helyi Rávantűzve családtól származik, gombás csirke pirított tésztával, és hirtelen ötletből azt mondtam, dobjanak rá egy szerencsesütit is.
Hátizé.
Ennél azért többet vártam tőletek, srácok, ez nálam alap. No de vissza tegnaphoz.
Levizsgáztattuk a népség-katonaságot, mind a nyolcat, és ennek során megtörtént az a világraszóló sosevolt extra is, hogy mindenki jeles rendű diplomával távozott. (Ez egyébként összességében nem egészen megvalósíthatatlan olyan esetben, amikor hat részjegyből áll össze a végeredmény, és négy ötventől már jeles diploma jár, de ezt csak úgy mondom.)
És akkor hazajöttem, volt enyhe ború, én meg a lakásba érve azt mondám, hehh, akár most is elmehetnék Tovéért. Isteni szerencse, hogy nem tettem. Húsz perccel később már dió méretű jegek potyogtak, én meg kétségbeesetten rohangáltam a lakásban bezárni az összes bukóra állított ablakot, amelyek mellett-alatt-fölött eddig szokatlan helyeken gyött be a víz, és közben a szél csapkodott mindent, amit bírt, az egyik ablakot például kitépte a kezemből, amikor be akartam csukni, és ettől bevágódott a szoba ajtaja meg minden. Akkora hangzavar volt, hogy amikor menet közben meghallottam valami üvegcsörömpölést, biztos voltam abban, valamelyik ablak tört be, de nem megvoltak mind, és amikor elállt az eső, és én körbejártam a birtokot, megvolt a szomszédban is minden ablak. Vajon mi tört össze, na vajon mi.
Nos, minden kérdésre megjön a válasz előbb-utóbb, általában akkor, amikor már nem igényeled. Például hajnali kettőkor, amikor kimennél pisilni. Sötétben. Mezítláb.
A lámpa búrája*** volt az a plafonról. Radai rosseb.
No de még a vihar alatt a Mackó nevű elkezdett, hogyismondjam, atipikusan viselkedni. De annyira, hogy én felhívtam az állatkórházat, hogy a macska előbb a mancsát emelgette, aztán besántikált az ágy alá, aztán mikor kicsalogattam, nyikorgott, eldőlt, és nem tudom talpra állítani. (Retrospektíve az lehetett volna az első gyanúm, hogy előttem ért a budihoz meg az üvegcserepekhez, de hát mikor kiszedtem az ágy alól, amúgy is azzal kezdtem, hogy végigtapogassam a mancsikáit, nincs-e rajta valami sérülés.) Az állatkórházban kedvesek, ámde tanácstalanok voltak, és amikor megkérdeztem, adhatok-e enni neki, azt mondták, persze, hátha a riadalomtól leesett a vércukra. Ez ugyan elég hülyén hangzott, de mit értek én a lovakhoz. Megetettem Macit, aki mindazt felzabálta, ami a tányérjában volt, utána pedig kényelmesen csámcsogva odavonult a foteljéhez, hogy akkor most fésülést kér.
Jól van, na, nekem reszketett a kezem, ő meg ficergett, de akkor is, hát marhára nem így néz ki egy olyan macska, aki tíz perccel korábban még rám hozta a frászt. Mindenesetre most gondosan monitorozom az ő állapottyait, és átmenetileg felfüggesztem a fogyókúráját, de egy kis cetlin strigulázom, hányszor kér enni és mennyit, hogy aztán belőjük valahová az adagot az ideális és az igényelt közé. Meg vagyok én áldva ezzel a szőrössel is, no.
Összességében viszont mi még mindig elég jól jártunk, lámpabúra (blöe) ide vagy oda. Az alábbi képeket a városban lőttem ma, és már elég jól haladtak a káosz elpucolásával, de az urbánus tájsebek bizony velünk maradnak…
* A Husqvarna 1997 óta nem gyárt varrógépet, és Tove típusa, a Viking 5610 Vanessa** egyébként sem volt kapható Magyarországon még akkor se, amikor lehetett volna. Én is csak alapos búvármunkával találtam meg, egyáltalán milyen fajta őkelme.
** Vanessa egy frászt, hát nézzetek rá, így fest egy Vanessa?
*** Zsigeri undorom van a búra hosszú ú-jától, de most már ez a helyes, blöee. Az AkH szarjon sünt.
Amikor egy februári reggelen a busz felé haladvást kibicsaklott a jobb bokám, vajmi kevéssé számítottam arra, hogy pontosan ugyanez történik meg majd velem egy júniusi reggelen is, ugyanazzal a bokával, mégpedig majdnem pontosan ugyanott, csupán két méterre az előző bűntény helyszínétől. Ha ez egy állandó trend része lesz, hát nem tudom, mit csinálok. Egyetlen vigaszom egyelőre, hogy a jelek szerint az ízületeim gyengék, de lazák is: estére már csak annyi maradt a balesetből, hogy az egyik bokám két centivel vastagabb a másiknál, értelemszerűen az, amelyik kicsuklott alólam. Fájni is csak igen mérsékelten fáj. Ez némi bizakodással tölt el egy olyan napon, amikor egyébként is fájni fog nekem az élet a délutánig tartó államvizsgáztatás alatt.
Nyilván a cipő kiválasztásával kellett a legtöbb időt eltöltenem a mai áutfitnél, merthogy olyan kellett, ami nem bántja a bokicámat. Cserébe a hajam meg se szárítottam, úgyis megszárad a buszon, amíg odaérek Esztergomba.
Első államvizsga-nap. Ilyenkor szoktam elmondani, hogy én ezeket engesztelhetetlenül utálom, ezúttal sincs másként, pláne a ami időjárással súlyosbítva. Még hét óra sincs, de belőlem már facsarni lehetne a vizet.
Egyre nagyobb batyukkal fogok közlekedni, mert a horgolóprojektem kinőtt Isten markábul, és felzaklatott idegeim csillapítására még mindig az a legjobb megoldás, ha legalább a kezem lefoglalom valamivel. Hát akkor rajta, hóóó-rukk.