Én tényleg csak glettelni akartam, de a szőrös disznók teljesen belelkesedtek az összevissza vuzigált bútoroktól.
Szerintem majd néha átrendezem nekik a lakást, ne unatkozzanak.
(A párnahuzatokat is kimostam. Így nézne ki a készlet, ha nem kézimunkáznék. Szerintem a Repülő Kutató nem elég hálás azért, hogy mégis azt teszem.)
Tegnap du. beesett a húgom, ma reggel már el is rohantak a Repülő Kutatóval konferenciálni. Én itthon maradtam, a mosógépet etetem és a glettgipszre sandítgatok, és kábé annyira érzem magam intellektuálisnak, mint az a tepsi fehércsokis zabpehelykeksz, amit hajnali felkuvikolásom során sütöttem, csak úgy.
A húgom, mint afféle lelkiismeretes nőszemély, egészen ólmos volt a félelemtől, hogy jaj, konferencia, jaj, előadás, jaj. Én vagy nem a megfelelő konferenciákra járok, vagy pedig már teljesen el vagyok fásulva évente visszatérő szekcióelnöki feladataimban, de minderre azt mondtam neki, hogy ne marháskodjon, a közönség mind káposztafejekből áll, és ugyan vannak köztük elvétve okos káposztafejek, de a legtöbbjük hosszan és unalmasan és nyökögve fog előadni valamiről, amit sehogyan se bír vagy akar érdekessé tenni, az időkereteket meg egyikük sem képes betartani, sőt, megsértődnek, mikor figyelmeztetik őket arra, hogy már csak három percük van, óóóó, de hát még annyi mindent el akartam mondani. Hát bmeg, akkor mondtad volna el, amit akarsz, ne nyökögj tizenhét hótunalmas percig az első három diádról.
Annyiban valószínűleg mégiscsak hasonlítok a kekszre, hogy én is zabos vagyok, abban semmi hiba. Az ősz viszont gyönyörű odakint a kertben,
és nekem szerdáig még szünetem van, hollárihó, ott egye meg a fene a tudományt.
Mármint “villany leó”. Ma áramszünet lesz kies falunk minket is magába foglaló részében, ami persze azért pikáns, mert minden tevékenység, amivel foglalkozni óhajték, áramot igényel.
Legalább a hajam megmostam, és titeket sem hagylak kontent nélkül: így nézett ki tegnapelőtt a napfelkelte. Ma nem látni, mert akkora rohadt nagy köd van, hogy még az út túloldala sem látszik.
Annak az útnak a túloldala, ott a szobrok mögött, nü.
Egy kép több mond száz szónál – haha, egy nagy szart. Itt van nektek tizenhárom fotó, de az egész semmit nem mond el arról, hogyan éreztem magam akkor, amikor elmentünk (pontosítsak: felmentünk) Halálfaszapuszta-Külsőre (oppardon, -Felsőre), amit úgy hívnak, hogy Stószfürdő, vagyis hát Kúpele Štós. Van a wiki-lapból magyar változat is, és Stószfürdőnek van egy ilyen barátságos honlapja, úgy néz ki, mint egy szórólap valami Őszi Hacacáréra, de. De.
Feleim, én utoljára az Otto Wagner Spitálban éreztem ennyire posványul magam. Hétágra sütött a nap, mi ott lődörögtünk egy manikűrollóval ápolt arborétumban, nagyjából sehol senki, csak régi-új és új-régi épületek, szökőkutak meg szobrok meg pár baljós kis romvilla a növényzetben, japán juharfák, plusz egy félelmetesen üres art deco templom. A Repülő Kutató talált magának egy térképet (ezeket mindig megtalálja, komplett gyűjteményem van “A Repülő Kutató térképet néz” kategóriában), és ezek után lelkesen mondta, hogy “Figyi, itt légúti betegségeket kezelnek”, mire én, hogy “Naná, hogy légúti betegségeket! Most tűnjünk innen, mielőtt elkapnak, és itt tartanak hét évre!!!” És ezen a ponton valahonnan a semmiből a fejünk fölött megbúvó épületek egyikéből zongoraszó hallatszott ki, én meg egyre gyorsabban mentem kifelé Stószfürdőből, mielőtt tényleg ott fognak, mint Hans Castorpot.
Annyira össze voltam rázva, hogy mikor beültem Emesébe, gyorsan lőttem egy fotót a sapkámról meg a sálamról, amik éppen az ölemben ültek, mert az embernek abba kell kapaszkodnia, ami van, nem a fantáziájába, pláne hogy (sejthetitek) az enyémről igencsak megvan a véleményem.
Akár azzal is kezdhettem volna, hogy “And now for something completely different”, de ez így ebben a formában nem igaz, mert annyira önmagamnak nézek ki a sivatagi bakancstól cikcakkruhán át a maradékokból ácsolt sapkáig bezárólag, hogy csak na. Az sem extra, hogy piacra megyek.
Na de szerdán, feleim, szerdán! Az már extra.
Hiszitek vagy sem, de most jártam életemben először a kassai főtéren.
Ne legyenek illúzióitok, a bejegyzést a futonomon írom egy némiképp lekávézott nyafogóruhában, de ma reggel muszáj volt átbillegnem az út túlfelire cigiért, úgyhogy ezt a lehető legpípesebb változatban óhajtám abszolválni. Végül is, le kellett tesztelnem egy tunikát meg egy bokacsimmát,
és mindkettőt hordhatónak deklaráltam, bár azokkal a masnis ujjacskákkal tényleg muszáj csinálnom valamit.
Ezúttal bedugtam őket egy blézer alá,
de valami ennél permanensebb megoldást kell keresnem.
Majd.
Na, hazaértünk.
A hétvége elég jelentős részét azzal töltöttük, hogy a 2021-es Rally Hungary (ezt csak azért linkelem be, hogy lássátok, nem hazudok) útvonalait és autóit próbáltuk kikerülni, ami azért volt kihívás, mert a verseny egy része konkrétan a bényei főutcán zajlott, nekünk meg ott volt a szállásunk. Ezek után óhatatlanul kitört belőlünk a röhögés, amikor ma délelőtt az autópályán a Suzuki Motul csapat két kamionjával is találkoztunk.
Mindenesetre most már itthon maszogok, a Repülő Kutató berohant a székesfőfaluba, estére meg kenyeret ígértem neki, úgyhogy lépni kell ezügyben. A macskák viszont a helyzetnek megfelelő sértett arckifejezéssel kerülgetnek, úgyhogy előbb a macskabudikat kell kitakarítanom, és az összes, de összes szőnyegünket helyére húzgálnom, mert azokat meg ők használták ralipályának. Otthon, édes otthon.
Annyit fotóztam az elmúlt napokban, hogy csak hú meg ha. Az a gyanúm, nem ússzátok meg három fullgalériás bejegyzésen alul…
Csak hogy lássátok, még mindig megvagyok. Ez tegnap volt Tőketerebes és Kassa között, a szalánci vár alatt,
és én most már egészen boldogan hazamennék, hogy a macskáim között pöszmögve teljesen megszabaduljak a hételeji takonytól, de a Repülő Kutató csak annyi engedményt tett, hogy ma nem lesz muszáj felmásznom a Nagy-Milicre.
Ha már hazaértem, biztos írok bővebben is az őszölésről* (tegnap például egy olyan borvacsorán voltam, hogy nyolc palackos borsor volt hozzá, és megnézhettünk egy láda aszúszemet is), viszont most egyelőre maradjunk annyiban, hogy megvagyunk, és az évszak örömmel teríti lábunk elé gyimilcseit.
* Nyaralásnak mégse hívhatom, ugyebár.
Épp egy erdőbényei víkendre csomagolok, esetleges kiránduláskákkal Kassára meg ahová a Repülő Kutató kénye-kedve és Emese elvisz minket. Azt még egyelőre nem tudom, hogy lesz-e érkezésem hétfőig bejegyzéseket írni, de mindenkit megnyugtatnék, a csomagoláshoz ezúttal is lenni nekem konszepszijó.
És akkor a csupáltforma nő a felfutott szemű harisnyában, 6×45 perc pofázás és 2×80 perc buszozás után, megállt a ház előtt, hogy lőjön magáról egy képet, de ekkor már nem gondolt semmire, csak a macskákra meg a vifonlevesére.
A háttérzene éppen Mike Oldfieldtól a To France.
Rohadtul utálok beteg lenni. Nyűgös leszek tőle, nyafogós, és nincs semmire eszem, legfeljebb újabb sapkákat horgolni.
Szaharába homok, az.
Ez még csak második napja tart, de én már olyan rohadtul unom, hogy holnap reggel akkor is ki fogok menni az ajtón, ha be van szegezve.
Gondolom, ha szopornyica volna, nem produkálnám az őszi takonykór összes klasszikus tünetét hőemelkedéstől a torokból távozó kis zöld létformákig. Plusz az ismerős nyűgösség, hogy miért én, miért most, miért.
Íme, a sorsüldözte vörös nő, a gyógymacskája meg a Neptun, mely utóbbin épp üzenetet ír a diákjainak, hogy a mai óra betegség miatt elmarad.
Lázas vagyok, de nem nagyon, és ugatok, mint egy kutya. Reményeim szerint holnapra lenyomom ezt az egészet Neocitránnal meg egyéb segédeszközökkel, de úgy kellett nekem most ez is, mint szar a zsebbe. (Bár, ha azért voltam olyan rettenetesen fáradt az elmúlt napokban, mert bujkált bennem valami, legalább van a kimerültségemre magyarázat, és nem is a legrosszabb.)
Amikor a frissen festett-restaurált fejedből kinézel az ablakon, és meglepetésszerűen ott van alattad is egy nagy adag pipiros,
de olyan átkozottul fáradtnak érzed magad, hogy csak arra bírsz gondolni, péntektől őszi szüneted van.
Ez most valahogyan nem az én őszöm, és ez külön lehangol, mert általában az őszöket szeretem legislegjobban.
Van arra némi halvány esély, hogy végül mégiscsak összevakarom magam, és lesétálunk délután a szép napos városba, de ez igencsak kérdéses. Lusta vagyok, mint a fene.
A szőrösök piszkosul megörültek annak, hogy végre itthon döglöm, úgyhogy azonnal rám is telepedtek, mihelyst nekiláttam én horgolékokkal szöszmötélni. Előbb Poci,
aztán Maci.
Nektek is szép vasárnapot.
Ennyi percet pofáztam máma, és ha a Repülő Kutató nem ruccan el értem kocsival, még mindig hazafelé döcögnék.
Szóval lényegében csak azt kívántam jelezni, hogy megvagyok, és mára maradjunk is ennyiben.
Megmondom az őszintét, tényleg ilyesmik jöttek be nekem-új holmiként a gardróbba, nem egyéb. Eleve, miután nemesen és erkölcsösen szakítottam a Hádával, eccercsak ott találtam magam abban a csodás poszt-COVID világban, ahol lényegében minden turkáló kidöglött alólam Esztergomban, kivéve (na, ki lepődött meg ezen) a Hádát. Emellett ráadásul nem csak hogy egyetlen helyem maradt, de még az is afféle meh.
Igen szép és etikus megoldás lenne, hogy akkor nem járok sehová, most is több holmim van, mint kéne, de hát, a durva életbe, őtözös blogom van, és még ha többet is nyafogok mostanság a Fapapucs Futamról meg egyéb kellemetességekről, időnként kellenek nekem új cuccok, na. Úgyhogy az elmúlt másfél hétben háromszor is beténferegtem a Hádába, amíg volt negyedóra szünetem a busz előtt, aztán kijöttem dógokkal. Nem túl extrákkal, elég gyengus volt a felhozatal, de azért van mit beblogolnom. Hát akkor erisszük.
Item, 18-as méretű fura korallszín izé, vagy ruha, vagy tunika, valószínűleg jól átalakítom őtet. A márkája Dorothy Perkins (ez az én kilencvenes évek turkálóin szocializálódott lényem számára évekig kitartó minőséget jelent), a színe remek, a szabása röhejes, az anyaga viszont csuda finom, simogató trikotázs, szóval nem tudtam otthagyni.
A korall persze az a fotózhatatlan fajta szín, amivel hiába is próbálkozom. A ruha/tunika vállán meg ilyen röhejes masniizék vannak, nyilván ezek fognak röpülni leghamarabb.
Item, kettő darab körsál, az egyik nagyon tavaszi, a másik nagyon őszi, szódával mindkettő elmegy.
Item, egy sötétkék táska, mert ilyen még nem volt. Könnyű, pakolós, kicsit romos, de egy ideig kibírja.
Item, egy rozsdaszínű zebra. Erről, asszem, nem akarok többet beszélni. Majd felveszem, aztán együtt eldöntjük, mennyire volt hülye döntés, oké?
Item, egy sötétkék zsenília kardigán. Kezdek megvénülni, attól tartok.
Bár még mindig megfiatalodhatok, ha úgy gondolom. Esetleg megfiatalíthatom a kardigánt. Alapanyagom mindenesetre van hozzá.
Item, egy túlságosan is nagy szőrös-piros boleró. Erre sincs magyarázatom. Biztos valami agyrágó bogár volt.
Ezen kívül turkáltam egy lila jeggingst is, mert jeggingsből, ha feljön a ménkű nagy seggemre, sosem árt egy újabb. Ugyanakkor, ha láttatok már egy farmer cicanacit, láttátok az összeset, úgyhogy azt most nem vakarom elő.
Hát ez van, kedveszkéim, és előreláthatólag lesz még itt majd szőlő meg lágy kenyér, még akkor is, ha mostanra nagyjából csak mazsola meg kiflicsücsök jutott…
 | mák - 13/238 – Bökdös |
 | magyaroramegminden - 13/238 – Bökdös |
| mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
Minden nap más - mindennap más 