Hát először is, ez egy piszok nad calász, mert én csak töredékét csináltam meg mindennek, a többit szegény kis hajcsárolt rabszijaim rakták össze órákon, három hét alatt. (Meg tudom magyarázni! Megismerkedtek az anyagfajtákkal, szövetvágó olló használatával, háromféle öltéstípussal. Gyakorolták a tervezést, szabásminta-gyártást, ráncolást, láncöltést, összevarrást, kitömést, színválasztást és -kombinációkat, én meg még ráadásul sokszor elharsogtam nekik, hogy “igenis menni fog! és legyenek nyugodtan kreatívak! itt most nincs rossz megoldás!” Ennél többet mit tehetne egy kezdő kézimunka-tanárnő, na ugye.) A fát én raktam össze az udvarról behurcolt letört platánágakból, meg a cuccokat is én varrtam fel rá egyenként. (Jellemző mondatom tegnapról: “Igen, rögtön megmutatom újra a rejtett öltést, csak előbb még felvarrom ezt a levelet a fára.”)

Másodszor meg, a fotóim továbbra is egy kalap szart érnek. Főként az esti aulában. Ami fotó itt jól néz ki, és tarka, mint a pávián segge, azt még odafent lőttem a teremben, miközben a szajrét pakoltam.

Sok beszédnek sok az alja, lássuk a fát meg a tököket.