Mint már tudjátok, tegnap este Esztergomban múlattam a szárnyas időt, szintehogy szó szerint, a héten ehhez vágtam ki egyik kellemetlenül kánikulai délutánon harmincöt darab tündérszárnyat békazöld habgumiból, szolgálatukra.
A Múzeumok Éjszakáján kézműves néninek lenni részint jó, részint rossz. Hogy a rosszat vegyem előre, nemigen tudok elképzelni senkit, akinek az lenne a kedvenc programja, hogy este negyed tízkor az utolsó hazavezető buszra várjon megállóban. Még ha legalább egyedül lettem volna, de nem, volt még velem hatszáz szúnyog – azóta nem láttam-hallottam, de főként éreztem ennyit, hogy a 2013-as árvíz levonult. Talán nem véletlen az egybeesés, hm. Plusz még emiatt lecsúsztam az Ivan Danról is, ami itt Szentendrén a dalmát szentiván, és ehhez van mindenféle utcazene, meg rengeteg kis piláccsal vannak kirakva az utcák és terek, egészen mesés, és az időpontra való tekintettel szinte turistamentes, ami pláne maga a bűbáj. De hát ez van, no.
Még csütörtökön felhívtak a szervezőktől, hogy mikorra érek oda a hattól kezdődő programra, mire én, hogy fél hatra. Mire ő, hogy de hát az előkészületekkel kész leszek addig? Mire én, némiképp tanácstalanul, hogy de hát ez egy kézműves tevékenység, nem? Ezt egy kis úgyszintén tanácstalan hallgatás fogadta, amit nem egészen értettem. Csak miután letettem a telefont, akkor világosult meg bennem, hogy a kézműves tevékenységet én a jó öreg óvónéni definícióban használom, amihez alap, hogy az ember komplett motyóval érkezik, és mire a gyerekek begyünnek a szobába, már minden be van készítve a popójuk alá.
Csak hogy ennek képet is adjak, ez volt az én motyóm:
Az irodámból még jött hozzá egy tűpárna tele hárászvarró tűkkel, három további gombolyag, valamint öt további olló, köztük egy balkezes.
A koncepció az volt, hogy az embernek nincs mindig a lakásában egy komplett hobbibolt. (Ezt én ilyenkor olyan meggyőzően szoktam elmondani, mintha az enyémben nem lenne.) A fakanálbáb-készítésről nem kell lemondani akkor se, ha csak kínaibótos bambuszkanalaink vannak és összevissza színű fonalaink, ruhát bármikor lehet gyártani pusztán papírszalvétákból, és a habgumit csak azért mutatom, hogy lássák, ebből is lehet, mert ha egyébként nincs, akkor színes papírral simán helyettesíthető.
A társaság a kellő tarkaságban képviseltette magát – van egy szokás szerint gyermekprogramokra vadászó múzeumokéjszakájás szortiment, jóformán sose ugyanazok, de jellemzően úgy festenek, hogy egy csomó szégyenlős kisleány anyukákkal és apukákkal, esetleg hangos kisleányok ugyanazzal a ksérettel. Vannak persze mindig outlierek is, például egy túlmozgásos középcsoportos (őt arra tanítottam meg, hogyan kell sapkabojtot csinálni), három tanítványom (közülük ketten a fogadópultnál, de besunnyogtak egy műsorszünetben), egy nagymama, aki ötletekért jött be, hogy mit tudna vakációban csinálni az onokákkal, és így tovább. A legérdekesebb valószínűleg az a gimis párocska volt, egy fiú meg lány, akik szintén a tesóknak akartak szállítani ötleteket hazulra, és becsülettel meg is csináltak egy-egy kanáltündért, majd sűrű köszönetek között távoztak. Nyilván fél kilenckor zúdult be a legnagyobb csoport, akiknél egyszerre nyolc gyerek akart kanáltündért csinálni, mert akkor ért véget a díszteremben a mesejáték, és ehhez nekem fel kellett rontani az irodámba további fonalakért, de szerencsére volt bőven, úgyhogy gond nélkül végigvittem még az utolsó bandát is. Talán öt habgumi szárny maradt a végére, tehát elég jól kiszámítottam a részvételt (volt nálam sablon és további habgumi-lapok, ha mégse így esett volna), és öt perccel kilenc után még arra is jutott pár másodperc, hogy letakarítsam az asztalokat, szemét a kukába, pompás. A motyót már csak behanyigáltam a szatyromba, és beadtam megőrzésre a portára. Még az irodámba se mertem felszállítani, nehogy lekéssem a buszt, de holnap úgyis megyek államvizsgáztatni, szóval nem marad ott in aeternum.
A forgalom miatt csak a legelső kanáltündérről volt érkezésem fotót készíteni, azt egy anyukával-apukával érkező tolókocsis kislány csinálta, és úgy vitte magával, hogy a tolókocsi fogantyújára volt akasztva.
Összességében sikeres programot zártam, no. Most viszont pihennem kell gyorsan és sokat, mert a következő három nap államvizsgáztatással fog zajlani, amikor is minden nap hétkor rontok ki a házból, és késő délután rontok vissza bele, plusz a szokásos mentális terhelés, amikor az ember a legstrammabb tanítványait látja bőgni összehuttyanva. Már alig várom. (Nem.)
