Tegnap du. beesett a húgom, ma reggel már el is rohantak a Repülő Kutatóval konferenciálni. Én itthon maradtam, a mosógépet etetem és a glettgipszre sandítgatok, és kábé annyira érzem magam intellektuálisnak, mint az a tepsi fehércsokis zabpehelykeksz, amit hajnali felkuvikolásom során sütöttem, csak úgy.

A húgom, mint afféle lelkiismeretes nőszemély, egészen ólmos volt a félelemtől, hogy jaj, konferencia, jaj, előadás, jaj. Én vagy nem a megfelelő konferenciákra járok, vagy pedig már teljesen el vagyok fásulva évente visszatérő szekcióelnöki feladataimban, de minderre azt mondtam neki, hogy ne marháskodjon, a közönség mind káposztafejekből áll, és ugyan vannak köztük elvétve okos káposztafejek, de a legtöbbjük hosszan és unalmasan és nyökögve fog előadni valamiről, amit sehogyan se bír vagy akar érdekessé tenni, az időkereteket meg egyikük sem képes betartani, sőt, megsértődnek, mikor figyelmeztetik őket arra, hogy már csak három percük van, óóóó, de hát még annyi mindent el akartam mondani. Hát bmeg, akkor mondtad volna el, amit akarsz, ne nyökögj tizenhét hótunalmas percig az első három diádról.

Annyiban valószínűleg mégiscsak hasonlítok a kekszre, hogy én is zabos vagyok, abban semmi hiba. Az ősz viszont gyönyörű odakint a kertben,

és nekem szerdáig még szünetem van, hollárihó, ott egye meg a fene a tudományt.