Micsoda éjszaka volt ez, uramatyám, a felét ébren fetrengtem végig, a másik felével meg úgyszintén jobban jártam volna, ha azt is éber fetrengéssel töltöm, mert válogatott hülyeálmok gyötörtek. Éjszaka volt álmomban is, és folyamatosan rokonok sorjáztak be a házba, ami lényegében ott esett szét körülöttem: szekrényajtók szakadtak le, megrágott cipőkbe botlottam bele mindenhol, minden szobában hangosan üvöltött a tévé, és irtózatosan összevesztem apósommal, aki komplett ülőgarnitúrákat hurcolt át a nappalinkon, hogy aztán kirakja azokat a teraszra. Ott üvöltöttünk egymás arcába tíz centi távolságról, én csak azt akartam, hogy tűnjön mindenki a francba, mert sehol sem találok magamnak egy csendes vackot, ahol aludni tudnék, ő meg folyton azt mondta, milyen hálátlan vagyok, és senki, de senki nem fogta pártomat, mindenki csak az övét, kikacagtak, kigúnyoltak, és még azt is mondták, hogy nem vagyok jó tanár.

Kinek hiányzik ez, ugyan kinek. Nyöszörögve ébredtem, és iszonyú nehezen tudtam összevakarni magam, de összevakartam, össze én.

Megyek tanítani.